Rammstein: Rammstein (2019) – 2.

Jó néhány zenekarral kezdtem úgy az ismerkedést, hogy az addig megjelent lemezeikből készítettem magamnak egy best of válogatást. A Rammstein esetében is ezt a receptet követtem; az egy évtizeddel ezelőtt megjelent Liebe ist für alle da volt az első olyan album, amelyet már a maga teljességében szereztem be és ismertem meg tőlük. Éreztem, hogy más zenét kínál, mint az addig hallott dalok, de nekem az is bejött, így onnantól már kifejezetten vártam tőlük a következő anyagot. És tessék, röpke tíz év szünet után itt is van! 🙂

Az idei, „jobb ötlet híján” a zenekar nevét viselő alkotás nem metal lemez, legalábbis sok helyen és több szempontból sem az. Amit ma a német csapat produkál, az univerzális muzsika, komplex szórakoztatóipari termék, showműsor, amelynek ugyanúgy része a látvány, a figyelemfelkeltő megbotránkoztatás, mint maga a zene. A mai Rammstein-ről – párhuzamként – egy külföldi és egy hazai együttes jutott eszembe: az egyik „nyilvánvalóan” a Marilyn Manson, a másik pedig a Quimby. Csapatok, amelyek műfaji kötöttségek nélkül, saját vízióik mentén tartanak valahová, s amelyek rajongói elfogadják ezt a művészi öntörvényűségből fakadó kiszámíthatatlanságot.

Ha belegondolunk, kevés olyan – nem angolszász – együttes létezik, amelyik az anyanyelvén énekelve is komoly nemzetközi sikereket tudhat a magáénak. A Rammstein is közéjük tartozik. Amihez persze minőségi muzsika és erőteljes színpadi jelenlét (is) szükségeltetik. A német csapat mindkettőt kipipálhatja, még ha az utóbbi évtizedben általuk taposott csapás, zenei irányvonal nem is nyerte el valamennyi die hard fan szimpátiáját. De mint tudjuk, ha a régiek közül egyesek el is maradnak, jönnek helyettük új szimpatizánsok, akiknek éppen ez az új hang tetszik.

Ahogy sok másik csapat esetében, itt sincs értelme a „régen mennyivel jobb volt” kezdetű fanyalgásnak; Till Lindemann-ék ma itt tartanak, ezt a zenét szeretik játszani, így nekünk is botorság lenne ott ragadni a múltban. Abban sem hiszek, hogy azért nem adtak ki tíz évig lemezt, mert nem voltak képesek elég színvonalas nótákat írni, és hogy nagy erőlködések árán született meg a mostani anyag. Nyilatkoztak volna ilyet? Ha igen, én nem olvastam. 🙂 Egy biztos: ez a csapat nagyon egyben van, hiszen a kezdetek, vagyis 1994 óta ugyanaz a hat muzsikus alkotja.

De hogy a zenéről is ejtsek néhány szót: mindig is értékeltem, ha egy banda mer változatos muzsikát játszani, akár egy nótán belül is tempót, hangulatot váltani, ha kizökkenti a hallgatót a konvencionális keretek által rá erőltetett műfaji monotóniából. Ha tesz arra, hogy mit várnak el tőle, ráadásul ahelyett, hogy vicsorogva gyilkolná a hangszereket, még egy kis humort is belecsempész a zenébe vagy a dalszövegekbe. A mai Rammstein-re nagyjából mindez igaz, így aztán nálam abszolút nyitott fülekre talál, amit a berlini banda legfrissebb lemezének 11 dalában, bő 46 percben kínál.

Persze, ahogy az általában lenni szokott, a csapat különösen a műsor elejét nyomja meg nagyon, azzal próbál meg bevágódni a zenéjét jól ismerőknél, a rendhagyóbb tételeket későbbre tartogatja. Az albumot nyitó, lendületesen pumpáló, hősies dallamokat felvonultató Deutschland vitathatatlanul a lemez egyik legerősebb nótája. (A Rammstein világának egyik félreeső, de azért jól látható zugában – a katonás német nyelvnek, az indusztriális felhangoknak és a leggyakrabban piros-fekete-fehérben testet öltő külsőségeknek köszönhetően – szerintem máig ott bujkál egy csipetnyi náci romantika, amire egyes rajongók vélhetően nagyon is buknak, míg másokat ez egyáltalán nem befolyásol a zene megítélésében.)

A Radio a lemez egyik legslágeresebb, média-komformabb dala, szintitémái a ’70-es évek végének, ’80-as évek elejének Kraftwerk-jét idézik. Gyenge szerzeményt a későbbiekben sem tudnék említeni, nívós darabokat annál inkább. A Zeig dich döngölését templomi kórus koszorúzza, a Puppe-ben Till tébolyult előadásával hipnotizálja a hallgatót, a Diamant két és fél percben letudott szerelmes szonettje pedig nálam az orosz Kino zenekar (ismeri őket valaki?) lírájára rímel. A kedvencem azonban egyértelműen az Ausländer című „popnóta”, amelyet mesélős stílusban előadott, soknyelvű csajozós dumája és gyerekhangú háttérvokálja egy kicsit komolytalanná tesz, ám ritmusai, dallamai lehengerlőek.

A dalok élmény-faktora mellett a pálmát nálam a frontember, Till Lindemann produkciója viszi el, de az anyaggal való ismerkedés során a sound izgalmas kaleidoszkópjára, a zseniálisan sokszínű hangszeres megszólalásra is érdemes odafigyelni.

Ez a Rammstein már nem AZ a Rammstein, amelyet az ezredforduló környékén szerettünk, ettől függetlenül az idei anyagért is egy kövér ötös jár a csapatnak.

A szerző: Coly723 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*