The Three Tremors: The Three Tremors (2019)

Luciano Pavarotti (R.I.P.), Plácido Domingo, José Carreras: The Three Tenors, azaz a három tenor. Műfajukban legendáknak, klasszikusoknak, minden idők legnagyobbjainak számítanak. Az 1990-es futball-VB döntőjének előestéjén, a világhírű római Caracalla fürdőben tartotta előadását a három világsztár. A százezer jegyigénylő közül csupán a legszerencsésebb hatezer juthatott be a hangversenyre, amely eredeti célja szerint adománygyűjtés volt a José Carreras Nemzetközi Leukémia Alapítvány számára, s amely egyben Carreras látványos visszatérése is lett betegsége után. Legenda született azon az estén; a felvétel a három ikonikus énekes első nagyszabású koncertjén készült, műsorán a legnagyszerűbb tenor áriákkal.

Tim „Ripper” Owens, Harry „The Tyrant” Conklin, Sean „The Hell Destroyer” Peck: The Three Tremors. Utóbbi három úriember távol van a fentebb említett előadók népszerűségétől, bár ilyen irányú terveik, gyanítom, nincsenek. Csapatuk neve szójáték a három tenorra, azonban törekvésük korántsem új keletű, lévén, hogy a 2000-es évek elején Bruce Dickinson-nak, Rob Halford-nak és Geoff Tate-nek volt olyan irányú kísérlete, hogy egy hasonló jellegű formációt alakítson. Eredetileg ők is The Three Tremors név alatt terveztek projektet, amelynek nevét később Trinity-re változtatták. Ebből akkor semmi nem lett, mert a tagok úgy érezték, hogy semmi maradandót nem alkottak, szemben a jelennel, amikor ez a három torok piacra dobta első kiadványát.

Peck, Owens, Conklin

Csak a rend kedvéért: Owens-t a Judas Priest-ből, az Iced Earth-ből, a Winters Bane-ből, a Beyond Fear-ből, a Charred Walls of the Damned-ből, Conklin-t a Jag Panzer-ből, a Satan’s Host-ból, a Titan Force-ból, míg Peck-et a Cage-ből, Death Dealer-ből, a Denner/Shermann-ból és a Warrior-ból ismerjük. Eddigi munkáiknak, hangterjedelmüknek köszönhetően különösebben egyik figura sem szorul bemutatásra. Papíron három légvédelmi sziréna egy albumon, ráadásul majdnem egy óra időtartamban talán túl sok a jóból, de ez egy olyan mű lett – legalábbis számomra –, amely beérett, jóra hallgattam. Feltételezem ebben az is szerepet játszott, hogy az utóbbi időben főleg kultikus US power metal anyagok pörögtek a lejátszómban.

Ami a hátteret, a zenekar létrejöttét illeti, arról Ripper nyilatkozott: „Sean bandája, a Cage annak idején nyitózenekar volt San Diegóban, a Judas Priest Jugulator turnéján. Ott találkoztunk először, és ő keresett meg azzal, hogy élesszük fel a régi ötletet, készítsünk közösen egy lemezt, aztán turnéztassuk is meg. Jól hangzott a dolog, az album pedig roppant erősre sikeredett. A rajongók megérdemlik, hogy tényleg létezzen ez az egész. Két nótát már előadtunk élőben is, amikor San Diegóban videót forgattunk az első single-hez, és az is óriási volt”.

A történethez az is hozzátartozik, hogy nemcsak a koncerteken, hanem a stúdióban is a Cage zenészei működtek közre a felvételekben, azaz David Garcia és Casey Trask gitárosok, Alex Pickard basszusgitáros és Sean Elg dobos. A főszereplők hangi adottságaiból egyértelműen kiderül, hogy milyen lett a végeredmény, gondolom, ennek függvényében senkit sem ér meglepetés. Intenzív, súlyos, húzós riffekre, zakatoló tempókra építkező power metalt hallunk, amelyben az énekesek egymásra tromfolva mennek fel a sztratoszférába, a legfelső tartományokba, ugyanakkor karakteres, mély vokáljaikat is hallatják.

Arányosan osztották fel egymás között a témákat, ráadásul a három orgánum egyértelműen megkülönböztethető egymástól. Nem tagadom, az első két (három) hallgatás alkalmával egy kicsit idegesítő volt a rengeteg sikoly, de ez csak a felszín, mert a fülsiketítő előadás dacára a dalokban vannak kapaszkodók, rögzülnek az ember memóriájában, nem csak magamutogató hangszál-akrobatikáról van szó. Kíméletlenül hasítanak, száguldanak az olyan tételek, mint az Invaders from the Sky, a Bullets for the Damned, az epikus kezdéssel nyitó, majd ugyanúgy végződő When the Last Scream Fades, vagy a Lust of the Blade, de a dallamok, a refrének révén hamar utat találnak az arra fogékony fülekhez.

Feltétlenül kiemelem a dalcsokorból az Iron Maiden epikus oldalát idéző Wrath of Asgard-ot – ez egyébként a kedvencem – és a The Cause-t, mivel első körben ezeket a nótákat lehet a legkönnyebben „megfogni”. Sőt, ehhez a táborhoz tartozik a Sonic Suicide is. Miután az Iron Maiden-t szóba hoztam (a Judas Priest-et alapból nem kellett, hiszen hatása teljesen nyilvánvaló), nem lehet szó nélkül elmenni a King of the Monsters galoppozós riffjei mellett – mindazonáltal ez a dal is nagyon tetszik.

Ahogy említettem, többször kell nekifutni az anyagnak, az 58 és fél percben tálalt 12 szerzemény elsőre könnyen megfekszi a hallgató gyomrát, alkalmazkodni kell a légvédelmi szirénákhoz, utána azonban már nincs gond vele. Telten, vastagon, arányosan szólal meg az album, az én igényeimet maximálisan kielégíti a végeredmény.

Ami viszont a korong megítélését illeti, az elég változatosan alakul. Példának okáért a „konkurenciánál” a kolléga alaposan lehúzta a produkciót (5/10), és más fórumokon sem voltak a rajongók elragadtatva a lemeztől, de mint tudjuk, ízlések és pofonok: nekem elnyerte a tetszésemet, és ugyan korántsem állítom, hogy az év végi listámra is felkerül majd a lemez, de az biztos, hogy a jövőben gyakran fogom hallgatni.

A szerző: Dávid László550 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

1 hozzászólás

  1. Nekem annyira bejött ez a lemez, hogy meg is vettem a metalshop-nál. 😀 Aláírom hogy nem való mindenkinek az ilyen tömény cucc (nekem is sok volt picit elsőre), de több hallgatás után kijönnek az erényei. Mint pl a Cage esetében, csak itt van még plusz két sikolytitán. 🙂 US Power fanoknak (ha még vannak itthon egyáltalán)ez maga lehet a kánaán! Ha pontoznom kéne nekem ez 10-ből bőven 9.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*