The Cult: Sonic Temple (1989)

Biztos vagyok benne, közöttetek is szép számmal akadnak olyanok, akik a The Cult munkásságát már az első album, az 1984-es Dreamtime óta nyomon követték. Az én első találkozásom a csapattal viszont – valamikor 1990 táján – éppen ennek a napra pontosan 30 évvel ezelőtt megjelent lemeznek köszönhető. Egyből rabul ejtettek a dalok, így amint szerét ejthettem, a zenekar korábbi alkotásaival is megismerkedtem.

A történeti előzményekkel nem húznám az időt, a lényeg, hogy a két alapember, az énekes Ian Astbury és a gitáros Billy Duffy már 1983-ban, a Death Cult nevű csapatban egymásra talált; ebből a formációból lett aztán a következő esztendőben a The Cult. Bemutatkozó anyagukat még egy „ismeretlen vidéki” csapatként rögzítették, a soron következő lemez, a Love stúdiómunkálatait megelőzően viszont Londonba tették át a székhelyüket, ám ott sem sokáig maradtak, ugyanis a siker egyre dagadó szelei onnan is továbbfújták őket.

Harmadik albumukat, az 1987-es Electric-et már Amerikában, Rick Rubin produceri felügyelete alatt készítették; sokak szerint ez hozta meg számukra az igazi áttörést, én azonban a Love-ot és a Sonic Temple-t sokkal közelebb érzem egymáshoz, az Electric szikársága nálam nem talált olyan lelkes fogadtatásra, mint az azt megelőző és követő anyag.

Astbury, Stewart és Duffy a korai években

A The Cult zenei gyökereit a brit poszt-punkig és a gót rockig szokás visszavezetni. Előbbihez nem igazán tudok hozzászólni, ide olyan előadókat szoktak sorolni, mint a Joy Division, a Devo vagy a The Cure; a zenei gótika sejtelmes, sötét melankóliája viszont nagyon is jelen van, mindenekelőtt a Dreamtime dalaiban. Mindezeken túl – különösen a korai The Cult muzsikáját – a hasonló táptalajból kinőtt The Mission-éhez tudnám hasonlítani, annyi különbséggel, hogy a ’80-as évek végére Duffy-ék jóval keményebb húrokat pendítettek meg, gyakorlatilag áteveztek a hard rock felségvizeire.

Előadóként Astbury-t nem nehéz párhuzamba állítani Jim Morrison-nal, már csak azért is, mert az énekest saját bevallása szerint meghatározóan befolyásolta a The Doors szellemisége és zenei világa. Talán nem mindenki tudja, hogy Oliver Stone 1991-ben őt kérte fel Morrison szerepére a The Doors-ról készítendő filmjéhez. Astbury nemet mondott az ajánlatra, mert nem tetszett neki, ahogy példaképét ábrázolták a moziban; ez tette lehetővé, hogy végül Val Kilmer kapja meg a szerepet.

Az azonnal felismerhető orgánummal rendelkező frontembert mindig is érdekelte az észak-amerikai őslakók történelme és kultúrája, aminek a zenekar számos dala szolgál bizonyságul, arra azonban nem találtam bizonyítékot, amit Astbury-val kapcsolatban szokás emlegetni, hogy ő maga indián származású lett volna. Nem utolsó sorban pedig, a The Cult, és különösen a Sonic Temple album dalaiban a hippi filozófia és életérzés is jól tetten érhető (Sweet Soul Sister, Soul Asylum, Wake Up Time for Freedom).

Billy Duffy és Ian Astbury

A britből amerikaivá váló csapatban az állandóságot mindig is a két alapító jelentette. Társaik többsége, a ritmusszekció tagjai általában csak egy-egy album erejéig csatlakoztak hozzájuk. A basszusgitárosok közül Jamie Stewart nevezhető viszonylag stabil embernek, aki hét évet töltött a zenekarban; játéka a banda első négy albumán hallható, így utoljára éppen itt, a Sonic Temple-n; illetve Chris Wyse, aki kilenc évig volt a csapat bőgőse. Dobos poszton John Tempesta bizonyult a legkitartóbbnak, aki 2006 óta a The Cult ütőse. Ezen a korongon Mickey Curry diktálja a tempót, aki a zenekarnak csupán ezen az egy albumán játszott (a lemezt népszerűsítő turnén már Matt Sorum ült a dobcucc mögött).

Még két neves szereplőt kell megemlítenem: a lemez zenei producerének az Aerosmith akkori hangmérnökét, Bob Rock-ot kérték fel, akinek ez volt az egyik első komolyabb munkája; a New York City című nóta vokáljába pedig Iggy Pop is besegített.

Ha kapásból kellene mondanom néhány nagy slágert a csapattól, a Sun King és a Fire Woman az elsők között jutna eszembe. Na, ezek itt közvetlenül egymás után sorakoznak! A Napkirály nagyon finoman indít: egy kis orgona, cinek, basszus, magasan, vékonyan ívelő gitárhang, aztán beindul a dal, mint a lavina. Duffy-ék nagyon jók ebben: a Tűzasszonyban ugyanez a koreográfia, ahogy később a Ceremony album egyik legjobb dalában, a Wild Hearted Son-ban is.

A lendületes kezdést itt is, ott is végig sodró lendület követi. Akár a Fire Woman is lehetne kezdőnóta – micsoda pazarlás! 🙂 Már itt feltűnik, hogy bár csak négyen vannak, így is mekkora „hangzavart” képesek kelteni. Erre persze az American Horse-ban és később a vonósok is rásegítenek.

A mindössze 28 éves korában elhunyt színésznő és divatmodell Edith Minturn Sedgwick-nek emléket állító Edie (Ciao Baby) a The Cult fájdalmasan szép, talán legszebb dala, amely bár lírai, de nem lassú, hanem középtempós szerzemény.

A Sweet Soul Sister-nek két változatát is ismerem: az egyikben a nyitó, pszichedelikus hangulatú orgonafutamokat rögtön a paradicsomi kórus követi, ami a másik verzióban csak a dal végén szólal meg. Az elsőben Duffy rendesen megtépi a gitár húrjait, talán itt tetszik a legjobban a játéka, míg az utóbbi változatban a basszus kap hangsúlyosabb szerepet. Talán mondanom sem kell, hogy melyik változatot kedvelem jobban.

Ha az első egy tökéletes lemezoldal, akkor a folytatást ötös alá-ra értékelném. A Soul Asylum még ugyanolyan magasan tartja a lécet, mind a korábban hallott dalok. A már említett The Mission-ös párhuzamot itt a „Who would break a butterfly on the wheel?” sor is erősíti (lásd Wayne Hussey-ék 1990-es Carved in Sand lemezének Butterfly on a Wheel című számát).

A New York City-nél azonban lejtőre kerül az anyag. Gyors nóta, diszkréten zongora és csörgődob is megszólal benne, ám így is oszlani kezd a zenészek által addig keltett varázs. A nóta legnagyobb pozitívuma a dal végén a gitár felpörgése.

Az anyag leggyengébb szerzeménye számomra az Automatic Blues: a verzéje és alatta a zene tempója kifejezetten távol áll az addigi gördülékenységtől, a lemez egészének stílusától. A refrén szerencsére már rendben van.

A Soldier Blue viszont egy újabb nagy kedvencem: olyan, mint egy fújtató-ágaskodó, aztán nekiiramodó musztáng. Duffy szépen viszi benne a dallamot, ez alkalommal inkább ő, mint Astbury. A Wake Up Time for Freedom-ban ismét hippi-percek következnek. Álmodozó verze, már-már törzsi dobolással kísért refrén; ezt a dalt is a kórus viszi a hátán. Tökéletes befejezése a csodálatos, 52 perces előadásnak.

Az album bónusznótái közül eddig csupán a Medicine Train-t ismertem, ami harmonikával és slide gitárral kezd, és bár jó nóta, mégsem üti meg a „főműsor” dalainak színvonalát. Most a másik két számot is meghallgattam. A lemez orosz és kelet-európai kiadására feltett The River és Lay Down Your Gun is hipnotikus tempójú és dallamvilágú szerzemény, de nincsenek egy súlycsoportban a Hangtemplom alap-építőköveivel.

A lemez megjelenését követően az együttes előbb az Aerosmith, majd a Metallica előzenekarként, végül pedig főbandaként turnézott az Államokban. A ’90-es évek elején azonban megtört a lendületük: Astbury az alkohol rabja lett, traumatikus gyerekkora után nem tudott megbirkózni a szupersztárrá válás terhével. Ráadásul a két dudás – Duffy és ő – egyre kevésbé fért meg egy csárdában, a Ceremony album felvételei során állítólag szinte nem is tartózkodtak egyszerre a stúdióban.

Nem véletlen, hogy korábbi sikereiket már nem tudták megismételni: a Ceremony még kifejezetten jó lemez, a maga nemében az 1994-es The Cult és a 2001-es visszatérő album, a Beyond Good and Evil is jó anyag, utána viszont… Ja, és ahogy az már ilyenkor lenni szokott, közben kétszer is feloszlottak (1995, 2002) és újraindultak (1999, 2006); utolsó lemezük, a Hidden City 2016-ban látott napvilágot.

A legfrissebb hír velük kapcsolatban, hogy ez év június 15-én egy különleges Los Angeles-i koncerttel ünneplik negyedik nagylemezük megjelenésének harmincadik évfordulóját. A programba állítólag az albumnak azok a dalai is bekerülnek, amelyeket Duffy-ék még soha nem játszottak színpadon.

A Sonic Temple egy korszak emblematikus alkotása, és a The Cult – szerintem – legjobbja. Ha 30 kedvenc lemezemet írom össze, ez az anyag is ott szerepel közöttük…

A szerző: Coly701 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*