Galactic Cowboys: The Horse That Bud Bought (1997)

Az egyediség áldás, de egyben hátrány is. Általa válhat valaki kiemelkedővé, akár stílusalapítóvá, viszont a zene besorolhatatlansága meg is nehezíti az „eladhatóságát”. Sem a kiadó, sem a lemezboltos nem tudja azt mondani rá, hogy „olyan, mint a…”, és egy másik, már ismert csapatot említeni.

A texasi Houston városából származó Galactic Cowboys kategorizálása sem könnyű feladat. Van, ahol simán heavy metal együttesként említik őket, máshol olyan progresszív metal bandaként, amelyik a The Beatles dallamosságát és a thrash keménységét elegyíti zenéjében. De voltak ők már „keresztény” zenekar is, és bár a tagok valóban hívő emberek, dalaiknak nem központi témája az üdvösség és az egyéb vallásos tanok.

Én egy vadabb King’s X-ként tekintek rájuk, ami a két csapat hangzása és dalaik melódia-központúsága okán többé-kevésbé jogos párhuzam, ráadásul több kapcsolódási pont is van a két formáció között. Bár eredetileg a Missouri állambeli Springfield-ből indultak, Doug Pinnick-ék is hamarosan az amerikai űrközpontban találták magukat. Dobosuk, Jerry Gaskill játszott az Űrcowboyok 2000-es albumán, a Let It Go-n; utóbbi csapat gitárosa, Wally Farkas pedig a King’s X húrnyűvőjével, Ty Tabor-ral bútorozott össze, és adtak ki közösen, Xenuphobe név alatt két albumot; illetve ezzel nagyjából egy időben, pengetett Doug Pinnick 2007-es szólóalbumán, a Strum Sum Up-on és a frontember turnézenekarában, a Texas Poundation-ben is.

Annak idején talán egy pozitív Metal Hammer-kritika hatására döntöttem úgy, hogy teszek velük egy próbát, az ötletes zenekarnév, a hülye albumcím és a különleges borítógrafika (amely a basszusgitáros Monty Colvin művész sokoldalúságát bizonyítja) pedig csak megerősített ebben a szándékomban. 1997-98 táján járhattunk, hiszen műsoros kazettán szereztem be az anyagot, és nem emlékszem, hogy választhattam volna a Galaktikusok másik alkotását is, úgyhogy megismerkedésünk idején valószínűleg éppen ez lehetett az aktuális kiadványuk.

Tetszett a lemez (akkoriban sok ilyen zenét hallgattam), érdekes módon azonban nem annyira, hogy fontosnak tartsam az együttes többi anyagát is beszerezni, hogy ebből a tényleg egyedi muzsikából kapjak még egy – sejthetően ugyanilyen – adagot. Ez egészen a közelmúltig így is volt, a GC bő két évtizeden át egylemezes csapataim táborát gyarapította.

Monty Colvin

Az album legfontosabb előzményeiről röviden annyit, hogy a basszusgitáros Monty Colvin és a dobos Alan Doss korábban a The Awful Truth nevű bandában játszottak együtt. Amikor az a zenekar 1989-ben megszűnt, jöttek össze az (akkor még) énekes Ben Huggins-szal és a gitáros Dane Sonnier-vel. Egy évvel később igazolta le őket a DGC, és dobta piacra 1991-ben bemutatkozó albumukat. Üröm az örömben, hogy a kiadó egy másik friss szerzeménye, a Nirvana is akkor jelentette meg emblematikus anyagát, a Nevermind-ot, amelynek hisztérikus sikere elhomályosította a Galactic Cowboys debütálásának tényét (fényét).

Második korongjuk kiadását követően Colvin-ék rövid időre feloszlottak, vagy mondjuk inkább úgy, rendezték soraikat: Sonnier-t Wally Farkas váltotta, új kiadójuk pedig nem kisebb név, mint a Metal Blade lett. Harmadik nagylemezük, az 1996-os Machine Fish és az ugyanebben az esztendőben megjelent Feel the Rage EP is ebben a felállásban készült, majd jött A Ló, Amelyet Bud Vett, amin a banda hangzásában is komoly váltás történt: az addigi, hol akusztikus, hol metalos megszólalás a grounge- és egyes alternatív csapatokra jellemző, mélyre hangolt sound-nak adta át a helyét. Én ez utóbbival ismertem meg őket, és belehallgatva korábbi anyagaikba, ez jobban tetszik.

Ben Huggins

A csapat a lemez címének az Oregon című nóta egyik sorát választotta. A dal valós történetet mesél el, amikor is a basszusgitáros Monty – még gyerekként – szüleivel egy Oregon hegyeiben élő szektához csatlakozott. A kommuna vezére nagyon dühös lett, amikor Bud, az apa vett egy lovat a fiának; azt mondta, az állat az egész „családot” illeti meg.

Azzal együtt, hogy az anyagnak van egy nagyon egységes hangzása és hangulata, a dalok keménysége és tempója, valamint az általuk kelteni szándékozott érzelmek is széles skálán mozognak. A lemezt nyitó Tilt-a-Whirl még egy kicsit sprődebb nóta, az azt követő Evil Twin-ben viszont már felcsendül a The Beatles-esen, Saigon Kick-esen (Jason Bieler-esen) dallamos ének. Ezt a vokálokban gazdag, melodikus vonalat viszi tovább többek között a Trip on Love, a You’ve Changed és a Ribbon is; utóbbi különösen hajaz a már említett King’s X-re, a szintiszőnyeg pedig a Uriah Heep Circle of Hands című szerzeményét idézi fel (bennem).

Alan Doss

Sebesség tekintetében az egyik végletet az olyan lírai – bizonyos ponton bekeményedő, begyorsuló – számok képviselik, mint az Oregon, a Mona Lisa vagy az anyagot záró My Life. Mondanám, hogy ezek az 57 perces korong csúcspontjai, de a Galactic Cowboys negyedik nagylemezén – néhány kivételtől eltekintve – szinte csak csúcspontok vannak.

A másik szélsőséget a vadócabb, gyorsabb dalok – a The Buzz, a Breakthrough, a Media Slant és az I Can’t Wait – alkotják. Úgyhogy elég színes a kínálat, egyvalamit azonban egész biztosan nem lehet ráfogni a négytagú csapatra: azt, hogy a grunge farvizén akartak volna érvényesülni. A texasi „tehénpásztorok” zenéje élet-igenlő, hol emelkedett, hol pedig kifejezetten vidám muzsika.

Wally Farkas napjainkban

Ez a vidámság – legalábbis a tagok részéről – azonban nem tartott sokáig. A következő esztendőben adták ki At the End of the Day című konceptalbumukat, amelyet sokan máig a banda legjobbjának tartanak. Azonban a korong megjelenése előtt két héttel a dobos Alan Doss távozott a csapatból. A lemezt népszerűsítő turnén Erick Tatuaka, a következő albumon (Let It Go – 2000) pedig, mint azt már tudjuk, Jerry Gaskill ütötte a bőröket.

A zenekar még ugyanebben az évben feloszlott. A rá következő szűk másfél évtizedben a klasszikus tagság kétszer állt össze, ám akkor is rövid időre: 2009-ben mindössze három koncertet adtak (Houston-ban, Dallas-ban és Austin-ban), 2013 szeptemberében viszont már csupán egyetlen fellépést engedélyeztek maguknak a houstoni Acadia Bar and Grill színpadán.

A jelen Galaktikusai

2016 júliusa óta azonban ismét aktív a csapat. Ez alkalommal a kezdeti felállásban (Colvin, Huggins, Doss, Sonnier) aktivizálták magukat, új dalokat írtak, amelyek a Mascot Label Group gondozásában, sorrendben hetedik nagylemezükön, a 2017-es Long Way Back to the Moon-on láttak napvilágot.

Ezt az anyagot leszámítva, a Galactic Cowboys története gyakorlatilag egy az egyben lefedte a múlt század utolsó évtizedét. Különleges muzsikájuk kiválóan reprezentálja a ’90-es évek rock/metal zenei közegét, amikor minden átalakulóban volt, merész kísérleteknek lehettünk szem- és fültanúi, új irányzatok születtek, amelyek egy időre talán háttérbe szorították a régieket, ám hosszú távon szeretett műfajunk gazdagodását, megerősödését eredményezték.

A szerző: Coly765 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*