The Cult: Sonic Temple (1989)

Biztos vagyok benne, közöttetek is szép számmal akadnak olyanok, akik a The Cult munkásságát már az első album, az 1984-es Dreamtime óta nyomon követték. Az én első találkozásom a csapattal viszont – valamikor 1990 táján – éppen ennek a napra pontosan 30 évvel ezelőtt megjelent lemeznek köszönhető. Egyből rabul ejtettek a dalok, így amint szerét ejthettem, a zenekar korábbi alkotásaival is megismerkedtem.

A történeti előzményekkel nem húznám az időt, a lényeg, hogy a két alapember, az énekes Ian Astbury és a gitáros Billy Duffy már 1983-ban, a Death Cult nevű csapatban egymásra talált; ebből a formációból lett aztán a következő esztendőben a The Cult. Bemutatkozó anyagukat még egy „ismeretlen vidéki” csapatként rögzítették, a soron következő lemez, a Love stúdiómunkálatait megelőzően viszont Londonba tették át a székhelyüket, ám ott sem sokáig maradtak, ugyanis a siker egyre dagadó szelei onnan is továbbfújták őket.

Harmadik albumukat, az 1987-es Electric-et már Amerikában, Rick Rubin produceri felügyelete alatt készítették; sokak szerint ez hozta meg számukra az igazi áttörést, én azonban a Love-ot és a Sonic Temple-t sokkal közelebb érzem egymáshoz, az Electric szikársága nálam nem talált olyan lelkes fogadtatásra, mint az azt megelőző és követő anyag.

Astbury, Stewart és Duffy a korai években

A The Cult zenei gyökereit a brit poszt-punkig és a gót rockig szokás visszavezetni. Előbbihez nem igazán tudok hozzászólni, ide olyan előadókat szoktak sorolni, mint a Joy Division, a Devo vagy a The Cure; a zenei gótika sejtelmes, sötét melankóliája viszont nagyon is jelen van, mindenekelőtt a Dreamtime dalaiban. Mindezeken túl – különösen a korai The Cult muzsikáját – a hasonló táptalajból kinőtt The Mission-éhez tudnám hasonlítani, annyi különbséggel, hogy a ’80-as évek végére Duffy-ék jóval keményebb húrokat pendítettek meg, gyakorlatilag áteveztek a hard rock felségvizeire.

Előadóként Astbury-t nem nehéz párhuzamba állítani Jim Morrison-nal, már csak azért is, mert az énekest saját bevallása szerint meghatározóan befolyásolta a The Doors szellemisége és zenei világa. Talán nem mindenki tudja, hogy Oliver Stone 1991-ben őt kérte fel Morrison szerepére a The Doors-ról készítendő filmjéhez. Astbury nemet mondott az ajánlatra, mert nem tetszett neki, ahogy példaképét ábrázolták a moziban; ez tette lehetővé, hogy végül Val Kilmer kapja meg a szerepet.

Az azonnal felismerhető orgánummal rendelkező frontembert mindig is érdekelte az észak-amerikai őslakók történelme és kultúrája, aminek a zenekar számos dala szolgál bizonyságul, arra azonban nem találtam bizonyítékot, amit Astbury-val kapcsolatban szokás emlegetni, hogy ő maga indián származású lett volna. Nem utolsó sorban pedig, a The Cult, és különösen a Sonic Temple album dalaiban a hippi filozófia és életérzés is jól tetten érhető (Sweet Soul Sister, Soul Asylum, Wake Up Time for Freedom).

Billy Duffy és Ian Astbury

A britből amerikaivá váló csapatban az állandóságot mindig is a két alapító jelentette. Társaik többsége, a ritmusszekció tagjai általában csak egy-egy album erejéig csatlakoztak hozzájuk. A basszusgitárosok közül Jamie Stewart nevezhető viszonylag stabil embernek, aki hét évet töltött a zenekarban; játéka a banda első négy albumán hallható, így utoljára éppen itt, a Sonic Temple-n; illetve Chris Wyse, aki kilenc évig volt a csapat bőgőse. Dobos poszton John Tempesta bizonyult a legkitartóbbnak, aki 2006 óta a The Cult ütőse. Ezen a korongon Mickey Curry diktálja a tempót, aki a zenekarnak csupán ezen az egy albumán játszott (a lemezt népszerűsítő turnén már Matt Sorum ült a dobcucc mögött).

Még két neves szereplőt kell megemlítenem: a lemez zenei producerének az Aerosmith akkori hangmérnökét, Bob Rock-ot kérték fel, akinek ez volt az egyik első komolyabb munkája; a New York City című nóta vokáljába pedig Iggy Pop is besegített.

Ha kapásból kellene mondanom néhány nagy slágert a csapattól, a Sun King és a Fire Woman az elsők között jutna eszembe. Na, ezek itt közvetlenül egymás után sorakoznak! A Napkirály nagyon finoman indít: egy kis orgona, cinek, basszus, magasan, vékonyan ívelő gitárhang, aztán beindul a dal, mint a lavina. Duffy-ék nagyon jók ebben: a Tűzasszonyban ugyanez a koreográfia, ahogy később a Ceremony album egyik legjobb dalában, a Wild Hearted Son-ban is.

A lendületes kezdést itt is, ott is végig sodró lendület követi. Akár a Fire Woman is lehetne kezdőnóta – micsoda pazarlás! 🙂 Már itt feltűnik, hogy bár csak négyen vannak, így is mekkora „hangzavart” képesek kelteni. Erre persze az American Horse-ban és később a vonósok is rásegítenek.

A mindössze 28 éves korában elhunyt színésznő és divatmodell Edith Minturn Sedgwick-nek emléket állító Edie (Ciao Baby) a The Cult fájdalmasan szép, talán legszebb dala, amely bár lírai, de nem lassú, hanem középtempós szerzemény.

A Sweet Soul Sister-nek két változatát is ismerem: az egyikben a nyitó, pszichedelikus hangulatú orgonafutamokat rögtön a paradicsomi kórus követi, ami a másik verzióban csak a dal végén szólal meg. Az elsőben Duffy rendesen megtépi a gitár húrjait, talán itt tetszik a legjobban a játéka, míg az utóbbi változatban a basszus kap hangsúlyosabb szerepet. Talán mondanom sem kell, hogy melyik változatot kedvelem jobban.

Ha az első egy tökéletes lemezoldal, akkor a folytatást ötös alá-ra értékelném. A Soul Asylum még ugyanolyan magasan tartja a lécet, mind a korábban hallott dalok. A már említett The Mission-ös párhuzamot itt a „Who would break a butterfly on the wheel?” sor is erősíti (lásd Wayne Hussey-ék 1990-es Carved in Sand lemezének Butterfly on a Wheel című számát).

A New York City-nél azonban lejtőre kerül az anyag. Gyors nóta, diszkréten zongora és csörgődob is megszólal benne, ám így is oszlani kezd a zenészek által addig keltett varázs. A nóta legnagyobb pozitívuma a dal végén a gitár felpörgése.

Az anyag leggyengébb szerzeménye számomra az Automatic Blues: a verzéje és alatta a zene tempója kifejezetten távol áll az addigi gördülékenységtől, a lemez egészének stílusától. A refrén szerencsére már rendben van.

A Soldier Blue viszont egy újabb nagy kedvencem: olyan, mint egy fújtató-ágaskodó, aztán nekiiramodó musztáng. Duffy szépen viszi benne a dallamot, ez alkalommal inkább ő, mint Astbury. A Wake Up Time for Freedom-ban ismét hippi-percek következnek. Álmodozó verze, már-már törzsi dobolással kísért refrén; ezt a dalt is a kórus viszi a hátán. Tökéletes befejezése a csodálatos, 52 perces előadásnak.

Az album bónusznótái közül eddig csupán a Medicine Train-t ismertem, ami harmonikával és slide gitárral kezd, és bár jó nóta, mégsem üti meg a „főműsor” dalainak színvonalát. Most a másik két számot is meghallgattam. A lemez orosz és kelet-európai kiadására feltett The River és Lay Down Your Gun is hipnotikus tempójú és dallamvilágú szerzemény, de nincsenek egy súlycsoportban a Hangtemplom alap-építőköveivel.

A lemez megjelenését követően az együttes előbb az Aerosmith, majd a Metallica előzenekarként, végül pedig főbandaként turnézott az Államokban. A ’90-es évek elején azonban megtört a lendületük: Astbury az alkohol rabja lett, traumatikus gyerekkora után nem tudott megbirkózni a szupersztárrá válás terhével. Ráadásul a két dudás – Duffy és ő – egyre kevésbé fért meg egy csárdában, a Ceremony album felvételei során állítólag szinte nem is tartózkodtak egyszerre a stúdióban.

Nem véletlen, hogy korábbi sikereiket már nem tudták megismételni: a Ceremony még kifejezetten jó lemez, a maga nemében az 1994-es The Cult és a 2001-es visszatérő album, a Beyond Good and Evil is jó anyag, utána viszont… Ja, és ahogy az már ilyenkor lenni szokott, közben kétszer is feloszlottak (1995, 2002) és újraindultak (1999, 2006); utolsó lemezük, a Hidden City 2016-ban látott napvilágot.

A legfrissebb hír velük kapcsolatban, hogy ez év június 15-én egy különleges Los Angeles-i koncerttel ünneplik negyedik nagylemezük megjelenésének harmincadik évfordulóját. A programba állítólag az albumnak azok a dalai is bekerülnek, amelyeket Duffy-ék még soha nem játszottak színpadon.

A Sonic Temple egy korszak emblematikus alkotása, és a The Cult – szerintem – legjobbja. Ha 30 kedvenc lemezemet írom össze, ez az anyag is ott szerepel közöttük…

A szerző: Coly723 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Trackback / Pingback

  1. Ráhallgató: Pink Cream 69 és The Cult – Rattle Inc.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*