Annihilator: Alice in Hell (1989)

Két és feledik születésnapunkon szokás szerint hárman írjuk meg néhány gondolatunkat egy ebben az évben jubiláló közös kedvencünkről.

Krisztus után 1989-et írtunk, ekkorra már rengeteg klasszikus album megjelent, főleg egyik kedvenc műfajunkban, a thrash metal-ban. Nem mondok újat, ha a Metallica-t, a Slayer-t, az Exodus-t, a Testament-et, a Megadeth-t, az Anthrax-et említem, akik már három-négy nagylemezzel a tarsolyukban bizonyították, hogy itt nagy dolgok történnek. A nyolcvanas évek végére úgy éreztem, hogy csúcsra futott a stílus, nemigen fog már új zenekar labdába rúgni, de szerencsére volt még tartalék friss együttesekben is, elég csak például a Forbidden vagy az Evildead debütálását figyelembe venni az évtized vége felé, valamint a kanadai Annihilator Alice in Hell lemezét említeni. Igaz, végül csak a fent felsorolt bandák értek el nagyobb sikert, de ez semmit nem von le az újoncok nagyszerűségének értékéből.

Számomra pont a legjobbkor érkezett ez az album, ebben az időben ugyanis nagyon rá voltam kattanva a thrash metal-ra, és ez nem is csoda, mert mint említettem, sorra özönlöttek a jobbnál jobb korongok, lubickolhattam a szenzációs zenékben, amelyek a hőskorban megjelentek. És ekkor befutott az Alice in Hell is, amit simán betehettem a „nagyok” kiadványai mellé, mert bátran mondhatom, hogy egy thrash-remekmű született Jeff Waters gitáros/zenekarvezető keze nyomán.

Érdekes módon elég rég hallgattam meg az Alice in Hell-t, de most a jubileumi cikk miatt újra elővettem. És ráébredtem, hogy a mű semmit nem veszített értékéből, sőt, továbbra is fenntartom a véleményemet, hogy ez egy nagyszerű thrash-bomba, amely a dallamokat és a finom megoldásokat sem nélkülözi. Nálam azok a lemezek szereztek plusz pontokat ebben a műfajban, amelyekben egyéni, és nem csak hörgést, üvöltést produkáló torok énekelt, valamint remek refrének, kiváló szólók, fifikás riffelések adták az ívet. Így hát az Annihilator bemutatkozó albuma ennek tökéletesen megfelelt. Jeff szenzációs gitárjátékot mutatott be, Randy Rampage (R.I.P.) énekes néha magas tartományig szárnyaló hangja remekül beleillett a képbe, valamint a ritmusszekció (a basszustémák nagy részét is Waters játszotta fel) is hozta az elvárt szintet.

Amíg elő nem vettem újra az albumot, igazán jól csak az Alison Hell és a W.T.Y.D. nótákra emlékeztem, amelyek refrénjei mára klasszikussá értek, de párszor lepörgetve a teljes korongot az jött ki, hogy minden dal remekmű. A Wicked Mystic-re egy óriási szóló teszi fel a koronát, nemkülönben a Burns Like a Buzzsaw Blade-re, de a Word Salad szigorú énektémái is nagyon ütősek. A lemez egyik csúcsa szerintem a Schizos Are Never Alone (Pt. I & II), a másik pedig az utolsó nóta, a Human Insecticide. Mindkét tételben a riffelés non plus ultra-ját hallhatjuk, eszelős és egyben technikás tekerést mutat be a főnök. Nem hagyom ki a Ligeia-t sem, ez a nóta sem lóg ki a sorból, minden ugyanúgy benne van, mint a többi Annihilator-dalban.

Sajnos a későbbiekben elveszítettem az érdeklődésemet Jeff zenekara iránt, de ez az album egy gyöngyszem, amire méltán lehet büszke a kanadai gitáros.

Zozzie

*

Bennem két kérdés merült fel az albummal kapcsolatban. Az egyik, hogy mitől hatott annak idején az újdonság erejével, vérfrissítésként, mitől számított nagy dobásnak. Talán attól, hogy meghajoltunk Jeff gitártudása előtt, aki úgy virgázta szét a dalokat, hogy nem neoklasszikus metalt nyomott, hanem megmaradt a thrash hímes mezején. A kanadai jelenlétet erősítette, amit ebben az irányzatban előtte nem sokan képviseltek, miközben az Egyesült Államok és Németország ontotta magából az ilyen csapatokat.

A másik pedig, hogy miért tartjuk etalonnak, korszakos klasszikusnak ezt az albumot, amikor pedig nem az? 🙂 A Crystal Ann és az Alison Hell valóban zseniális, kiemelkedő alkotás. Előbbi hangulatos, finom felvezetése a későbbi durvulásnak, az Alison-ban pedig remek váltások követik egymást; az elején csak kapkodjuk a fejünket, hogy akkor most melyik is lesz a főtéma; mintha Jeff négy-öt dalba is belekezdene, nem tudván eldönteni, hogy akkor melyik is lesz az igazi.

Viszont ha megkérdeznétek, hogy melyik dal tartozik még a favoritjaim közé, 30 évnyi hallgatás után sem tudnám megmondani. Jók-jók, de számomra nem kiemelkedőek, nem elég emlékezetesek a dalok. A W.T.Y.D.-ben jó a lassulós kiállás, talán még leginkább ez a szám jön be. Jeff jókat riffel, teker, de mintha egyetlen összefüggő, soktételes alkotást hallanék. Akkoriban persze ez is elég volt, de ma már csodálkozom ezen.

Ma vajon megadnám a lemezre az 5 pontot? Talán igen, de az is lehet, hogy nem.

Coly

*

1.) 1989. Alulírott Dávid László még csak ismerkedési fázisban van a heavy metal-lal. (Nagyjából 1987-ben keltették fel érdeklődését ezzel a zenével kapcsolatban). Érzi, tudja, hogy ez az ő muzsikája (mindazonáltal gyűjteménye még nagyon sekélyes, elenyésző), azonban a műfajon belüli sokszínűséggel még nincs tisztában. (Ez legyen az ő baja.)

2.) Az igazi áttörés szintén az említett esztendőben következik be, amikor is tonnányi súlyos zenét szerez be, ezáltal meghatározva, hogy a heavy metal muzsika durvább irányai felé vonzódik majd a jövőben.

3.) 1989-re ért csúcsra a thrash metal. A nagyágyúk (pl. Megadeth, Slayer, Dark Angel) már túl voltak megismételhetetlen, utánozhatatlan, a színtérre óriási hatást kifejtő műveiken, azonban a sarkukban ott lihegett rengeteg aspiráns. Utóbbiak ugyan nem sok újat tudtak már hozzátenni a műfajhoz, de becsületükre legyen mondva, legalább megpróbálták. Kikre gondolok? Sepultura, Mordred, Annihilator stb. (Elnézést, a Mordred úttörő volt.)

4.) Az 1984-ben, Ottawában alakult (később a zenekar Vancouverbe tette át a székhelyét) Annihilator bemutatkozása valószínűleg csak azokat érte váratlanul (például engem), akik akkoriban csatlakoztak a heavy metal színtérhez. Akiknek már megvoltak a csapat demói, azokat – feltételezem – nem. Eleve önmagáért beszél az a tény, hogy az Alice in Hell a maga 250 ezres példányszámot produkáló eladásával a Roadrunner legsikeresebb kiadványa volt a bemutatkozó lemezeket illetően.

Waters és Rampage

Amíg a banda pálya- és honfitársai (Voivod, Exciter, Infernal Majesty, Razor stb.) az agresszív, durva oldaláról közelítettek a thrash-hez, addig a Waters Művek a műfaj dallamos, technikás oldalát képviselte. A punk közegből (D.O.A.) érkezett Randy Rampage énekes (R.I.P.) szőrös, érdes, karcos hangja itt-ott David Wayne-t (R.I.P.) idézi, ezáltal a muzsikának power-es élt kölcsönöz. Zeneileg a Bay Area-i vonalhoz álltak közel, a fogós, remek témákkal átszőtt szerzemények (gyakorlatilag az összes demós nóta) tulajdonképpen egy hibátlan korongot eredményeztek. Személyes favoritjaim a gyors, nyaktörő tempókkal operáló W.T.Y.D, az Wicked Mystic és a Human Insecticide, de az és az akusztikus pengetésből kibontakozó, annak idején megklipesített Alison Hell. (Érdekesség, hogy a Schizos (Are Never Alone) Parts I & II eredetileg Fuck the Dead-ként futott.)

Az 1988-ban, a New Westminster-i Live West Productions Fiasco Bros. stúdiójában rögzített lemezt hárman jegyezték: Rampage, Jeff Waters gitáros/basszusgitáros és Ray Hartmann dobos. Európában az Onslaught In Search of Sanity turnéján nyitottak a kanadaiak, míg az Egyesült Államokban a Practice What You Preach-et promotáló Testament partnerei voltak (a Wratchild America-val egyetemben), és a turné végeztével álltak neki a Never Neverland munkálatainak.

5.) Úgy gondolom, hogy a második album simán hozta az Alice in Hell szintjét, azonban a rajongótábort alaposan megosztó Set the World on Fire-től „elvesztették a fonalat”. A magam részéről az igen terjedelmes Annihilator-diszkográfiából az első két anyagon kívül a Waking the Fury-t preferálom. Egy dolog azonban teljesen biztos: Jeff Waters (és kísérő zenészei) mesterművel, a thrash stílus egyik etalonjával, örök klasszikusával rukkoltak elő 1989-ben.

D. L.

A szerző: Rattle Inc.116 publikáció
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*