Indestructible Noise Command (I.N.C.): Terrible Things (2019)

Ti hallottatok már az I.N.C.-ről? Természetesen nem a Rattle Inc.-re gondolok :-), hanem Indestructible Noise Command nevű amerikai thrash-csapatra. Bevallom férfiasan, én csupán a közelmúltban, legfrissebb anyaguk kapcsán bukkantam rájuk, ami azért is furcsa, mert a zenekar már a hőskorban, a ’80-as évek második felében is létezett. Igaz, 1990-ben feloszlottak, 2010 óta viszont újra aktívak. Első korszakukban két nagylemezt jelentettek meg, az elmúlt egy évtized termése pedig részükről egy EP és három további nagylemez.

Illene tehát – legalább hírből – ismernem őket, s hogy ez mégsem így van, annak az lehet az oka, hogy az együttes elsősorban a saját hazájában vált prófétává, Európában nemigen termett számukra babér. (És különben is: az Indestructible Noise Command megjegyezhetetlenül hosszú zenekarnév, az I.N.C. pedig elég semmitmondó betűszó. 🙂 ) Ráadásul, bár annak idején olyan bandákkal léptek egy színpadra, mint az Exodus, a Megadeth, az Onslaught vagy King Diamond (sőt, egy időben állítólag az akkoriban induló Pantera volt az előzenekaruk), az egyes csapatok koncertjeit listázó oldalon az Elpusztíthatatlan Zajparancsnokság mindössze két (!) fellépésének találtam nyomát.

Az együttest – még Genocide Inc. néven – 1985-ben alapította a Connecticut állambeli Bridgeport-ban a gitáros Erik Barath és az énekes Dennis Gergely. A sejthetően magyar felmenőkkel rendelkező muzsikusok csapatukat még ugyanabban az esztendőben át is keresztelték I.N.C.-re, illetve ekkor csatlakozott hozzájuk a gitáros Anthony Fabrizi. Azóta is ők hárman képezik a csapat magvát.

Bemutatkozó albumuk, az 1987-es Razorback és az azt követő, 1988-as The Visitor is egy mini kiadó, a Giant Records égisze alatt látott napvilágot. (A cég e két korongon kívül még egyetlen másik lemezt, a Steel Vengence Prisoners című alkotását jelentette meg.) Mivel a kiadó ezt követően gyakorlatilag csőbe ment, Barath-ék is lehúzták a rolót, elhatározva, hogy csak akkor reaktiválják magukat, ha következő anyagukat önerőből tudják finanszírozni.

Erre egészen 2010-ig kellett várni, Ekkor jelent meg a Bleed the Line EP, egy évvel később pedig a Heaven Sent…Hellbound nagylemez. Az őstagok 2012-ben találtak rá a dobos Kyle Shepard-re és a basszusgitáros David Campo-ra (akivel Gergely már egy korábbi formációban, a Payback-ben is együtt játszott). Ez az ötös jegyzi az I.N.C. két utolsó albumát, az ideit és az ezt megelőző, 2014-es Black Hearse Serenade-ot is. Kiadójuk pedig – nagyjából ugyanekkortól – az a Ferocious Records, amely csupán néhány kisebb, „névtelen” bandát tudhat az istállójában.

Üdítő élmény olyan alkotásra bukkanni az újhullámos thrash „tizenkettő egy tucat” mezőnyében, amelyben egyéni megoldásokat, jó ötleteket, emlékezetes témákat hallunk.

A Terrible Things-t nyitó Fist Go Rek a Metallica Whiplash-ét idézően zakatol végig a számára adatott bő három percen. Személyes kedvencem, az Identifier punkosan pörög, miközben a refrénben és a gitárszólóban is hallójáratokat simogató melódiákkal állnak elő „távolba szakadt hazánkfiai” (hogy a végén felhangzó megadallamos vokálról már ne is beszéljek).

A Declaration már valamivel komótosabb nóta, de ez is jól jön változatosságként. Az ének pont annyira dallamos, hogy még megmaradjon a keménység, viszont a magamfajta melódia-orientált rajongókhoz is utat találjon az anyag. Ezen a téren jól osztja meg (és váltogatja) egymás között a szerepeket a frontember és vokál-szekció.

A címadó szerzeményben a gitárjáték tűnik fel a leginkább, de a refrénre itt sem lehet panasz. A Pledge of Legions-ben a riffelésért jár piros pont, plusz a basszus is itt villan ki a leginkább az anyag szövetéből. És nagyjából ennyi volt a tűzijáték: bármennyire is igyekeznek, a szűk háromnegyed órás anyag második felében már messze nem tudnak ilyen fogós nótákkal előállni. Az első öt dal – mondjuk, egy EP-n – nálam csont nélkül öt pontot érne, a második felvonás viszont alaposan lerontja az összteljesítményt. Darálják a témákat, de sehol egy olyan fülbemászó dallam vagy impozáns hangszeres teljesítmény, mint amire első lendületből képesek voltak. Talán még leginkább a Nemesis és a Devil of Hearts ér az Ütős Ötös közelébe, de azok sem kerekednek ki úgy, mint a fentebb általam dicsérően említett nóták.

A pontszámom is ennek megfelelő, viszont a Terrible Things arra mindenképpen jó volt, hogy felkeltse az érdeklődésem az I.N.C. korábbi anyagai iránt. És persze a következő lemezre is kíváncsi vagyok.

A szerző: Coly810 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

3 hozzászólás

  1. I nem tudom ha ez csak nekem, vagy if mindenki tapasztalható kérdéseket a
    honlapon. Úgy tűnik, mint néhány írott szöveg -en belül a tartalom futnak le
    A képernyőn. Tud valaki valaki kérem visszajelzést, és tudassa
    velem, ha ez történik velük , valamint? Ez egy
    kérdés böngésző, mert már volt ez történik előtt.

    Te tényleg valóban azt a látszatot kelteni, így könnyű
    a bemutatót, de én meg ezt ügyet valójában valamit, ami , hogy
    azt hiszem, nem érti. Úgy tűnik, túl bonyolult és komplex nagyon széles értem.
    vagyok várom a következő bejegyzést Majd meg kell kérni a nyitjára!
    – Calator prin Románia .

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*