Overkill, Destruction, Flotsam and Jetsam – Barba Negra, 2019. március 11. (élménybeszámoló)

Zenés túlélőtúra

Nem is indulhatott volna rosszabbul a nap: reggel, egy teljesen ártalmatlan előrehajolásnál becsípődött a derekamban egy ideg, és onnantól jó ideig négykézláb közlekedtem a lakásban vagy fetrengtem a földön. „Miért éppen ma történik ez? – ütöttem tehetetlen dühömben a padlót. – Miért nem holnap?” Ha leültem, alig tudtam felállni, és úgy jártam, nyomorultul meggörnyedve, mint egy 90 éves aggastyán. Egy pillanatra még az is felmerült bennem, hogy ki kell hagynom ezt a koncertet, de nem, erről szó sem lehet. A feleségem azzal vigasztalt, hogy nem vagyok szolgálatban, bármikor otthagyhatom a bulit, és hazajöhetek. Na persze!

Végül valahogy összekalapáltam magam, és odafelé csak arra koncentráltam, hogy – tömegközlekedéssel – valahogy eljussak a Barba Negrába. Ha már ott vagyok, valahogy csak kibírom állva azt a bő négy órát… Kibírtam. Sőt.

Szendvics

Minden elismerésem az egynapos mini fesztiválok szervezőinek (ilyen volt például 2016 őszén a Prong–Exodus–Obituary, 2017 novemberében a Death Angel–Annihilator–Testament, tavaly decemberben pedig a Death Angel–Sodom–Exodus buli), jelen esetben a Concerto-nak, hogy egy estére ilyen remek csapatokat tudnak összehozni, ám közülük mégis mindig van egy vagy két olyan zenekar, akik miatt megveszem a jegyet, a többit pedig „ha már úgyis ott vagyok”-alapon nézem meg.

Talán korábban már elárultam, hogy soha nem állt igazán közel hozzám a nagy német thrash-trió, a Destruction, a Kreator és a Sodom munkássága, úgyhogy ez az este számomra egy Flotsam-Overkill buli volt, persze Schmier-ék koncertje alatt sem húzódtam hátrébb a második sorból.

Blitz igencsak elemében érezte magát ezen az estén

Talán nem mondok meglepőt azzal, hogy nem volt telt ház. Visszajáró vendégek léptek színpadra ezen az estén: a Destruction-nel a hazai rajongók legutóbb 2017 januárjában találkozhattak a Dürer Kertben, a Flotsam rá negyed évre játszott a Showbarlangban, az Overkill pedig tavaly nyáron a Rockmaratonon lépett fel. Azonban erre az alkalomra mind a három csapat egy eddig nem látott nyulat húzott elő a cilinderből: valamennyien új ütőssel érkeztek (legalábbis számomra újjal, mivel én kihagytam Blitz-ék Szalki-szigeti fellépését): Ken Mary azt a Jason Bittnert váltotta a Flotsam dobemelvényén, aki most az Overkill ritmusfelelőse, a Destruction-be tavaly érkezett Randy Black dobos, Damir Eskić gitárossal pedig idén bővült kvartetté a Weil am Rhein-i formáció.

Michael Gilbert-ék és D.D. Verni-ék ráadásul frissen megjelent nagylemezüket indultak népszerűsíteni, és az általam legutóbb hallott programjukat is alaposan átalakították. Az Overkill európai turnéja Killfest néven fut, a Flotsam-é (az előbbivel együtt, mégis más elnevezéssel) Tour of Chaos-ként; nem tartom lehetetlennek, hogy egy bizonyos ponton különválnak majd az útjaik. A koncertsorozatot lemondó ausztrál Meshiaak helyett a görög Chronosphere ugrott be előzenekarnak. A turné március 8-án, az olaszországi Cesenában indult, és a budapesti volt a negyedik állomása.

Nem egy izgága csapat

Na de jöjjön a lényeg, maga a buli! A Chronosphere fellépését szándékosan lekéstem; amit láttam belőlük, az a Motörhead Ace of Spades-ének abszolút korrekt előadása volt.

A színpadi beállás során a Flotsam új ütőse, Ken Mary látványosan forgatta ujjai között, és meggyőzően járatta a bőrökön a dobverőket. Ami nagyon szimpatikus volt, hogy elődje, Bittner a színpad széléről nézte végig egykori csapata műsorát. A pacsizásokból, összenevetésekből az jött le, hogy a felek nem haraggal váltak el egymástól.

Michael Gilbert, Steve Conley, Eric A.K. és Michael Spencer

(„Showtime!” – mondta valaki a tagok közül, és 19.20-kor, ahogy az az előzetes programtervben is állt, felhangzott az első nóta. Ugyanígy az Overkill is hajszálpontosan, 21.40-kor kezdett. Az órákat késő, Nicki Minaj-féle világsztárocskák példát vehetnének róluk – és a metalkoncertek szervezőiről.)

A Flotsam and Jetsam nem az a virgonc, vehemens csapat, ami persze egy 50+-os tagokból álló együttesnél nem is annyira meglepő. Láthatóan jól érezték magukat ekkora közönség előtt (a Showbarlangban lehettünk kb. ötvenen), de ez a lelkesedés maximum derűs arckifejezésre, időnként pedig egy-egy helycserére ragadtatta őket. A legmozgékonyabb természetesen a frontember volt, aki gyakran kísérte léggitározással, fantomdobolással társai produkcióját. Eric A.K. kedvét még az sem tudta elvenni, hogy a hangja a koncert elején valahol elveszett az éterben, és kellett egy kis idő, mire az első (vagy a második?) dal énektémáit is élvezhettük.

Eric A.K. Knutson

A szettjük mi mással is kezdődhetett volna, mint az idei album nyitódalával, a Prisoner of Time-mal? Ezen kívül még két nóta hangzott el az új lemezről, a Demolition Man és a Prepare for the Chaos; amit viszont a legjobban vártam, a briliáns Control a fiúk tarisznyájában maradt. Kellemes meglepetés volt viszont az 1990-es When the Storm Comes Down album egyik legjobb dalának, a Suffer the Masses-nek a leporolása. Gilbert-ék programja az elmaradhatatlan No Place for Disgrace-szel zárult. Amire viszont ez alkalommal sajnos nem jutott idő, az a talán még az ennél a nótánál is alapabb alapmű, a Doomsday for the Deceiver volt.

A totális pusztítás hangjai

A Destruction legénysége, ha lehet, még a Flotsam muzsikusainál is szűkebb területen oldotta meg a feladatát. A dobemelvény mellett elhelyezett óriás molinók gyakorlatilag kétdimenziós figurákká tették a zenészeket, akiknek éppen csak annyi helyük volt a színpadon, hogy el tudjanak surranni egymás háta mögött. Ami különösen – a Rage-frontember Peavy-hez és a néhai Peter Steele-hez hasonlóan tekintélyt parancsoló termetű – Schmier számára jelenthetett kihívást. Az énekes-basszusgitáros megjelenésében látványos kontrasztot képezett Mike-kal, a csonttá és bőrré soványodott, ugyanakkor loboncos üstökű öregember képzetét keltő régi harcostárssal.

Schmier

Csaknem négy évtizedre visszatekintő szövetségük szövetének izgalmas, új színfoltja a náluk egy generációval fiatalabb, svájci születésű, de valószínűleg török felmenőkkel is rendelkező Eskić. Koncertjük alatt többször volt olyan érzésem, hogy a srácot szimplán szólózni vették fel a csapatba – mert azt nagyon tud. A dobos Randy Black fizimiskájáról pedig elsőre olyan zenekarok neve ugrott be, mint a Type O Negative vagy az A Pale Horse Named Death.

(A Destruction egyébként ma is „hajbanda”. A ’80-as évekbeli frizura ugyan változott, de az üstökök, mint a tűz lángjai, mint a fűzfa lombkoronája a szélben, vagy mint hínár a haragos tengerben, most is ott gomolyognak a gitárok felett.)

Damir Eskić és Mike

Az együttes zenéje persze ez alkalommal is maga volt a pusztítás. A csapat muzsikájából áradó agresszió a nézőtéren is megtette a hatását: már az első nótánál vad moshpit alakult ki, és sajnos kis híján komolyabb verekedésnek is tanúi lehettünk. Az este három nagy csapata közül Schmier-ék produkálták a legtömörebb, legsötétebb, leggyorsabb metalt; és bár ez nem az én közegem, maximálisan éreztem a dalok gyilkos erejét.

A német kvartett egy abszolút best of-programot adott elő, amelynek gyöngyszemeit még azok is ismerik, akik nem tartoznak a zenekar rajongói közé. Valamikor a szett közepén volt egy olyan érzésem, mintha a banda éppen búcsúzna, és az utolsó számot játszaná, így aztán meglepett, amikor visszajöttek, és toltak még vagy öt nótát.

Megunhatatlan

Talált, süllyedt. Előzetesen nem volt nehéz megtippelni, hogy Blitz-ék az új album nyitódalával, a Last Man Standing-gel kezdik majd programjukat. Energikusan robbantak be a színpadra, és az énekes, szokásához híven, mindvégig hozta ezt a formát, amikor is a hangszeres részek alatti, színfalak mögötti pihegéséből rendre ugyanilyen elemi erővel száguldott vissza a mikrofonhoz. A dalok közben is feltűnően sokat gesztikulált, mintegy elmutogatta, amiről énekelt.

Derek Tailer

Legutóbb ugyanitt nagyjából D.D. Verni-vel szemben álltam az első sorban, most viszont Derek „The Skull” Tailer előtt foglaltam pozíciót, róla készítettem a legtöbb képet, ő volt a leginkább a látóteremben. A ritmusgitáros nemcsak hogy nagy bohóc, hanem remek néma kommunikátor is. Egy szót sem szólt a közönséghez, ám tekintetével, arcjátékával pontosan átadta, amit gondolt, amit mondani akart. Mintha az előtte állók egytől egyig a jó ismerősei lennének, akiknek a pengetőket is bőkezűen osztogatta. Emellett maximálisan átélte a zenét, a számok hangulatát: hol lehunyt szemmel, áhítatos arccal, máskor cinkos tekintettel pengetett, időnként pedig kacsázva, nagy léptekkel tett egy kört a maga térfelén.

Dave Linsk

Hozzá képest most a másik oldalt, Verni-t és Dave Linsk szólógitárost találtam némileg statikusnak, ráadásul utóbbiak jórészt komoly arccal hozták a témáikat, a basszusgitáros leginkább grimaszokra ragadtatta magát. A vokálokból természetesen valamennyi hangszeres kivette a részét. A dobos Bittner is rendkívül meggyőző teljesítményt nyújtott: légkalapács módjára tolta a ritmust társai produkciója alá, ráadásul közvetlenül a fellépésük előtt showman-i képességeinek is tanújelét adta, amikor a felvételről szóló zenéhez a háttérből, „láthatatlanul” játszotta hozzá a dobszerkón a maga szólamát.

D.D. Verni

Irgalmatlan tempóban kezdtek, a Last Man Standing–Electric Rattlesnake–Hello From the Gutter–Elimination négyesével lélegzetvételnyi szünetet sem engedélyezve a közönségnek. Meg kell állapítanom, hogy engem nem a legnagyobb klasszikusok hoztak lázba, hanem az olyan, a csapat által ritkán játszott kedvenceim, mint a Deny the Cross, a szaggatott ritmusú Necroshine, az örök favorit Bastard Nation, vagy az „ősidőkből származó” Feel the Fire. Az új lemezről a Distortion-t vezették még elő, plusz a ráadásban a kihagyhatatlan Welcome to the Garden State-et, amit az együttes himnuszává vált feldolgozásnótába, a Fuck You-ba ágyaztak be.

…ha jó a vége

Jó hangulatú buli volt, mosolygó zenészekkel, lelkes közönséggel, Flotsam-ék valamivel halványabb megszólalását leszámítva kifogástalan hangzással. Az Overkill ráadásprogramja alatt az előzenekarok több muzsikusa is feltűnt a színpad jobb oldalán; arra gondoltam, közös produkció készül, ám végül erre nem került sor. Ennek ellenére sem lehetünk elégedetlenek, hiszen a maga módján valamennyi fellépő maximálisan odatette magát.

Hab a tortán, hogy a koncert végére szinte teljesen elmúlt a derékfájásom, hazafelé még futottam is a busz után (a metal gyógyító ereje, halleluja!). S ha újra erre járnának? Az Overkill-t akkor is megnézném, meghallgatnám. Talán a Flotsam-et is.

 

AZ ELHANGZOTT DALOK:

Flotsam and Jetsam

Prisoner of Time
Desecrator
Iron Maiden
Hammerhead
Demolition Man
Suffer the Masses
Prepare for the Chaos
No Place for Disgrace

Destruction

Curse the Gods
Release from Agony
Nailed to the Cross
Mad Butcher
Dethroned
Life Without Sense
Total Desaster
The Butcher Strikes Back
Thrash Till Death
Bestial Invasion

Overkill

Last Man Standing
Electric Rattlesnake
Hello From the Gutter
Elimination
Deny the Cross
Distortion
Necroshine
Under One
Bastard Nation
Mean, Green, Killing Machine
Feel the Fire
Rotten to the Core

Ráadás:

Ironbound
Fuck You
Welcome to the Garden State

A szerző: Coly795 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*