Gun: Swagger (1994)

Nemrég turkáltam a CD-im között (na, azért bevallom, nincs többezernyi, úgyhogy nem tartott órákig a kutakodás), és egyszer csak felfedeztem a Gun együttes Swagger című albumát. „Jé, ez nekem megvan?” – kérdeztem magamtól. „És hogy a búbánatba került hozzám, vajon kitől kaptam?”. Mert tuti, hogy nem én vettem meg magamnak, de örök hálám kísérje az illetőt, aki hozzám vágta. Mindegy, gyorsan betettem a lejátszóba, és sok év után végighallgattam. Emlékszem, anno nagyon bejött ez az album. Miközben pörgött a lemez, megpróbáltam visszaemlékezni, hogy a Gun együttesről mit lehet tudni. Nem sok használható infót ástam elő az agyam legmélyéről, még arra sem emlékeztem, melyik országból származnak. Úgy véltem, talán kettő, maximum három nagylemezig jutottak, aztán a földbe álltak. Na, ez egy jó kis „Süllyesztő” rovat cikk lesz, gondoltam. Hát, mégsem, de azért…

Manapság mi más információs lelőhely lehet, mint az internet, gyerünk, és nézzük meg, mit írnak a zenekarról a heavy metal lexikonok! Azt mondja, a Gun együttes Glasgow-ból származik, 1987-ben alapította Giuliano Gizzi (gitár), Cami Morlotti (basszusgitár), Mark Rankin (vokál), Alan Thornton (dob) és David Aitken (gitár), de hárman nagyon gyorsan leléptek, és a helyükre új tagok érkeztek. Összesen hét stúdiólemezzel, számos EP-vel, single-vel és élő albummal jelentkeztek, a slágerlistákat is megjárták, úgyhogy semmiképpen nem nevezhető pofára esésnek a pályafutásuk, de őszintén, tegye fel a kezét az, aki ismeri, ráadásul szereti is minden nagylemezüket (esetleg minden kiadványukat). Hatalmas tiszteletem annak, aki mindkettőre igennel válaszol. Mert nálam csak a Swagger van képben, nem is tudom, miért nem ismertem meg még legalább kettőt, hármat a többiből, de azt sem értem, hogy miért nem hallottam soha felőlük a későbbiekben. Úgyhogy számomra a Gun egy „sikertelenül sikeres” hard rock/glam/dallamos heavy metal banda.

Ezen az albumon Gizzi és Rankin mellett a tesó Dante Gizzi (basszusgitár), valamint Mark Kerr (dob) – aki a Simple Mind-énekes Jim Kerr testvére – szerepel. A Swagger még éppen a klasszikus fémzene hanyatlásának kezdetén jelent meg, ezután egy hard rock bandának már nem sok esélye volt stadionokat megtölteni, mert az alternatív/grunge hullám mindent (azért nem egészen mindent) elsöpört. Talán ezért nem jutott el hozzám később róluk infó, így ki tudja, mi történt velük ezután. Az egészen biztos, hogy az 1994-ben megjelent korong volt a zenekar pályafutásának csúcsa, népszerűségük akkoriban igen komoly méreteket öltött.

Igaz, hogy már a debütáló nagylemezről is került ki „sláger”, a nevüket megismerte a világ, de hogy sikerült a harmadik nagylemezzel a reflektorfény kellős közepébe kerülnie az együttesnek? Szerintem a titok abban rejlik, hogy a Swagger nem tisztán hard rock, hanem az adott kornak megfelelő egyéb stílusokat is magába olvasztó muzsika. Van egy kevéske alter-grunge-new wave-es, itt-ott egy pici funky-s beütése a daloknak, de éppen csak annyi, amivel még nem lehetett egyértelműen ebbe vagy abba a skatulyákba betolni őket, viszont kétségtelen, hogy sikerült egyénivé tenni a muzsikájukat. Persze, rosszmájúan megjegyezhetjük, hogy az MTV ráharapott a zenekarra, ezért voltak rendkívül népszerűek, és ki ne hallotta volna unalomig játszott dalukat, a Word Up-ot, ami ráadásul feldolgozás – az eredetit a Cameo birtokolja, ami egy régi soul/funk együttes. Egy idő után már irritált a Word Up. Nem rossz dal, csak amikor már a vízcsapból is az folyt (akkoriban sokat jártam rock klubokba, azokban is rendszeresen nyomták), úgyhogy már baromira fárasztónak hatott. Ám szerencsére ez a lemez nem csak erről a nótáról szól, mert minden tétel kitűnően sikerült, és nem is értettem, hogy miért erre a számra kellett kihegyezni a Gun-t.

Mark Rankin

Hatások ide vagy oda, tömören: a Swagger egy dallam-centrikus, a gitárt sem elhanyagoló, ízlésesen összeállított nagylemez. Rögtön a nyitó dal (Stand in Line) egy remekül sikerült kezdés, a fentebb említett zenei stílusok elegyéből áll össze a verze, amiből majd egy hatalmas refrén kerekedik ki. A nóta közepén egy kiváló gitárszólóval lép elő Gizzi, ami által még feljebb tolódik a színvonal. A Find My Way klasszikusabb metal, jobban visszanyúl a korábbi érához. Teli van óriási énektémákkal, és itt meg is ragadnám az alkalmat, hogy megdicsérjem Mark Rankin-t, mert kiváló hangja van, és jól ki is használja, erre ráadásul még gyakran rásegít a háttérvokál is.

Nagy erénye az olyan albumoknak, mint amilyen a Swagger is, hogy a húzós, pattogós nótáktól a kellemes lírákig terjed a skála, tehát változatosságban nincs hiány. Előbbire a Don’t Say It’s Over (kellemes csorda-vokállal megspékelve), utóbbira a The Only One (egy kis herfli is van a dalban) a jó példa, de a brit pop-ra hajazó Seems Like I’m Losing You, valamint a Crying Over You ütemeire is beindul a lábbal ritmizálás, valamint a dallamok dúdolgatása – angolul tudóknál a sorok, refrének kántálása.

A One Reason lassabb tétel, nevezhetjük akár balladának is, de nem érzelgősen vannak adagolva a lágyabb dallamok, inkább mondanám azt, hogy “együtt-éneklős” a nóta, főleg a refrénje. A lemez végén még hallhatunk egy kis többszólamú vokált, plusz ízléses zenei témákat a Vicious Heart-ba építve, ami szintén egy nagyszerűen összeállított szám.

Szóval, itt ez a remek album, amit körbevesz számos további kiadvány, de népszerűségben meg sem közelítették a Swagger-t, pedig biztosan vannak még hasonlóan színvonalas korongjaik, amelyek a fentebb említett okok miatt maradhattak le a világhódító útról. Ha lesz egy kis időm, azért felkutatok néhányat ezekből, hátha további kincsekre lelek.

A szerző: Zozzie302 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*