Steel Prophet: The God Machine (2019)

A Steel Prophet a hetekben elérkezett kilencedik lemeze kiadásához. Igazi veterán zenekarról beszélhetünk, hiszen több évtizedes múltra tekintenek vissza. A nyolcvanas évek derekán alakultak, és az évtized végéig három demót is készítettek, ezek közül az Inner Ascendance már komoly underground visszhangot váltott ki. Hiába volt sikeres az anyag, sokáig nem volt hivatalos kiadása, így különböző kalózverziókban terjedt el a gyűjtők körében. Jóval később, 2000-ben a Genesis című gyűjteményes anyagon szolgáltattak végül igazságot a felvételnek.

Első hivatalos lemezükre, ami 1995-ben jelent meg The Goddess Principle címmel, jó tíz évet kellett várniuk. Ez komoly lökést adhatott az alkotókedvüknek, hiszen a következő kilenc évben albumok egész sorát adták ki. 2004-ben azonban komoly változás állt be a zenekar felállásában, mivel az addigi énekes, Rick Mythiasin kilépett, mert úgy érezte, nem kap elég teret a dalszerzés során. A megüresedett posztot Nadir D’Priest töltötte be. Talán a zenekar fanatikusai nem fogadták jól a váltást, vagy a folyamatos underground küzdelembe fáradt bele a csapat, mindenesetre 10 évig nem igazán mutattak komolyabb aktivitást. 2014-ben aztán újra ringbe szálltak az Omniscient lemezzel, a mikrofonnál pedig újra Mythiasin állt. Vagyis ült, mivel akkoriban kerekesszékben volt kénytelen nyomni a metalt. Az idei év új Steel Prophet-lemezt hozott, és ismét új énekes mutatkozik be a zenekar frontján, név szerint R.D. Liapakis, aki a Mystic Prophecy soraiból lehet ismerős.

El kell, hogy ismerjem, nem én vagyok a legszakavatottabb ember a zenekar életművével kapcsolatban, leginkább a korábban már említett Inner Ascendance demót és a 2001-es Book of the Dead lemezt ismerem tőlük. Ezek alapján egy erőteljes, ám progresszív hatásoktól sem mentes, kissé agyafúrtan fogalmazó power metal zenekar képe élt bennem. Ehhez képest a nyitó és egyben címadó dal egy olyan bivaly speed/thrash riffel rontott rám, hogy azonnal felül kellett vizsgálnom a korábbi álláspontomat. Valami alaposan felmérgelhette a fiúkat, hogy így bekeményítettek. Mondjuk, az is tény, hogy az új énekes öblösebb, férfiasabb hangja kiválóan illeszkedik ebbe a zenei környezetbe. Az első refrénnél már nem volt kétséges számomra, hogy minőségi cserét sikerült eszközölnie a zenekarnak.

Be kell vallanom, a zenekari fotók, klipek alapján elsőre egy kissé unszimpatikus volt Liapakis, mivel kellemetlen tinédzserkori emlékeket idézett fel bennem. Arra a tipikus rocker, helyi vagány csávóra emlékeztetett, akit 16 éves korunkban a legszívesebben felrúgtunk volna, mert negyvenes fejjel is a hozzánk hasonló korú csajokat szédítette. De mivel a zenét nem nézni kell, hanem hallgatni, ezen gyorsan sikerült felülemelkednem. Mellesleg, ha minden igaz, idén 50 éves az úriember, és szó se róla, igen jól tartja magát, így több mint valószínű, hogy csak az irigység beszélt most belőlem.

Ha már így kitértem a zenekari tagokkal kapcsolatos gondolataimra, kiemelném még a fekete basszert, Vince Dennis-t, mint a banda számomra legszimpatikusabb tagját. Köztudott, hogy Ice-T bandájában, a Body Count-ban is játszik, amely zenekar gyakran szólal fel a rasszizmus, illetve a feketék és a fehérek közötti feszültségek ellen. Mivel Vince lassan már 30 éve remekül elvan a fehér zenészek alkotta Steel Prophet-ben, teljesen nyilvánvaló, hogy hiteles figuráról van szó, aki nem csak a levegőbe beszél.

És most térjünk vissza a dalokhoz! A másodikként érkező Crucify sem enged a kezdeti keménységből, egy lánctalpakon száguldó kétlábdobos himnusz, a power metal legszebb hagyományai szerint. Fűrészelő riffek, kiváló dallamok zúdulnak ránk, és végül egy újabb jól eltalált refrén teszi fel a koronát a dalra. A Thrashed Relentlessly megint egy zúzda, ami az újkori Iced Earth repertoárjában is igen jól mutatna. A thrashes riffek csak úgy záporoznak a hallgatóra, mindezt remekül ellenpontozzák a fülbemászó énektémák, különösen a refrén magasságában. A dal utolsó harmadában van egy instrumentális betét, amelynek szaggatott gitártémáját akár maga Jon Schaffer is jegyezhetné.

A negyedik tétel, a Dark Mask már hoz némi lazulást, mert ugyan a zenészek itt is intenzíven alapoznak, Liapakis ellenben meglehetősen hard rockosan énekel, ezáltal egy teljesen új dimenzióba helyezve a nótát. Ilyen jellegű daluk aligha volt korábban. Hangulatos akkordbontások vezetik fel a Damnation Calling-ot, majd egy jól eltalált doom-os riff kúszik be, amiből egy epikus remekmű bontakozik ki. Lassan, jelentőségteljesen csordogál a dal, időnként felgyorsulva, Liapakis végig hatalmasakat énekel, szívesen meghallgatnék vele egy lemezt, csak ilyen stílusú dalokkal. Ha muszáj lenne egy kedvenc számot választanom az albumról, ezt nevezném meg.

A Soulhunter egy újabb hard/heavy keverék, galoppozó metal riffek adják a verzék alapját, a refrénnél pedig rockosabb irányt vesz a dal. Ezen a vonalon halad a Lucifer/The Devil Inside is, talán a lemez egyik legjobb riffje feszít ebben dalban, az pedig már csak egy jóleső adalék, ahogy a gitárszóló alá egy thrash-csépelés adja az alapot; kissé váratlan, de remek megoldás. A Life=Love=God Machine már vegytiszta rock, amit akár a Whitesnake is bevállalhatna. A Buried and Broken egy alapvetően lírai hangvételű darab, amelyben helyenként azért a régi recept szerint megdörren a torzított gitár. Nem csoda, hogy feltettek egy ilyen dalt is az albumra, ezzel az énekhanggal egyszerűen hiba lett volna kihagyni ennek a lehetőségét. Az egész lemezre jellemző a közérthetőségre való törekvés, a kevésbé komplex megközelítés, ami egyértelműen Liapakis érkezésének tudható be, már amennyiben igaz, hogy kivette a részét a dalszerzésből.

És most jöjjön az egyetlen negatívum, ami szerencsére független magától a zenei anyagtól, nevezetesen: a lemezborító. Gondolom, a koncepció valami olyasmi lehetett, hogy egy, vélhetően az egész világot a háttérből irányító titkos társaság tagjai megidézik magát a Sátánt. Igen ám, csakhogy a borító tanulsága szerint valahol félúton besülhetett a mutatvány, és a kénköves patás helyett egy homoerotikus beállítottságú Hellboy-t sikerült a világra segíteni. Vicces a kép, na.

Friss fejezetet nyitott tehát pályafutásában a Steel Prophet. Új énekesükkel egy kicsit letérhettek az eddigi irányvonalról, némileg talán egyszerűbbre is vették a dalszerkezeteket, ami mindenképpen jót tett zenéjük befogadhatóságának. Talán új híveket is hoz majd a lemez a zenekarnak, bár az ilyen veterán bandáknál már nemigen jellemző a rajongótábor hirtelen növekedése. A régi fanatikusok viszont örülhetnek, mert ismét egy erős lemezt vehetnek a kezükbe.

A szerző: Gabrielkiss25 publikáció
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*