Answer With Metal: Centralia (2019)

Ti hallottatok már erről a kanadai csapatról? Én egészen mostanáig nem, pedig több mint egy évtizede léteznek, és az idei már a negyedik nagylemezük. A basszusgitárosuk, Jon Stallan keresett meg a minap, hogy írnánk-e új kiadványukról. Persze, hogy írunk, annál is inkább, mert a Centralia minőségi, helyenként kifejezetten élvezetes muzsikát kínál a hallgatónak.

Az Answer With Metal 2008-ban, az Ontario állambeli Stouffville-ben alakult. Heavy/power/thrash-t játszanak, jól hallhatóan régisulis-megközelítésben. Legújabb albumukkal való ismerkedés is egyfajta időutazás volt számomra: a dalok struktúrája, az általuk használt zenei megoldások és a hangzás is a ’80-as évek heavy metaljának világára nyit kaput.

A jelenlegi tagságot Dan Nielsen énekes, Andrew Jarvis szólógitáros, Jon Stallan bőgős és a dobos Alejandro Gonzalez alkotja, akik jelenleg is keresnek maguk mellé egy ötödik tagot, mégpedig egy ritmusgitáros személyében. Indulásukat követően rögtön egy EP-vel jelentkeztek (Gates of Hell – 2008), majd a rá következő három évben három demót rögzítettek. A negyedikből lett a saját magukról elnevezett bemutatkozó album, amely 2012-ben, a Spread the Metal Records égisze alatt látott napvilágot.

Dan Nielsen, Alejandro Gonzalez, Jon Stallan és Andrew Jarvis

Ezután azonban szakítottak a kiadóval, és „szabadúszó” előadóként azóta is maguk adják ki nagylemezeiket (Handling the Blade – 2015, Return to the Gates – 2016, Centralia – 2019). Az évek során az együttes olyan neves pályatársak előzenekaraként lépett színpadra, mint a Primal Fear, a Havok, a Kataklysm, a Sanctuary, vagy a Cauldron, amivel tovább erősítették a torontói heavy metal színtéren addig megszerzett pozíciójukat.

Már az anyagot nyitó No One’s to Own-nal levettek a lábamról: az ének és a gitár is ugyanazt a fülbemászó dallamot vezeti elő, a megszólalás pedig egyszerre idézi fel bennem a régi, Kiske-s Helloween-t, és az olyan amerikai heavy power bandákat, amelyek énekesének hangfekvése a közép-magas tartományban mozog. A másodikként elhangzó Wild Hunt a sebességhatáron egyensúlyozva száguld végig a hallójáratokon; sok mindenre emlékeztet, nagyon is ismerős, amit hallok, mégsem tudom egy az egyben ráhúzni a skatulyát. Egyesek a Primal Fear-éhez hasonlítják az AWM muzsikáját, szerintem azonban Stallan-ék változatosabban, sokszínűbben, érzelmesebben vezetik elő ugyanazt a stílust.

Egy problémám ugyanakkor mégis van az anyaggal: többszöri hallgatás után sem tudok visszaidézni belőle refréneket, dallamokat. Jó a zene, de nem elég jó, nem rögzül elég mélyen, tartósan a memóriába – legalábbis az enyémbe. Van ugyan néhány pazar riff és váltás (például a Cry Wolf vagy a No Heights a Home című tételekben), de az első két dalt követően az anyag simán átfut rajtam. Ez alól talán csak a címadó nóta jelent kivételt, ami szintén kellemesen dallamos, jól felépített darab, egyik gitártémája pedig már-már ír népzenei motívumokat rejt.

Ami viszont szerintem a legnagyobb bajuk, hogy kiadó, profi menedzsment hiányában limitáltak a lehetőségeik, örökre olyan helyi reménység maradnak, amely már azt is komoly eredményként könyvelheti el, ha egy-egy fellépés vagy rövidebb turné erejéig átrándulhat a szomszédos Egyesült Államokba. Ennél azért többet érdemelnek.

About Coly835 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*