Waste of Space Orchestra: Syntheosis (2019)

„A Syntheosis az Oranssi Pazuzu és a Dark Buddha Rising közötti új, virágzó földalatti kapcsolat felépítése. Újragondoltuk a nehéz zenét, hozzátettük teljes szívünket, amint ez az album is bizonyítja! A Syntheosis olyan, mint egy fekete lyuk, ahonnan, ha a kereső a gravitációs vonalon belül van, nincs visszatérés.”

Lépjünk a vonalon belülre, és meglátjuk mi lesz! Annyi már indulás előtt is tudható volt, hogy a zenekarnak ebben a formában nincs hosszú előélete, még úgy sem, hogy az underground két jól ismert csapatának tagjai alkotják (az Oranssi Pazuzu-nak és a Dark Buddha Rising-nak, mindkettő több lemezzel a háta mögött). Együttműködésük eredetileg csupán egyetlen Roadburn fesztiválos fellépésről szólt, amit a finn zenészek és a fesztivál kurátorai egy bevillanó ötlet után, közösen hoztak tető alá.

Szerencsére örömzenélésük a koncert után is folytatódott, és hamarosan egy hibrid lemez körvonalai bontakoztak ki, a már a koncerten is használt Waste of Space Orchestra név alatt. Ismerve a két zenekar mentalitását és a fesztiválon leadott műsorukat, nyilván felmerültek halvány sejtések az albummal kapcsolatban, ám amit végül kaptunk, az még így is zavarba ejtő és mellbevágó. Vértbe kell öltözni, mielőtt a közelünkbe engedjük. Nem akármi áll velünk szemben. Egy fekete lyuk. A Syntheosis.

A kategóriákban gondolkodók nagy bajban lesznek. Nekik nagyjából tíz perc alatt végük is van, szálakra szedi őket a gravitáció és az idegen táj látványa, de az edzettek, a mindenre elszántak számára is komoly próbatétel lesz egyben legyűrni ezt az egyórányi zenét. Pszichedelikus progresszív (black metál?) drone súlyosság. Ez csak egy javaslat a részemről, már ha el akarjuk helyezni ezt a csillagászati anomáliát egy ismerős fogalmakkal határolt térképen, bár én magam nem ragaszkodom hozzá, hogy elhelyezzük bárhová is. Addig jó, amíg nincs felcímkézve. Addig érdekes, amíg kiismerhetetlen.

Jóslatom szerint elsőre leterít majd mindenkit, de a kitartók, akik felállnak, és újra nekifutnak, nemes küzdelmet vállalnak, és nem fogják megbánni. Markáns tételek sorakoznak egymás után, bő egy órán keresztül. A rengeteg elem és hangulat kiegyensúlyozottan osztozik a játékidőn. Számtalan arca van, de leginkább két irányba tekint: néha hosszú perceken át száll a pszichedelia felhőin, mint a lemeznyitó Void Monolith-ban vagy az ambient mércével is mérhető, ködnél is áttetszőbb The Universal Eye-ban. Amikor pedig alászáll, akkor odavág rendesen, ilyenkor eszét vesztett fenevad lesz belőle és csontig hasít karmaival (The Shamanic Vision, Seekers’s Reflection, Wake Up Possessor, Vacuum Head).

Vannak köztes állapotok is: kántáló törzsi zsolozsmák (Infinite Gate Opening), doom-ba hajló dörgedelmek (a címadó Syntheosis majd’ negyedórás végítélet-panteonja, vagy a lassan besűrűsödő Journey to the Center of Mass), absztrakt zenei képletek, elektronikus kiüresedések. A dalok egy részének mélyén ott dobog egy szív, a dob, a basszus (az a basszus sound, istenem, de jó!), meg még ki tudja, minek a keverékéből összeállított energiacsomag, ami tol előre, sűrű lendületével mozgásban tart. Amikor ez a motor leáll, a kényszerpálya is megszűnik, elröppen a zene, kitágul a tudat és fordul a világ.

A dalok nyilvánvalóan ilyen-olyan hatásokból és részletekből építkeznek, ezek egybeolvadnak, egymásba tekerednek, egészet alkotnak, és még a látszólagos durva törések ellenére is egyfajta pszichedelikus folytonosság tartja őket egyben. Átszellemíti a lemezt egy megfoghatatlan kozmikus aura, ami pont olyan, mint a kozmosz maga: egyszerre gyönyörű és kegyetlen, nagyon konkrét és mégis végtelen. Lassan kötő antianyag és csillagközi hallucinációk tartják egyben a nehéz matériát.

Ami a leginkább megnehezíti a befogadást, az a black metálból jól ismert károgó ének, ami néha külön hangszerként súlyosbítja a már eleve fajsúlyos riffek okozta sérüléseket. Szerencsére nem nyomja agyon a nagyszerű zenét, de azért ostoroz, szétfeszít, a bőrt nyúzza le rólunk. Meg lehet, és érdemes is megszokni, mert egyrészt a black metál hatásai (szerencsére) itt véget is érnek, másrészt, mert mögötte egy nagyon modern, ízig-vérig mai zene röpül és dübörög, tele ötletekkel, kreativitással és igen: rengeteg muzikalitással.

A Syntheosis sokkal, de sokkal több, mint a black metál fejlődésének egy lehetséges állomása. Nem is érdemes innen közelíteni. A lemez inkább az indusztriál-drone-metál irányból kapja az életet adó fényt. (Az egyetlen, ami felmerült bennem, mint lehetséges párhuzam, az a Downward Spiral a Nine Inch Nails-től, persze inkább csak jellegükben távoli rokonok, de azért a Syntheosis-ra Trent Reznor is büszke lehetne.)

Számokra szedve is figyelemreméltó darabokat tartalmaz a lemez, de egészben működik igazán. A felépítmény koncepciója túlnő a részekén, és azoknak felnagyított, párhuzamos tükörképeként lenyűgöző ívet húz maga után. Az alapokat adó két együttes zenéje engem sosem ragadott magával – noha egyediségük vitathatatlan –, együtt viszont átütöttek egy határt, és közös művük odatapadt a lejátszási listámra.

Egy biztos: ha valakit egyszer megérint a Syntheosis, az minden újrahallgatáskor ismételten rácsodálkozhat majd a lemez ezerarcúságára, lüktető dinamikájára, nagy elszállásaira, vicsorgó dühére és gépies kegyetlenségére. Mindez együtt, első pillanatban még nem is tűnik annyira magával ragadónak, mint amilyennek majd a harmadik vagy az ötödik hallgatáskor fogja érzékelni az ember. Idő kell hozzá (meg nyilván némi elvetemültség is), hogy valaki szépnek lássa-hallja ezt a különös hang attack-et.

A zene felszínének összképe eléggé viharos, de a mélyén egy nagyon is átgondolt és kiegyensúlyozott albumról van szó, még akkor is, ha ez elsőre nem jön át egyértelműen. A pofon, amit kapunk tőle, viszont tiszteletet parancsoló, és kíváncsian sorba is állunk a következőért, mert holtig tanul az ember, és meg szeretnénk érteni, mi benne a tiszteletre méltó. A finnek zenéjében tényleg minden együtt van ahhoz, hogy ámulatba ejtő legyen, és az is. A lemeznek ereje, súlya és tartalma van. Zártnak tűnik és egésznek, önmagában létezőnek. Egy minden részletében kidolgozott, lélegző szövetű, kellően spontán és ízig-vérig underground remekmű a Syntheosis.

Vitán felül áll, hogy öt csillagot adok rá, mégpedig a ragyogóbb fajtából.

A szerző: Bársony Péter42 publikáció
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*