„A Grave Diggert és a Metallicát én hoztam be az országba”

Beszélgetés Herczeg Tamással, az egykori Music Box és Viking lemezboltok tulajdonosával – 1. rész

A ’80-as években minden valamirevaló metalrajongó nála kezdte vagy fejezte be budapesti beszerzőkörútját. Ő nyitotta az első, kifejezetten a kemény zenékre szakosodott lemezboltot Magyarországon. Üzletének kecskefejes logója és ő maga is legendássá vált. Mindenkit ismert, számos üzleti stiklinek volt haszonélvezője vagy éppen áldozata, ám a titkok egy részét máig őrzi.

Az azóta eltelt csaknem négy évtizedben többször is fordult a világ, ám Tamás mindig megtalálta a tovább vezető utat. Jelenleg is aktív, és nem is tudja máshogy elképzelni az életét. A Rattle Inc. hatodik olvasótalálkozóján ő válaszolt az általam és a hallgatóság által neki szegezett kérdésekre.

Mindig fontosnak tartod elmondani, hogy bár a fonográfos Németh Oszkár üzlete néhány hónappal előbb nyílt meg, a te lemezboltod rendelkezett igazán ütős kínálattal…

Az akkor társam, akivel elindítottuk a bulit, mondta, hogy szerez üzlethelyiséget. Abban az időben ez felért egy lottó ötössel. Addig-addig hitegetett, mígnem kaptam egy fülest, hogy a Fonográf 1981. május 15-én nyit. Akkor szóltam a mamámnak, aki Angliában tartózkodott, és ő onnan intézett nekem a Bacsó Béla utcában (ma Német utca – a szerk.) egy üzletet. Október 14-én éjszaka Németh Osziékkal és a feleségemmel, Marival ott ültünk a bolt kellős közepén, és áraztuk fel azt a 600 vadonatúj lemezt, ami Angliából érkezett. Soha nem felejtem el: AC/DC For Those About the Rock…, angol nyomás, arany színű, kinyitható borító…

Oszival megbeszéltük az árakat: neki zömmel jugoszláv lemezei voltak, én abban az időben 550 forinttal kezdtem, aztán ’84-ben vagy ’85-ben felmentünk 650-re. A fizetések akkoriban 1800 és 2500 forint között mozogtak. Október 15-én nyitottam, és az első napi forgalmam 9800 forint volt.

Abban az időben még létezett a HiFi Magazin, megjelentettem benne egy hirdetést, hogy „Lemezbolt nyílt a Bacsó Béla utcában”. Na, onnantól beindult az őrület. Amikor ’82-ben először mentem ki Angliába áruért (addig vonattal küldték be a lemezeket), ostoba módon kiírtam, hogy „Nyitás augusztus 21-én”. Reggel háromnegyed 10-kor mentem be, és olyan sor állt, hogy nem mertem kinyitni. Haza kellett rohannom a családért, hogy segítsenek. Kinyitottam, tíz ember be, bezártam mögöttük az ajtót, kiszolgáltam őket, jött a következő tíz.

Csak a hirdetésnek volt köszönhető, hogy rád találtak a vásárlók, vagy máshol is reklámoztad a boltot?

Egy hatalmas, piros-sárga táblát raktam ki a Bacsó Béla és a Baross utca sarkára, amit a troliról is jól lehetett látni. Nem sokkal később pedig a Blaha Lujza téri aluljáróban is béreltem egy kirakatot, amiért kaptam aztán hideget-meleget a konkurenciától; nem mondom meg, kitől, de ma a legjobb cimborák vagyunk.

“Márkázott” reklámszatyor, még a Bacsóból

Jól emlékszem, hogy akkoriban volt egy német juhász kutyád, aki sokszor bent tartózkodott veled a boltban?

A „sokszor” azért túlzás, mert akkor nem lett volna vevő, de néha azért bevittem. Szuszinak hívták, bár még itt lenne…

Nyilatkoztad, hogy jómagad alapvetően a rock and roll, rockabilly, blues műfajokat szeretted. A metallal az idők során mennyire sikerült megbarátkoznod? Otthon is feltettél ilyen lemezeket, vagy erre csak a boltban, a vásárlók kedvéért került sor?

Én továbbra is a reggae-nél és az általad említett műfajoknál maradtam, a boltban viszont mindig kell, hogy szóljon valami, különben olyan, mintha egy kriptában lennénk. Egyébként nem csak metalt tartottam: a Tangerine Dream-től kezdve minden volt. Abban az időben, aminek korong alakja volt, azt mind el lehetett adni. Mire bejött az aktuális, nyugatnémet Metal Hammer, nekem már mind ott voltak a benne szereplő albumok.

Honnan szerezted be a lemezeket?

Elsősorban Angliából, de az NSZK-ból is hoztak nekem albumokat. Volt egy katalógusom, amiből abc-sorrendben írtam ki a lemezcímeket. Telefonáltam Londonba a nővéremnek, lediktáltam szegénykémnek a listát, és aztán kimentem az áruért. Protekcióval elintézték nekem, hogy bejussak a jelenleg is létező, bár ma már csak CD-vel foglalkozó, Caroline nevű cég nagykereskedelmi raktárába. Akkoriban ők működtették London legnagyobb lemezboltját. Képzelj el egy hangár nagyságú csarnokot, ahol végeláthatatlan fémpolcokon több tízezer lemez sorakozott egymás mellett.

Kaptam egy bevásárlókocsit, a katalógust eldobtam, mert vizuális típus vagyok. Abc-sorrendben kezdtem nézni, hogy mi van. Eljutottam a Grave Digger-ig. Látom: Heavy Metal Breakdown, a borítón a koponyából kirobbanó kereszt. Baromi jól nézett ki. Kérdeztem a górét, hogy miféle zene ez. Mondta, tedd fel a lemezjátszóra. Belehallgattam. 42 példány volt belőle a polcon, mindet megvettem.

Volt egy másik csatorna is: létezett a Sohóban egy cég, ma már sajnos nincs meg, úgy hívták, hogy Chipo & Chipo. Ők használt, illetve olyan lemezeket árultak, amelyek „leestek a teherautóról”. Tőlük is rengeteg albumot vettem.

Egy-egy ilyen beszerzőkörút után este hatkor bezártam, hazamentem enni, majd hétkor újra kinyitottam, a gyűjtőknek. Tudni kell, hogy akkoriban a régi albumoknál nemcsak azt nézték, hogy ki az előadó, hanem azt is, hogy milyen papír van rajtuk. Ha egy King Crimson-lemezt a Blue Horizon, a The Rolling Stones-t a Decca vagy a The Beatles-t a Parlophone adta ki, azokért irdatlan pénzt lehetett kérni. Volt olyan lemez, amit ’82-ben 12 ezer forintért adtam el.

Az egyik alkalommal ott volt a Cselő meg a Lénárd is. Bontjuk ki a csomagokat, kiszedem a lemezt, nézik: Metallica, Kill’Em All. Mi ez? Felraktam; bunyó volt, hogy ki vigye el. A Grave Diggert és a Metallicát tulajdonképpen én hoztam be az országba. Előtte senki nem ismerte őket, legalábbis azok közül, akik akkor ott voltak.

Más kollégáid bevallottan csempésztek vagy másokkal hozattak – szintén illegálisan – lemezeket külföldről. Te nagyon szűkszavúan beszélsz ezzel a témával kapcsolatban. Miért? Nem avult volna el bármi olyan, ami abban az időben esetleg nem volt törvényes?

Amikor még nem léteztek Magyarországon lemezboltok, a hanglemez-bizományinál, ami a Múzeum körúton működött, a belügyes kocsikból fényképeztek meg kergettek bennünket. Akkoriban minden második héten volt szabad szombat, amikor az Ecseri piacra mentünk ki egy táskányi lemezzel, és ha kifizettük a helypénzt, ott nem bántottak. Akkor kezdtem el gondolkozni azon, hogy hogyan lehetne ezt az egészet legalizálni. Így lett a bolt.

A nyugati zenék, azok sugárzása, árusítása, hallgatása hosszú időn keresztül ideológiai felforgatásnak minősült, és legjobb esetben is a tűrt kategóriába tartozott. A boltban valaha is zaklattak, ellenőriztek téged a hatóságok?

Soha. Sőt, akkor még adót sem kellett fizetni a lemezeladások után, nemhogy nyugtát adni, meg pénztárgépet üzemeltetni…

Milyen úton-módon jutottak be a nyugati lemezek, ráadásul nagy tételben az országba?

Így is, úgy is. Mentem a kamion után éjszaka. A csomag leesett a járműről, én pedig összeszedtem. (nagy derültség) A törökökkel például imádtam dolgozni.

Megrendelésre is hoztál külföldről lemezeket?

90 százalékban csak így hoztam. De mondom, ami metal kint megjelent, azt mind berendeltem, és semmi nem maradt rajtam.

És egy másik reklámhordozó: Music Box-os jegyzettömb

Mikor költöztél át a Bacsóból a József körútra?

’85 novemberében. Felújítás címen az egész utcát szétverték, aminek következtében nagyon leült a forgalom. A körúton szerencsére hamar visszaállt a világ rendje. Amikor például először itt járt a Metallica, a Rákóczi térig állt a sor. Két embert vettem fel, hogy figyeljenek, a csehszlovákok nehogy elvigyék a fél boltot. Eszméletlen, hogy mi volt! Ezek az idők sajnos már nem jönnek vissza.

Milyen sztorijaid vannak „érdekes” hazai és külföldi vásárlókról?

Még az elején volt egy eset, ami bezavart a képbe. Ott álltam az üzletben, megjelent két ember, és elkezdték mondani, hogy ezt, ezt, ezt kérik, és a végén elmentek 280 albummal. És azokkal nyitottak egy másik lemezboltot a városban. Hogy mi volt ezen nekik a biznisz, nem tudom.

(A közönség soraiban ülő Lőrinczy Attilához, aki egy időben Tamásnak dolgozott:) Emlékszel, a Hörcherre, arra az őrült festőre? (Hörcher László, számos hazai metal album borítójának alkotója – a szerk.) Van tőle öt képem; festőnek kiváló, egyébként nem normális. Amikor kéthavonta felhív, mindig arról nosztalgiázik, hogy egyszer a Baross utcától a József utcáig kergettem, agyon akartam verni. Abban az időben ugyanis a vevők mindig bele akartak hallgatni az albumokba, amit én nem szívesen vettem: ha kihúzod a tokból, karcolódik a korong, mittudomén. Mondta, hogy venne öt-hat lemezt, aztán meg finnyáskodott, hogy ebben a gitár nem jó, az meg azért nem szól jól, nézzünk egy másikat! A negyediknél elvesztettem a türelmemet…

Ami viszont tényleg durva dolog volt: egy keletnémetet, aki lemezt lopott tőlem, a Rákóczi térnél úgy pofán vágtam, hogy beesett a zöldségesbódé mögé. És volt egy olyan sztori, már a Marx (ma Nyugati) téren, hogy bejött a boltba két nagyon gizda gyerek, hogy meg szeretnék nézni a Metal Hammert. Mondtam, ne nézzétek meg, mert én sem úgy veszek újságot, hogy előtte kiolvasom. De hogy micsoda dolog ez… annyira osztották nekem a lapot, hogy összeütöttem a fejüket. Az egyik jobbra, a másik balra dőlt… Ja, és egyszer megvertem három gyereket, amikor az asszonyt inzultálták a Bacsóban. A kereskedelem nagyon nehéz szakma, az élő fába is belekötnek.

(Megint Lőrinczyhez:) Ja, és nem fogod elhinni, ki vett még tőlem sok lemezt! Emlékszel a Kertész utcára? A tulaja bejött hozzám a körútra, elvitt egy csomó albumot, és azoknak a borítója alapján csinált pólókat. Csak ezért vette meg a lemezeket. Lefényképezték, lebontották színre, na de hát olyanok is voltak, gondolhatod. Ő készítette az első színes pólókat, a fekete-fehéreket pedig a Shark kezdte nyomni.

(holnap folytatjuk)

A szerző: Coly723 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Trackback / Pingback

  1. „Hidd el, már nem kellene szaladgálnom” – Rattle Inc.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*