Vltimas: Something Wicked Marches In (2019) – II

MESTERMŰ SZÜLETETT!

Jól tudjuk, hogy a ZENE, mint magasabb rendű közvetítőeszköz hogyan tudja befolyásolni érzelmi, lelki és mentális állapotunkat. Különösképpen igaz ez, ha egy zeneműn már első hallásra is érződik a tökéletesség, mert olyan eredeti, tiszta szellemi forrásból született meg, amelyet a művészetben ihletnek szoktak nevezni. Az ilyen alkotások a velük kapcsolatba lépő és némi művészi hajlammal megáldott lelkekben jó néhány esetben egy különös tudatállapotot generálhatnak, amiben kollektív tudatalatti énünk kerül a felszínre, és kapcsol össze zenészt a hallgatójával.

Ez történt most velem is, ahogy végighallgattam a címben szereplő új Vltimas-lemezt. Jó, tudom, sok ember szerint a metal zenével kapcsolatosan ihletről és művészetről beszélni már önmagában is paradoxon. Az pedig, hogy egy black vagy death metal lemezről ilyeneket állítson egy magamfajta amatőr publicista, már végképp megkérdőjelezi egyesekben az épelméjűségemet. 🙂 De felvállalva ezt, némileg átszellemülten a hallott zenétől, az elkövetkezőkben megpróbálom számonként néhány mondatban leírni ezt a számomra TÖKÉLETES albumot.

1. Something Wicked Marches In: néhány sejtelmes gitárakkord után egy mérsékelten gyors riffel indul a szám, majd belassulva, David Vincent háromszori elnyújtott „All…All…All” hörgését követően kíméletlenül zúdulnak ránk Rune „Blasphemer” Ericksen briliáns halál fém- és thrash-riffjei. A lemez hangzása és a dalok mindvégig kitűnőek. A hangfalakból árad a profizmus. Három ekkora extrém metal arc, és annyira zsigerből tolják a death metalt. Ez valami óriási!

2–3. Praevalidus és Total Destroy: a teljesítmény a maximumon. Óramű-pontossággal dolgozik a három henger. A gyakori sebességváltásokat sok helyen szokatlan, egyszemélyes énekkórus vagy néha igencsak nyakatekert gitártémák, illetve kiállások követik. És mégis minden a helyén van. „Óhhh glory glory destruction to all, Óhhh glory glory celebrating the fall” – hörgi Vincent, hogy ezzel magasztalja az anyatermészet ránk, emberekre mért pusztító csapásait.

4. Monolilith: méltóságteljes, mozdíthatatlan kőtömbként áll a lemez közepén ez a goromba és súlyos szerzemény. A Behemoth Ov Fire and the Void száma ugrott be először erről a szörnyszülöttről. De a hasonlóság néhány másodperc után szertefoszlik, és utat enged az eredeti ötleteknek. A refrén „énekdallama” (milyen fura ezt leírni!) teljesen szokatlan ebben a death metal zenei közegben, de nekem abszolút bejön!

5. Truth and Conseqence: itt ismét a gyorsaság dominál. Zseniális a kezdő riff, amit egy rohadtul húzós rész követ a verze alatt. Gyilkos tétel.

6. Last Ones Alive Win Nothing: az album számomra átvitt értelemben vett legmélyebb pontja. Imádom az ilyen, fenyegetően vészjósló hangulatú dalokat. Itt érzem igazán, hogy felesleges is folytatnom az írást a lemezről: ezt át kell élni! Amit eddig leírtam, pont elég, hogy kedvet kapjon hozzá, aki még nem ismerné az anyagot. A műfaj kedvelői pedig szerintem már úgyis túl vannak az első meghallgatáson.

Összefoglalva, ezt az anyagot végighallgatni olyan, mint egy önmagunk ellen kilenc késszúrással elkövetett rituális kéjgyilkosság. A lemez valamennyi dala csontig hatoló, mély sebet ejtett bennem, és én élveztem minden pillanatát. Az album végéhez érve pedig láttam, ahogy a gyilkos fölém hajol, mosolyog és végignyalja a véremtől csöpögő késpengét. 🙂 Jó szórakozást!

A szerző: Sipy41 publikáció
Az egykori Detonator zenekar énekese. Jelenleg szabadúszó, motoros rocker.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*