Yngwie J. Malmsteen: Rising Force (1984)

Steve Vai (1984. január), David Chastain (1985), Tony MacAlpine (1986), Vinnie Moore (1986), Paul Gilbert (1986), Joe Satriani (1986), Jason Becker (1987). A rock/metal gitárhőseinek első, nagy generációja, zárójelben első albumuk/szólólemezük megjelenésének éve. Steve Vai esetében a hónap is, hogy lássuk, ő az egyetlen, aki időben megelőzte a svéd gitármágust, akinek debütáló anyaga 35 évvel ezelőtt éppen ezen a napon került a boltok polcaira.

Tegyük hozzá, Vai mindig is más műfajban mozgott, más közönségnek játszott, mint Malmsteen, így nem igazán voltak vetélytársai egymásnak. A neoklasszikus gitárstílust, amikor is a muzsikus a komolyzene elemeit emeli be a metal hangzásvilágába, Yngwie „találta fel”, így méltán tartják őt az irányzat keresztapjának.

Yngwie a ’80-as években

Bár ismertem már Ritchie Blackmore virtuóz gitárjátékát, imádtam a Deep Purple és a Rainbow védjegyének számító gitár-billentyű párbajokat, ám amikor Göczey Zsuzsa Lemezbörze helyett című műsorában leadta Malmsteen ’84-es bemutatkozó anyagát, az teljesen elvarázsolt újszerűségével. Változatos volt, dallamos és profi. Nem mellesleg zseniális nóták sorakoztak rajta. Egy rövid ideig mindig hezitálok, amikor a gitárostól meg kell neveznem a kedvenc albumomomat, ám végül mindig arra lyukadok ki, hogy hiába a Marching Out-on hangzik el az általam legjobbnak tartott Yngwie-nóta, a Disciples of Hell, ez a lemez a Malmsteen-életmű csúcsa.

Az előzményekbe nem mennék bele, megtettem már a tavaly ünnepelt Odyssey anyag kapcsán (itt), inkább a zenészekről és a dalokról szólnék néhány szót. A lemezt feljátszó társaságot még nem nevezném együttesnek, inkább egy éppen formálódó projektnek, amely aztán a következő albumra, Marcel Jacob basszusgitáros és Anders Johansson dobos érkezésével forrta ki magát. A Rising Force-on Yngwie nemcsak gitározott, hanem basszusgitározott, plusz egy lábbal működtetett analóg szintetizátort (Moog Taurus) is használt.

Barriemore Barlow

Dobosa erre az egy lemezre a veterán Barriemore Barlow lett, aki 1971 és 1980 között a Jethro Tull tagja volt. Billentyűse az a Jens Johansson, aki a svéd Silver Mountain után itt lépett szintet, és kezdte építeni nemzetközi karrierjét. És ugyancsak ez az anyag ismertette meg a világgal egy akkor még csupán 19 éves, Puerto Rico-i származású énekes, Jeff Scott Soto nevét, aki már ezen az albumon megvillantotta kivételes tehetségét és hangi adottságait. Igaz, hogy csupán két dalban „jutott szóhoz”, ám a következő korongon fordult a kocka, ugyanis a Marching Out 11 szerzeményéből már csak három lett instrumentális.

A bő 39 perces korong nyolc dala tulajdonképpen csak hét, hiszen az albumot záró, akusztikus Farewell játékideje az egy percet sem éri el. Yngwie dicséretére legyen mondva, hogy a többi számot sem nyújtja el túlzottan, egyedül az Icarus’ Dream Suite Op. 4-ben merészkedik nyolc perc fölé. A kellően változatos, komplex tételt azonban így sem érzem hosszúnak: Albinoni Adagio-jával kezdődik, a „kifejtős” második részben a csembalóhangon is megszólaló szintetizátor is hangsúlyos szerepet kap, illetve a basszus is jól hallható, a harmadik tétel himnusz-szerűen emelkedett, a záró fejezet pedig valamennyire felpörgeti a tempót, a billentyűs és a hathúros instrumentum hangjai járnak benne eksztatikus táncot. Nagy mű, kerek egész.

Jeff Scott Soto és Malmsteen

A lemez egyből két Malmsteen-klasszikussal nyit: a merengő Black Star és a lendületes Far Beyond the Sun máig a gitáros koncertjeinek alapdarabjai. „Amíg csak élek, játszani fogom ezeket a dalokat” – nyilatkozta Yngwie. A két Soto-s nóta közül a Now Your Ships Are Burned a felejthetőbb, az érdekessége talán az, hogy JSS elég keményen, harapósan énekel benne; elsőre, Jeff mai orgánuma ismeretében nem is igazán lehet őt felismerni.

Az As Above, So Below viszont a második kedvenc Malmsteen-szerzeményem: újkorszakos Rainbow-t (Can’t Let You Go) idéző orgonával indít, majd felveszi a galoppritmust, Soto pedig nagyon nagyot énekel benne, a dalra egy remek refrénnel téve fel a koronát.

Az Evil Eye-ba Yngwie a 16. századi német zeneszerző, Johann Krieger Bourree-jának motívumait építette be; a dal első fele meglehetősen tördelt, a gitáros őrült módon teker benne, emiatt egy kissé fárasztó; ám a közepén jön a váltás, fej, kéz nem marad mozdulatlan, dohog a ritmusszekció, Malmsteen önmagával és Johanssonnal verseng; gitárorgia felsőfokon.

A Little Savage is nagyjából hasonló felépítésű szerzemény: a kissé öncélú témázgatást itt egy lírai rész követi, majd visszatér az első téma, aztán ismét jön egy zseniális váltás, amitől az ember önkéntelenül headbang-elni kezd. Szóval egy percig sem unalmas az anyag, sokkal inkább mondanám tökéletes-közelinek, amit a Mester később – szerintem – már nem tudott űberelni.

A Rising Force beton-kemény alapja egy máig tartó karriernek, amelynek ezt követően inkább csak egy vagy több árnyalatnyival halványabb pillanatai voltak. Az ezt követő Marching Out-on is találunk néhány klasszikust (I’ll See the Light, Tonight, Don’t Let It End, I Am a Viking), de a ’80-as évek közepétől, úgy gondolom, hősünk számára már csak lefelé vezethetett az út…

A szerző: Coly710 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 hozzászólás

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*