Papírmetál

A DC- és a Marvel-filmek harca a multiplexek nézőközönségéért a köztudat peremvidékéről közepebbre fókuszálta a képregény műfaját. Az egykoron lesajnált, páriaként számon tartott „papírmozi” a legrosszabb esetben is része lett mindennapjainknak, jobb esetben pedig meghatározó kulturális tényezőként komoly hatást is gyakorol vizuális gondolkodásunkra. A képregény fellegvárának számító angol nyelvterületeken ez persze nem újdonság, de szerencsére a mostanában felfutó hazai megjelenések és a minden határt áthágó netes elérhetőségek nyomán nálunk is sokat változott a helyzet, és felzárkózva a nemzetközi megítéléshez, itthon is be kell látnunk, hogy ideje felülbírálnunk a műfajhoz rendelt és szinonimaként is használt „gyerekes” és „komolytalan” jelzőket.

A képregény csak akkor veszíti el ideiglenesen a kultúrharcot, ha nyelvezetét a „magas” irodalomhoz mérik, képi világát pedig, mondjuk, egy Tizianóval vetik össze. Az ilyen hasonlítgatás persze eleve tévútra visz, mert a képregény saját dramaturgiai eszköztárával és filmeket idéző, sajátos mozis megoldásaival önálló nyelvezetet épített ki magának, néhány szerző és grafikus pedig tényleg csak a legnagyobbakhoz mérhető teljesítménnyel járul hozzá a műfaj pozitív megítéléséhez. Ezzel együtt is, és ezen túl is a képregény köszöni szépen, jól van, senki lenéző mosolyára nem tart igényt. Áll a saját lábán, teszi, ami a dolga.

A két nagy óriás versenyfutása persze csak a felszín, számtalan más regiszteren is jól teljesít a műfaj. A nagy kiadók alá betagozódva vagy tőlük teljesen függetlenül rengeteg kiadó működik, és jelentet meg olykor figyelemre méltó füzeteket és mini sorozatokat. A képregény relatíve gyors átfutási idejéből adódóan, a mindenkori valóság történéseire szinte real time-ban tud reagálni, és képes magába integrálni bármit, ami „odakint” történik. Nem meglepő hát, hogy a rock és metál zene soha el nem múlónak tűnő, mégis marginális népszerűsége a papírmozizás világán is nyomot hagyott.

Néhány zenekar külső megjelenése és vizuális világa készen adja magát az átkonvertálásra. A Kiss hetvenes évek space rock világában gyökerező superhero designja a kosztümökkel és az arcfestésekkel, valamint a felvett nevekkel együtt eleve képregényért kiált. Demon, Starchild, Catman és Spaceman már külön-külön is jól hangzó címek lehetnek, de a négy „hős” együtt, mint supergroup már tényleg kihagyhatatlan ziccer.

A sikereiből adódó népszerűséget bármibe visszaforgató csapat képregényes jelenléte is szerves része lett a Kiss merchandise-nak. A Marvel mentalitását idéző, és különböző címeken megjelent, változó hosszúságú szériákban Simmons és társai „saját” arcukkal, amolyan rock ’n’ roll igazság-ligájaként vágnak rendet a susnyásban ( a Kiss Psycho Circus 1997 és 2000 között megjelent füzetei azért nem éppen a mini sorozat kategória). A velük rokonítható Alice Cooper, Ozzy Osbourne és a G.W.A.R. tinédzser-kompatibilis soft-horror riogatása is gyorsan utat talált magának a papíruniverzumba.

Az Iron Maiden végtelennek tetsző Legacy of the Beast-világjárása, valamint a jól érzékelhető „ennek a zenekarnak is eljön egyszer a vége” aggodalom életmű-összegző jelleggel hívta életre a koncertsorozat címét viselő képregény-szériát, amelyben természetesen ki más, mint Eddie kapja a főszerepet. A lemezborítókról ismert összes variánsa megjelenik a lapokon, panelról panelra inkarnálódik egyik énjéből a másikba, konfrontálódik a vörös ördöggel és hirdeti az Iron Maiden halhatatlanságát.

Elhagyva a fantasy világát, a rögvalósághoz jobban ragaszkodó Slayer is kapott egy mini sorozatot Repentless lemeze kapcsán. Megjelentetésében nyilván szerepet játszik az Iron Maiden-nél még feltételes, itt már véglegesnek tekinthető „ennyi volt” helyzet, valamint a zenekar munkásságát jelentős részben kitevő vér és erőszak elemeiben való tobzódás mindig csábító lehetősége. Szuronyok, üvegszilánkok, szvasztika, meg persze Araya, King és a többiek. Ebben már van annyi potenciál, ami néhány füzetig kitartó alapanyagot szolgáltat íróknak, rajzolóknak egyaránt. Mondhatni, hálás a téma, a végeredmény pedig a gyűjtők számára jelenthet pótolhatatlan ereklyét a zenekarral kapcsolatos szép emlékek vitrinjében.

A rögvalóság azonban még ennél is profánabb. Feledve minden „boom”-ot, és „aaargh”-ot, városok szemetes utcáin, próbatermek szűk tereiben vagy koncertek fényáradatában láthatjuk viszont kedvenceinket, életrajzi megközelítésű, megtörtént eseményekre fókuszáló füzetekben. A képregényeken belül is underground műfaj ez, mentalitása közelebb áll a fanzine-ek világához, mint a jól ismert színes-szagos DC-Marvel kiadványokéhoz. Doku-jelleggel peregnek az oldalak, sokszor láthatóan fotókból átdolgozott képkockákon követhetjük nyomon ikonjaink életének egy-egy szakaszát. Itt James Hetfield valóban James Hetfield-et alakítja, garázst bérel és farmerban-pólóban görnyed a mikrofon fölé, majd egy klubkoncert után kevesli a rá jutó sört és gázsit.

Külön kategóriaként említést érdemel még Glenn Danzig, aki nem személyében jelenik meg a füzetekben, hanem íróként jegyzi a Satanika és az Inquisitor sorozatokat, ráadásul nem is akárkivel összedolgozva. Simon Bisley a képregény-rajzolók között legalább akkora legenda, mint Danzig a rockzenében, és már a Thrall-Demonsweatlive frontját is ő készítette a sötétség fejedelmének. Jelen füzetek borítóinak egy része és pár belső oldal is az ő keze munkája.

Csak pár név a számos érintett banda közül: Mötley Crüe, Poison, Van Halen, Anthrax, Led Zeppelin, Whitesnake, Megadeth, Gun N’ Roses, AC/DC, Nirvana, Motörhead… a rockzene ikonjai. Bizonyos értelemben mind hőse saját szubkultúrájának, rajongóik pedig akként követik a velük kapcsolatos történéseket, ahogy a tizenévesek követik Pókemberét. Hogy mindez a felhők fölött vagy az aszfalton történik – olyan mindegy.

Összességében elmondható, hogy akad itt sokféle. Az egy-két füzetes alkalmi megjelenésektől kezdve a mini sorozatokon át a hosszabb szériákig, a slamposan megrajzolt középszerűtől a profi művészek által készített igényes munkákig, mindenki kedvére csemegézhet a felhozatalból. Beléjük lapozva igaznak tűnik a mondás: a rockzene örök és hallhatatlan. Papíron is az.

A szerző: Bársony Péter41 publikáció
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*