Answer With Metal: Centralia (2019)

Ti hallottatok már erről a kanadai csapatról? Én egészen mostanáig nem, pedig több mint egy évtizede léteznek, és az idei már a negyedik nagylemezük. A basszusgitárosuk, Jon Stallan keresett meg a minap, hogy írnánk-e új kiadványukról. Persze, hogy írunk, annál is inkább, mert a Centralia minőségi, helyenként kifejezetten élvezetes muzsikát kínál a hallgatónak.

Az Answer With Metal 2008-ban, az Ontario állambeli Stouffville-ben alakult. Heavy/power/thrash-t játszanak, jól hallhatóan régisulis-megközelítésben. Legújabb albumukkal való ismerkedés is egyfajta időutazás volt számomra: a dalok struktúrája, az általuk használt zenei megoldások és a hangzás is a ’80-as évek heavy metaljának világára nyit kaput.

A jelenlegi tagságot Dan Nielsen énekes, Andrew Jarvis szólógitáros, Jon Stallan bőgős és a dobos Alejandro Gonzalez alkotja, akik jelenleg is keresnek maguk mellé egy ötödik tagot, mégpedig egy ritmusgitáros személyében. Indulásukat követően rögtön egy EP-vel jelentkeztek (Gates of Hell – 2008), majd a rá következő három évben három demót rögzítettek. A negyedikből lett a saját magukról elnevezett bemutatkozó album, amely 2012-ben, a Spread the Metal Records égisze alatt látott napvilágot.

Dan Nielsen, Alejandro Gonzalez, Jon Stallan és Andrew Jarvis

Ezután azonban szakítottak a kiadóval, és „szabadúszó” előadóként azóta is maguk adják ki nagylemezeiket (Handling the Blade – 2015, Return to the Gates – 2016, Centralia – 2019). Az évek során az együttes olyan neves pályatársak előzenekaraként lépett színpadra, mint a Primal Fear, a Havok, a Kataklysm, a Sanctuary, vagy a Cauldron, amivel tovább erősítették a torontói heavy metal színtéren addig megszerzett pozíciójukat.

Már az anyagot nyitó No One’s to Own-nal levettek a lábamról: az ének és a gitár is ugyanazt a fülbemászó dallamot vezeti elő, a megszólalás pedig egyszerre idézi fel bennem a régi, Kiske-s Helloween-t, és az olyan amerikai heavy power bandákat, amelyek énekesének hangfekvése a közép-magas tartományban mozog. A másodikként elhangzó Wild Hunt a sebességhatáron egyensúlyozva száguld végig a hallójáratokon; sok mindenre emlékeztet, nagyon is ismerős, amit hallok, mégsem tudom egy az egyben ráhúzni a skatulyát. Egyesek a Primal Fear-éhez hasonlítják az AWM muzsikáját, szerintem azonban Stallan-ék változatosabban, sokszínűbben, érzelmesebben vezetik elő ugyanazt a stílust.

Egy problémám ugyanakkor mégis van az anyaggal: többszöri hallgatás után sem tudok visszaidézni belőle refréneket, dallamokat. Jó a zene, de nem elég jó, nem rögzül elég mélyen, tartósan a memóriába – legalábbis az enyémbe. Van ugyan néhány pazar riff és váltás (például a Cry Wolf vagy a No Heights a Home című tételekben), de az első két dalt követően az anyag simán átfut rajtam. Ez alól talán csak a címadó nóta jelent kivételt, ami szintén kellemesen dallamos, jól felépített darab, egyik gitártémája pedig már-már ír népzenei motívumokat rejt.

Ami viszont szerintem a legnagyobb bajuk, hogy kiadó, profi menedzsment hiányában limitáltak a lehetőségeik, örökre olyan helyi reménység maradnak, amely már azt is komoly eredményként könyvelheti el, ha egy-egy fellépés vagy rövidebb turné erejéig átrándulhat a szomszédos Egyesült Államokba. Ennél azért többet érdemelnek.

A szerző: Coly796 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*