Devin Townsend: Empath (2019)

Nagy kalandozó ez a kanadai srác. Amióta zenél, bejárta már széltében-hosszában a metal muzsika minden területét (idézet félig-meddig Coly-tól), de még mindig kutatja az elrejtett zugokat, illetve néha ki is tör a határvidéken túlra. Volt ő Steve Vai mellett énekes, játszott zúzós ipari metal-t a Strapping Young Lad-del, szólólemezeivel, amelyeket időnként szimplán a saját nevével fémjelez, máskor hozzácsapja a Project szót, van, amikor a Band-del egészíti ki – és emiatt más-más felállás zenél mellette – egy olyan furcsa és egyedi zenei világot teremtett meg, ami páratlan a kemény muzsikák halmazában.

A “progresszív” (melléknév) szó jelentése a wikiszótár szerint:

1. Fejlődést támogató (személy, csoport), aki nyitott az új gondolatokra, mai elképzelésekre; aki elősegíti a jó irányú változást; haladó.

2. Fejlődést támogató személyre jellemző (gondolkodás, megnyilatkozás, cselekedet), amely elősegíti a jó irányú változást; ilyen személlyel, csoporttal kapcsolatos (dolog).

3. Fokozatosan változó (adó, jövedelem, teljesítmény), amely egy meghatározott számítási arány szerint egyre jobban emelkedik vagy csökken.

4. Régies: fokról fokra haladó, fokozatosan történő (változás, folyamat).

Használjuk a zenében is a “progresszív” szót, de általában mit is takar ez? Ha olyan zenekarokból indulunk ki, mint az Emerson, Lake & Palmer, a Pink Floyd, a Rush vagy a Dream Theater, akkor leggyakrabban a fölényes zenei tudást, a technikás, sok váltásban bővelkedő dalokat említjük meg, mint a progresszív rock/metal jellemzőit. Ám ha megnézzük az imént felsorolt definíciókat, bőven ráillik a „fejlődést támogató” kifejezés is ezekre a bandákra. Devin lemezeire pedig többszörösen, így minden szempontból rásüthetjük a progresszív metal bélyegét.

Szólóalbumain rengeteg vendégzenész fordult meg (Anneke van Giersbergen a leggyakoribb szereplő, ő most is itt van), stílusok egész kavalkádja jelent meg a dalaiban, és ez a hagyomány tovább folytatódik. Nagyon sajnáltam, amikor beszüntette a Strapping Young Lad-et, olyan zenét már nem kíván többet játszani, viszont saját neve alatt futó bandáival elindult feltérképezni a kiaknázatlan zenei terepeket. Ezt az utat már a SYL alatt megkezdte, de még mindig nem ért a végére, folyamatosan tágítja a határokat, tovább színezi amúgy is rendkívül változatos repertoárját.

Sokan csalódásként élték meg a „pálfordulást”, eleinte számomra is szokatlan volt ez az eklektikus muzsika, de szép lassan megértettem és megszerettem Devin ilyen irányú törekvéseit, mivel jó nótákat továbbra sem felejtett el komponálni. Igen, Townsend az évek során sokat változott, mind gondolkodásban, mind külsőségekben, nem csak zenei vonalon. Beépült muzsikájába egy jókora adag spiritualitás, ami a szövegekben, az általa használt képi világban és a szimbólumokban is megjelenik.

Az előző nagylemez (Project néven futott) szerintem remekül sikerült, de van olyan kiadványa Devin-nek, amely nekem nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet, ám mindnek el kell ismernem az egyediségét és ötletességét. Az első pár meghallgatás után az új albumot is az utóbbi kategóriába soroltam, de egy idő múlva szép lassan meggyőzött, és már másként tekintettem rá. Ebben vastagon benne van az is, hogy elég hosszú a lemez, ami manapság inkább nemtetszést kelt, mivel sok embernek nincs türelme végighallgatni egy hatvan percnél hosszabb korongot, így még nehezebb befogadni egy amúgy sem könnyű hallgatnivalót. Az Empath-nak sok idő kell, hogy leülepedjen, nálam is le kellett forognia néhányszor, hogy a kezdeti véleményem megváltozzon. Nekem nincs bajom a kolosszális mérettel, de ehhez mindenképpen az kell, hogy izgalmas legyen a mű, ne fulladjon unalomba. Az biztos, hogy ezen az albumon rengeteg minden történik, egysíkúságról abszolút nem beszélhetünk, itt inkább a dalok öncélúsága és furcsa változatossága lehet a buktató.

Azt nyugodtan kijelenthetem, hogy sok embert nem fog letaglózni az Empath, mert Devin gyakran zúdít olyan szokatlan zenei témákat a hallgatóra, hogy ember legyen a talpán, aki túléli. De aki képes befogadni ezeket, annak most is nagyszerű élményben lesz része. Mintha minden eddig megírt zenei témát belesűrített volna ebbe az egy lemezbe, annyira sokoldalú dalok hangzanak el 74 percben. Ami az egyik legfurcsább jelenség, hogy gyakran teljesen metal-idegen dolgokat épít be, mint például a mega-dallamos kórusok, amelyek gyakran úgy hangzanak, mint egy musical betétei, vagy valamelyik amerikai keresztény felekezet miséjéből kiragadott gospel-énekek. Aztán egyszer csak jön egy blastbeat (persze, azért nem annyira durván), majd hirtelen megint egy teljesen más téma. És ez így megy végig, ezért mondhatnám, hogy totál elborult muzsika szól, de egyrészt Townsend tojik arra, hogy ki mit vár tőle, ő egyszerűen azt a zenét szeretné csinálni, ami neki tetszik, senkinek sem kell megfelelnie, másrészt nekem annyira bejönnek a dallamai, váratlan húzásai, hogy elsiklok a „katyvasz” felett, és a végén az jön le, hogy élvezem ezt az albumot. Lehet, hogy csak én vagyok ennyire perverz.

Eleinte úgy terveztem, hogy néhány dalt egyenként analizálok, de aztán rájöttem, hogy nincs értelme. Ezt a lemezt egy nagy egységnek kell tekinteni, amiben nyüzsögnek az „extrém” zenei kalandozások, nehéz bármelyik nótát is kivesézni. Hah, de hogy valamit azért kiemeljek, ott van például a Why? című dal: teljesen olyan érzés, mintha rossz lemezt tettél volna be, annyira távol áll a fémzenétől, ellenpéldának viszont megemlíthető a Hear Me, ami pedig egész kemény, persze Devin-féle csűrcsavarral nyakon öntve; a Singularity csekély 23 és fél percével (na jó, azért hat részre van osztva) pedig valóban mindent felvonultat, amit csak lehet. Na, ennyi tényleg elég is a számok emlegetéséből, mert soha nem érnék a végére, annyi mindent meg lehet velük kapcsolatban fogalmazni. És ezzel véget is ér a lemezismertető, megyek, és letolom a torkomon még néhányszor, hogy teljesen megemésszem és megértsem az Empath-ot.

Kivételesen szőrös szívű leszek, csak négy pontot adok rá, de ez semmit nem von le Townsend úr zsenialitásából. Idővel biztosan feljebb megy a pontszám.

A szerző: Zozzie297 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*