„Mindenki profitálni akart a projektből, amit velünk terveztek elindítani”

Találkozás Peter Szigetivel, a Warlock egykori gitárosával – 1. rész

Manapság alig lehet vele interjút olvasni, holott több zenekarnak is meghatározó alakja volt (közülük a legismertebb a ’80-as arany évekből a Warlock). Peter Szigeti egy napsütéses szombat délután fogadott szülővárosában, Düsseldorfban, hogy végre személyesen is találkozhassunk. A telefonban kedves volt, de nem túl beszédes. Ez azon nyomban megváltozott, mihelyst az autójában hosszasabban elbeszélgettünk, és közös vonásokat véltünk felfedezni a múltunkban. Először a próbaterme felé vettük utunkat, és ezzel egyidejűleg azokat a helyiségeket is megmutatta, ahol annak idején a Deathrow, az Assassin és számos másik zenekar is próbált az 1980-as években. Közben érdekes történeteket mesélt, amelyek végül nem fértek be ebbe az interjúba.

A látogatás után ismét beszálltunk a kocsijába, ahol két zenei projektjének két-két friss dalát is megmutatta. Majd a kisboltjához indultunk, amely alatt egy videóstúdiót rendezett be. Elmesélte, hogy itt a most készülő lemeze minden egyes dalához videóklipet kíván forgatni. Ez számára nem jelenthet különösebb nehézséget, hiszen sokáig rajzolóként dolgozott különböző televíziós projektekben. Itt beszélgetés közben megittunk egy kávét, később pedig a felesége, Nathalie is csatlakozott hozzánk, akivel közösen meghívtak egy igen finom ebédre egy portugál étterembe, ahol ez az interjú is készült.

Peter, igen hosszú zenei múltra tekintesz vissza. Úgy tudom, első igazi zenekarod a Snakebite volt, amit 1981-ben alapítottál. Vagy előtte voltak már más zenei próbálkozásaid is?

Ó, persze! Tulajdonképpen valahogy minden mindennel összefügg, amit a következőképpen kell értened: az összes zenekaros próbálkozásom Düsseldorfban, a ’80-as évek kezdetén olyan volt, mint egy családi vállalkozás, amelyben éveken keresztül minden mindennel összenőtt. Mindenki ismert mindenkit, és mindenki mindenkivel játszott valahol. A nagyon korai időkben egy iskolai zenekarban kezdtem, és azokkal, akikkel ebben a csapatban muzsikáltam, például a basszusgitárossal, a későbbiek folyamán is találkoztam más zenekarokban. Bizonyos időközönként újra láttuk egymást. A sulizenekarokban kezdetben punk rock-ot, főleg Ramones- és Sex Pistols-dalokat nyomtunk. A kedvenc zenémet játszottam, közben új dolgokat fedeztem fel, és a játéktudásom is fejlődött.

Ki alapította a Snakebite-ot?

Egy kicsit még kalandozzunk el a Snakebite-tól, mert annak nincs igazán jelentősége. Az első zenekarom ugyanis a Beast volt, amelynek én voltam a gitárosa. Egyszer valaki megkeresett azzal, hogy a Ronsdorfi utcában van egy banda, amelyik gitárost keres, és nem lenne-e kedvem elnézni hozzájuk. Ezt a zenekart hívták Snakebite-nak. Én a Beast-ből jöttem, és hoztam magammal a nevet is, úgyhogy onnantól, hogy összejöttem a Snakebite tagjaival, a közös bandánkat is Beast-nek hívták. Ekkor már Doro Pesch volt az énekesünk és Wolle Böhm a másik gitáros, akivel egyébként manapság is együtt játszom, de ő most dobol.

Egy kicsit komplikált az egész, de mint mondtam, ez egy nagy család. Wolle egy másik csapatomban is gitározott, amit RTA-nak hívtak. Ez szokás volt akkoriban: összejöttek az emberek, mindenki jammelt mindenkivel, amiben mindig benne volt a csere lehetősége: a zenekarunk basszusgitárosa odébb ment két ajtóval, a másik próbaterembe, annak az együttesnek a gitárosa pedig átjött hozzánk. Minden felállást kipróbáltunk, amíg végül létrejött egy tartósabb konstelláció, mint amilyen nálunk a Warlock volt. Akkor azt mondtuk, „minthogy minden nagyon passzol, így öten együtt is maradunk. Már csak egy névre van szükségünk”. Kiválasztottuk a Warlock nevet, és bevállaltunk egy pár fellépést.

Tőled jött a zenekar neve?

A név igazából Rudy Graf-tól (a Warlock másik gitárosától) származik. Ő volt az, aki egy angol lexikonban lapozgatva rátalált erre a névre. Mivel a kifejezés a mágiával és a varázslattal függött össze, nagyon is jól passzolt a zenénkhez. Az első képregény-stílusú logómotívumok természetesen tőlem és egy műszaki rajzoló barátomtól jöttek, aki a zenekarnak is nagy rajongója volt. Sokat foglalatoskodtunk a logó megalkotásával. A betűtípus Dorótól jött, ugyanis ő akkoriban éppen betűszedést és szöveg design-t tanult.

Akkoriban hogyan zajlott a dalírás a Warlocknál? Ki hozta a legtöbb ötletet a zenéhez és szövegekhez?

Ez a legtöbbször úgy történt, hogy mi, gitárosok a próbán vetettük fel az ötleteinket. Korábban még nem volt olyan, hogy home recording. Otthon magunk elé dudorásztunk, volt hozzá pár riffünk, és így mentünk el a próbahelyre. Azzal kapcsolatban is volt némi elképzelésünk, hogy hogyan mehetne az egyes témákhoz a dob, és miként passzolna hozzájuk a basszus. Alapvetően a próbateremben teszteltük és alakítottuk az ötleteinket, amíg csak kész nem lett egy dal.

Ezen a helyen találtuk ki az első dallamokat is, és a következő találkozáskor jöhettek a szövegrészletek. Akkoriban máshogy nézett ki a dalírás folyamata, de az alapötletek természetesen akkor is a harmóniahangszeresektől, azaz a gitárosoktól jöttek. Máskülönben nehéz is lenne – próbálj csak meg egy hanggal több hangnemben énekelni! Nem működik. Tehát világos, hogy honnan származnak az akkordok.

A szövegek is közös munka eredményeként születtek? Mondtátok, hogy ez vagy az legyen az irány, amerre menni akartok?

Nem, nem. Akkoriban tényleg úgy volt, hogy vagy szövegfoszlányokat hoztunk, vagy egy cím kapcsán mondtuk, hogy abban a dalban miről legyen szó. A különböző szövegrészletek kapcsán abszolút világos volt számunkra, hogy minek kell még hozzájuk jönniük. De a dalokat a maguk összefüggéseiben, hogy a szöveg tényleg végig az a szöveg legyen, Doro dolgozta ki. Nekünk, srácoknak elég munkánk volt a zenével, hogy annak az egyes részeit összefűzzük.

A próbaterem bejárata

Az első album megjelenését követően még mindig egy összetartó baráti társaság voltatok, vagy már minden profi módon működött, komoly üzleti döntéseket kellett hoznotok, és mindent ennek megfelelően megszervezni? Kvázi mintha a lemeztársaság alkalmazottjai lennétek…

Alapvetően egy próbatermi zenekar voltunk ambíciókkal és sok olyan ismerőssel, akik klassznak találták, amit csináltunk. A zenekar egyik barátja és egyben rajongója teljesen magától elküldte a demószalagunkat a Mausoleum lemezcégnek. Mi erről semmit nem tudtunk. A következő próbára pedig lejött a Mausoleum levelével, és mondta, hogy „Itt van egy lemezkiadói szerződés“.

A cégnek Belgiumban volt a székhelye. Német kiadóknak nem küldte el a szalagot, ami kézenfekvőbb lett volna?

Nem, egyszerűen csak beletette a szalagot egy borítékba, és mindenféle kísérőlevél nélkül elküldte a Mausoleumnak. Egy héttel később megérkezett a lemezcég ajánlata, azzal, hogy ők szeretnék kiadni a bemutatkozó albumunkat. Ezért nem volt szükségünk arra, hogy más cégeknek is írjunk. Annyira meg voltunk döbbenve, hogy azt mondtuk: „Igen, elkészítjük!“ Ekkor azt mondtam magamnak, hogy menedzsmentre is szükségünk lesz, hiszen nem tudunk mindenről magunk gondoskodni. Barátokon keresztül megtudtuk, hogy Düsseldorfban van valaki, aki csinált már ilyet. Összeültünk vele, és elmondtuk neki, hogy mire van szükségünk. Ő volt Peter Zimmermann, egy ügyes fickó, aki sok mindent véghezvitt, számos feladatot átvállalt tőlünk és egy rakás pénzt is legombolt rólunk. De ez akkoriban másokkal is gyakran megtörtént!

Abban az időben jól meg lehetett élni a zenélésből?

Alapvetően nem. Akkor tudsz belőle jól megélni, ha mindent te magad csinálsz. Ha saját magadat menedzseled, ha a papírmunkát is te végzed. De ha valaki másra bízod az adminisztrációt, az illető azon lesz, hogy a pénz nagy részét megtartsa magának. Akkoriban körülbelül havi ezer nyugatnémet márkát kerestünk, és ebből finanszíroztuk az életünket. Ennyi. Néhanapján elmentünk a menedzsmentünk irodájába, és egyik napról a másikra azt láttuk, hogy három céges autó áll egy kétemeletes épület belső udvarán, és két titkárnő is dolgozik az irodában. „Hogyhogy mindez itt van, és nem nálunk?“ – csodálkoztunk.

A lenti kazamatarendszer alaprajza

Mi volt az oka, hogy te és Frank Rittel basszusgitáros 1987-ben kiszálltatok a csapatból? A tavalyelőtt megjelent, a Noise Records-ról szóló könyvben a Warlock-ról természetesen semmit nem lehet olvasni, hiszen ti előbb a Mausoleumnál, aztán pedig a Phonogramnál voltatok. De ez az eddigi legnagyobb vállalkozás, amely rá szeretne világítani az akkori zeneiparra és a zenészek sorsára, valamint távozásuk okaira. Nálatok ez hogyan zajlott?

Ezt a kérdésedet relatíve gyorsan meg tudom válaszolni. A problémák abban az időben jelentek meg, amikor nekikezdtünk a negyedik album dalszerzési munkálatainak, illetve felvételeinek. Miközben mi Düsseldorfban az új lemezen dolgoztunk, Doro azt a feladatot kapta, hogy Amerikában tárgyalásokat folytasson, jobban megismerje az ottani menedzsmentünket és lemezcégünket, és ezzel a tengerentúlon is megnyissa a kapukat a zenekar előtt. Körülbelül három vagy négy hét után csodálkoztunk is, hogy hol marad a kedves. Mit csinál egész idő alatt?

Nagyjából egy hónap után kaptam egy hívást Dorótól. Mondta, jó lenne, ha én is át tudnék ugrani New Yorkba. „Személyesen is találkoznod kell az amerikai embereinkkel. Fontos döntéseket kell hoznunk, de telefonon ezt nem tudom elmagyarázni.“ „Mi a franc van?“ – kérdeztem magamtól, de a jó Peter végül felszállt a gépre, irány New York, ahol azon melegében fel is tálalták nekem a dolgot: „Úgy néz ki, hogy a zenekart át kell alakítani.” A Warlock-ot Doro köré akarták felépíteni, és mivel ehhez hangszeres emberre is szükség volt, ezt a legszívesebben velem valósította volna meg. Ezért repültem én New Yorkba, és nem valaki más. Akkor hirtelen megértettem, hogy melyik irányba fut a nyúl. A következő nap küldtek nekem egy gitárost, és mondták, hogy a hotelszobában próbáljak vele, hogy lássam, mit tud.

Nagy valószínűséggel egy amerikai gitárost kaptál.

Pontosan! A producer egyik barátját.

Ki volt ő? Mesélnél róla?

Az a srác volt, aki később a Triumph and Agony lemezen is játszott (Tommy Bolan – NN). Vele próbáltam, és utána Doróval is megosztottam az élményeimet. „Mi a fenét kezdjünk vele? Semmire nem használható.“ Mire Doro azt mondta: „Pedig olyan klassz srác. Már volt a stúdióban!“ Mire én: „Miféle stúdióban?“ Doro: „Mindegy, majd elmesélem neked később. A stúdióban, mialatt játszott, felállt a pultra, és rázta a fejét!“ Mondtam neki: Doro, a stúdióban??? Felállt a pultra, és őrjöngött? Nem furcsállod ezt? A stúdióban senki nem gitározik őrjöngve, ráadásul a keverőpulton állva! Ezt ép elmével senki nem teszi!“ Ő azonban mindezt klassznak találta. Az egész projektet szupernek tartotta. A producer behálózta őt. Ez az ember egyébként a legjobb barátja volt a menedzsmentnek, ami a német Phonogramhoz tartozott. Mindenki profitálni akart a projektből, amit velünk terveztek elindítani.

(holnap folytatjuk)

A szerző: Novák Norbert33 publikáció
A ’80-as évek gitárzenéin nőtt fel, amikért a mai napig is rajong. Jelenleg a német The-Pit.de-nél, Way Up-nál és Rock Times-nál dolgozik, mint fotós és újságíró. Főállásban nyelvészeti területen tevékenykedik Németországban.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*