Szorgalmi feladat

Nem tudom, bárki is észrevette-e, hogy Heti Ötös listáimon az elmúlt hetekben több albumszavazás-győztes album is megjelent. Ami lehetne véletlen, de nem az. Egy olyan játékot találtam ki magamnak, hogy meghallgatok néhány olyan albumot, amelyet eddig nem ismertem, a ti iránymutatásaitok, „javaslatotok” alapján, hiszen amit sokan szeretnek, sőt, tartanak a legjobbnak, abban talán én is új kedvencet avathatok.

Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy valaki ezek közül a zenekarok közül az ÖSSZESNEK a munkásságát behatóan ismerje. Albumszavazós játékunkban jelenleg a 337. csapatnál járunk, egy csomó másik van még betervezve, sok banda pedig azért nem fog sorra kerülni, mert három vagy annál kevesebb lemezt jelentetett meg. Én is rengeteg együttest ismerek, de legalább annyit nem, és bár az ember bízik a megérzéseiben, hiszi, hogy az elmúlt csaknem négy évtizedben rátalált az őt érdeklő, valóban jó muzsikákra, mindig kiderül, hogy vannak még felderítetlen területek.

Ahogy műfajunk hazai bölcse mondta, soha nem késő pótolni mulasztásunkat, úgyhogy fejest ugrottam a kalandba, és egy „gyorstalpaló tanfolyam” keretében, egy-két hónap alatt körülbelül 40 olyan albumot hallgattam meg (a legtöbbjüket minimum kétszer-háromszor), amelyek eddig fehér foltot képeztek tudásom térképén. Az előadóknak körülbelül a negyede volt olyan, akiktől korábban már hallottam dalokat vagy akár egy egész lemezt is.

Jó, de elég is

Azt még hozzá kell tennem, hogy nem csak úgy vaktában böktem rá egy címre, hanem válogattam, olyan stílusirányzatokat előtérbe helyezve, amelyek alapvetően közelebb állnak hozzám.

Összességében elmondhatom, hogy nem véletlenül azokat a zenekarokat és lemezeket szeretem, amiket. A két kezemen meg tudom számolni (éppen tíz ujj kellett hozzá), hogy az újonnan megismertek közül hány anyag jött be igazán. Ugyanakkor, ahogy azt korábban is írtam, sok előadó esetében megelégszem egy albummal, nincs igényem rá, hogy a teljes diszkográfiát megismerjem. Itt is, a Moonspell Irreligious-a, a Samael Passage-e, a Static X Wisconsin Death Trip-je vagy a The Haunted Made Me Do It-je után nem tartom sürgetően fontosnak, hogy e csapatok más alkotásait is meghallgassam.

A Cathedral-nak eddig ez a lemeze (The Carnival Bizarre) tetszett a legjobban, és a Grand Magus is a Hammer of the North-szal került igazán közel hozzám. A Powerwolf egy kissé vicces, de szórakoztató muzsikát játszik (Bible of the Beast), de ugyanígy a Falconer bemutatkozó albuma (Falconer) és a Vintersorg Cosmic Genesis-e is közel került hozzám (utóbbit Zozzie is ajánlotta, egy Ráhallgató-cikkben hamarosan részletesebben is írok róla). Plusz ismételten rá kellett jönnöm, hogy a punk is közel áll hozzám (az amerikai jobban, mint az óvilági), ebben a Top 10-ben ugyanis a Dead Kennedys Fresh Fruit for Rotten Vegetables-e is helyet kapott.

Ettől az albumtól többet vártam

Kifejezetten negatív élményem nem volt, egyedül a Bathory Under the Sign of the Black Mark-jánál éreztem azt, hogy talán nem kellene végighallgatnom. (Ami nyilván semmit nem von le a mű értékből, csupán az én irányultságomat jelzi.) A Fu Manchu California Crossing-jától és néhány emblematikus anyagtól (Cradle of Filth – Dusk and Her Embrace, Dimmu Borgir – Enthrone Darkness Triumphant, Emperor – Anthems to the Welkin at Dusk stb.) többet vártam; nem nyűgöztek le, szimplán nem az én zenéim.

A Skyclad Folkémon-ja volt még egész jó anyag, de már ezen is erősen érződött az az ír folk-hatás, amit nem igazán bírok a metalban. Egyelőre a 21. század olyan nagyjai előtt sem kapituláltam, mint a Slipknot, a Lamb of God, a Soilwork vagy a Shadow’s Fall, és – bocs, Zozzie, de – egyelőre a Negura Bunget sem tett a rajongójává.

Ezzel együtt izgalmas tudattágító utazás volt, amit valószínűleg a jövőben is folytatni fogok, és amit nektek is ajánlok. Ki tudja, a sarkon túl hátha egy újabb „nagy szerelem” vár ránk…

Van viszont két olyan zenekar, akiket nem ennek a játéknak a keretében, hanem ezzel párhuzamosan fedeztem fel magamnak. Az egyik a svéd Wolf, akik esetében éppen a bemutatkozó album borzalmas borítója (és egy, a rajta hallható muzsikára vonatkozó pozitív komment) provokálta ki megismerkedésünket. Tényleg remek zenét játszanak, azóta már a harmadik lemeznél tartok.

A másik pedig a német Dying Gorgeous Lies, akiknek idei anyagára egy véletlenszerű böngészés alkalmával bukkantam rá. Időnként már-már death-be hajló heavy/thrash-t játszanak, ráadásul női frontemberrel. Náluk visszafelé haladtam az időben, és sajnálom, hogy a három album esetükben a teljes eddigi diszkográfiát jelenti…

Dying Gorgeous Lies
A szerző: Coly795 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 hozzászólás

  1. Hmm.. az új cuccok közül a z új Possessed(egyik örök kedvenc!) és a Heavy As Texas mindent visz! Az Igorr meg dobhatna valmaami kis koncot!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*