Twisted Sister: Stay Hungry (1984)

Nektek, olvasóknak és nekünk, szerzőknek is bőven elegünk lehet már a Twisted Sister-jubileumokból, hiszen tavalyelőtt az Under the Blade és a Love Is for Suckers, az elmúlt évben a You Can’t Stop Rock ’N’ Roll kapcsán ünnepeltünk kerek évfordulót, most pedig itt van a banda legnépszerűbb korongja, amely napra pontosan 35 évvel ezelőtt látott napvilágot. (Apropó, eddig még nem volt TS-albumszavazás – legyen?)

Mivel a csúcsra vezető út állomásait korábbi cikkeinkben (itt és itt) már részletesen ismertettük, ezzel nem is húznám az időt, csupán a harmadik album közvetlen előzményeiről ejtenék néhány szót. Mint tudjuk, a zenekar első négy lemezét a klasszikus felállás – Dee Snider énekes, Jay Jay French és Eddie Ojeda gitárosok, Mark Mendoza basszusgitáros és A.J. Pero dobos – játszotta fel, és az első anyag kivételével az Atlantic Records jelentette meg. A csapat legnagyobb slágere, a We’re Not Gonna Take It már 1982 táján megszületett, tervezték is, hogy kiadják kislemezen, ám akkori kiadójuk még azelőtt csődbe ment, hogy Snider be tudta volna fejezni a nóta szövegét.

Bár azt gondolom, az első két korong is remek alkotás, a Long Island-i kvintett a Stay Hungry-val vált nemzetközileg is ismert, világszerte rajongott zenekarrá. A sikerben nyilván több dolog is közrejátszott: legelőször is a korszak egyik rockhimnuszává vált We’re Not Gonna Take It, illetve a másik két kislemeznóta, az I Wanna Rock és a The Price; az előbbi kettőből készült videóklipek, amelyeket aztán gyakorlatilag megállás nélkül játszott az MTV; a lemez hangzása és dalainak egyformán magas színvonala; a festett arcú, színes kosztümös „rosszlány” imázs; valamint a mindezekre épülő, hatékony kiadói marketing.

Mendoza, Ojeda, Snider, Pero, French

Az én életembe három körben érkezett a Stay Hungry. Elsőként a két nagy slágert, a We’re Not Gonna Take It-et és az I Wanna Rock-ot vettem fel a Petőfi rádió kívánságműsorából, nem is tudva, hogy egyazon albumról származnak. Aztán jött Komjáthy Gyuri bácsi, aki a lemez hét dalát adta le műsorában, köztük az említett két nótát is, amelyeket így már lehagytam erről a kazettáról.

Számomra jó ideig az ekkor rögzített öt szám (Stay Hungry, Burn in Hell, The Price, Don’t Let Me Down, The Beast) képezte az anyag gerincét, jelentette magát a Stay Hungry albumot, miközben tudtam, hogy van még két szerzemény, amelyek nélkül nem teljes a lemez. Ezeket – a Horror-Teria (The Beginning)-et és az S.M.F.-et – később szereztem meg, vettem fel valahová, és emiatt velük kapcsolatban amolyan resztli-érzésem volt, és csak az egész alkotást egyben hallgatva ismertem el magamnak, hogy ezekkel sincs semmi baj.

Ezzel együtt már a maga töredékességében is ez volt a kedvenc Twisted-albumom – és az ma is. Remekül kitalált dalok, és bennük ügyesen elhelyezett, a hallgatóban eufóriát kiváltó megoldások hallhatók rajta. Az alapot nyilván Dee Snider erőteljes, karakteres orgánuma jelenti. A refrénre gyakran ráerősít a szimpla dob- vagy dob-basszuskíséret, amely után újra visszatér a teljes zenekar, vagy akár még a vaskos kórus is. A számok egy része a lázadó tinédzsereket megszólító, generációs életérzést megfogalmazó program-nóta, a We’re Not Gonna Take It a korszak egyik emblematikus dalává, az S.M.F. (Sick Motherfuckers) pedig a TS-rajongók kemény magjának elnevezésévé vált.

Sablonosan hangzik, de a lemez egyetlen nagy slágerparádé. Ez alól talán az egyetlen kivételt a két tételből (Captain Howdy, Street Justice) álló, és emiatt az átlagosnál jóval hosszabb (csaknem nyolcperces) szerzemény, a Horror-Teria (The Beginning) jelenti. Ekkor talán még kevesebb reflektorfényt jutott rá, később viszont ez az opusz szolgált az alapjául az 1998-as Strangeland című pszichothrillernek, amelyben maga Snider alakította a titokzatos gonosz Captain Howdy-t.

A címadó szerzemény a Twisted talán legütősebb albumkezdése. A Burn in Hell az egyik kedvenc nótám a lemezről: gonosz és lendületes, a refrént itt is erőteljes vokál támogatja meg. A The Price szerintem a csapat messze legjobb lírai szerzeménye (nem sok van belőlük). A Don’t Let Me Down-ban Mendoza basszusa gyakorlatilag főszereplővé lép elő, a vastag húrokból előcsalt hangok mintegy futnak a zene előtt. A The Beast-et pedig jó kis bólogatós középtempója teszi felejthetetlenné. Mindezzel oda akarok kilyukadni, hogy ezek a nóták abszolút felveszik a versenyt az egyik legnagyobb TS-szerzeménynek kikiáltott, valójában elég egyszerű vázra ráhúzott I Wanna Rock-kal.

Végezetül három érdekesség a lemezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy bár az ember a két gitárosról, French-ről és Ojedáról is feltételezne némi dalszerzői képességet, a kredit szerint az összes nótát Dee Snider jegyzi. A másik, hogy a dalokat az Egyesült Államok két átellenes pontján, a New York-i Record Plant, valamint a Los Angeles-i Westlake Audio és Cherokee stúdiókban rögzítették.

A harmadik pedig, hogy a We’re Not Gonna Take It fődallamának megalkotására Snider-t egy tradicionális karácsonyi dal, az O Come, All Ye Faithful inspirálta. Hallgassuk csak meg a kettőt egymás után! (Utóbbi szerzeményt a csapat is feldolgozta A Twisted Christmas című albumán.) Hát, van benne valami. 🙂 A WNGTI-nek egyébként akusztikus lírai változata is létezik; ezt, ha máshol nem, a frontember 2005-ös szólóalbumán, a We Are the Ones-on hallgathatjuk meg. Én a magam részéről maradnék az eredetinél…

A Stay Hungry-ból a megjelenését követő bő egy évben több mint kétmillió példány fogyott világszerte, és ez a szám az idők folyamán szép lassan hárommillió fölé kúszott, amivel az anyag üzletileg a banda legnagyobb sikerévé vált. A másfél esztendővel később napvilágot látott negyedik stúdióalbum, a Come Out and Play, mondhatni, a nyomába sem ért: sem az újabb MTV-slágernek remélt Be Chrool to Your Scuel, sem a lemezt népszerűsítő turné nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket (a gyér érdeklődés miatt számos bulit le kellett mondaniuk).

A zenekar hajója léket kapott, amelynek következtében a csapategység is hamarosan megbomlott. A.J. Pero visszatért korábbi zenekarába, a Cities-be, Dee Snider pedig egyre inkább a szólókarrierjére koncentrált, az 1987-es Love Is for Suckers megjelenését követően pedig ő is bejelentette távozását. 1988 januárjában a Twisted Sister hivatalosan is megszűnt létezni, és bár 2001 óta a tagok szórványosan – egy-egy fellépés vagy turné erejéig – újra összejöttek, egy friss dalokat tartalmazó hatodik stúdióalbum csak nem akart megszületni. És valószínűleg már nem is fog: a dobos A.J. Pero 2015-ben bekövetkezett halála minden esetleges további próbálkozást időzőjelbe tesz…

A szerző: Coly711 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*