Dimmu Borgir: Spiritual Black Dimensions (1999)

A norvég zenekar sok szempontból rendesen felkavarta a metal, azon belül is a black metal állóvizét. Jelenlétük megosztotta a zeneszeretőket, a legtöbb old school black metal arc köpködött rájuk, ahhoz viszont mégsem voltak elég slágeresek, hogy a maistream-be is bekerüljenek. Ám valahogy mégis sikerült egész jó pozíciót kivívni maguknak, mivel a Spiritual Black Dimensons albumra jelentős rajongótáboruk alakult ki, és a lemezeik igen jól fogytak. Ám mégsem ez volt a banda karrierjének csúcspontja, az ezt követő 2-3 korong időszakában még nagyobb ováció övezte az együttest, ez az album csupán egy újabb lépcsőfok volt a – relatíve – nagy sikerhez.

Mégis mi váltotta ki az ős-black metal fanokból az utálatot a zenekar irányába? Az, hogy az Enthroned Darkness Triumphant albumon sok szintetizátort és bombasztikus elemeket alkalmazott a banda, valamint a hangzásban is óriási előrelépés történt. Sokak szerint ez már nem black metal, a felsorolt tényezők nem fértek bele a csőlátású emberek ízlésvilágába, ezért megvetés tárgya lett számukra a Dimmu Borgir. Bevallom, én sosem tartottam magam véresszájú feketefém-rajongónak, sok zenekart és albumot kedvelek ebből a stílusból, de nálam csak a minőség számít, nem érdekel, hogy mi „true” és mi nem az. A norvég együttes számomra az egyik legkreatívabb és legsokoldalúbb a black metal-ligában, amely rangos lemezek egész sorát alkotta.

Azzal semmiképpen sem vádolható a brigád, hogy külsőségeikkel felhígították volna a műfajt, mivel kinézetüket, szövegeiket, egyéb, nem zenei dolgaikat igenis teljesen őszintén gondolják, és izzadtságszag nélkül idomulnak a stílus jegyeihez, sőt, szerintem ebben a témában is előremutató dolgokat alkalmaztak, például az albumborítók megalkotásánál.

Sosem értettem azt, hogy miért kell egy black metal albumnak szarul szólnia, miért akkor az „igazi”, ha a gitár úgy zsizseg, mintha egy 50 éves Rakéta márkájú porszívót indítanánk be, vagy az ének nem több egy rekedt varjú károgásánál. Én üdvözöltem a Dimmu Borgir az irányú törekvéseit, hogy a hangzás igenis legyen profi, szóljon minden tisztán, arányosan és telten; akár bevethetnek modern dolgokat is, viszont a zene semmiképpen ne veszítsen a keménységéből, valamint a vokál is lehet attól még extrém, hogy igényesen ki van dolgozva. Talán az piszkálta néhány ember csőrét, hogy mertek új színeket a zenéjükbe satírozni, és félretenni az amatörizmust, ezáltal magasabb szintre emelni a zenekart, de akár a teljes műfajt is. Ez nyilván már nem underground-nívó, mint ahogy páran ott szerették volna tartani a Dimmu Borgir-t. Kisajátítani pedig nem illik senkit, még ha a közönség ilyenkor egy kicsit fel is hígul.

A Spiritual Black Dimensions a zenekar negyedik nagylemeze, a kezdeti nyersebb (de már akkoriban is előremutató) black metal-tól szépen eljutottak egy letisztultabb és szimfonikus hatásokat felmutató, de ugyanúgy brutális muzsikához. Ekkortájt a három ős-tagon kívül (Shagrath – ének, Silenoz – gitár és Tjodalv – dob) Astennu – gitár, Mustis – billentyűk, Nagash – basszusgitár, valamint ICS Vortex – tiszta ének (vendégzenész) alkották a bandát. Szerintem ez volt az egyik legerősebb felállás a zenekar történetében, bár a későbbiekben történt tagcserék során is olyan muzsikusok kerültek a képbe, akik az extrém metal színtér krémjéhez tartoznak. ICS Vortex vendégszereplése megint csak az ellentábor rosszallását eredményezte, mivel Simen tiszta, dallamos vokalizálással ékesítette a nótákat – ami ugyancsak nem tipikus feketefém-jegy. Halkan jegyzem meg, nekem ICS Vortex az egyik kedvenc „pacsirtám”, szárnyaló és egyedi hangjától a hideg futkos a hátamon – örömömben.

A billentyűs hangszerek (szintetizátor, zongora, elektromos orgona) alkalmazása szintén eretnekségnek számít a megmondóembereknél, szerintem viszont remek dolgokat lehet velük művelni, ha ezeket az instrumentumokat egy hozzáértő zenész, zenekar alkalmazza. Mustis nagyon komolyan vette a feladatát, mert óriási témákkal pakolta tele a lemezt. Ha kell, páratlan ujjgyakorlatokat végez hangszerén, szinte futkosnak az ujjai a klaviatúrán, máskor hangszőnyeggel borítja be a dalt, és van olyan, amikor szimplán horrorisztikus hangulatot teremt játékával. Éppen ahogy a nóta hangulata megkívánja. A billentyűs nemcsak szimplán eljátssza a rábízott feladatot, hanem a dalszerzésből is kivette a részét, és egészen biztos vagyok benne, hogy ő komponálta meg a „szintis” részeket.

Ha jobban megfigyeli az ember a dalok szerkezetét, hangszerelését, észreveheti, hogy a két gitár néha vissza-visszanyúl a klasszikus heavy metal-hoz, a szigorú és szélsebes riffeléseket időnként ilyen stílusban fogant gitárjáték színesíti. Nem beszélve a szólókról, amelyek ugyancsak magukban hordoznak ős-fém jegyeket. Ezek megint olyan zenei megoldások, amelyek miatt egy újabb fekete pontot véstek be az együttesnek a kőtáblát magukkal cipelő black metal próféták.

Felsoroltam egy pár muzikális tényezőt, amelyek így összegezve valóban nem illenek bele a fortyogó kénes katlanba, de azért ha egy popzenén, giccses hard rock-on, satöbbin szocializálódott arc hallgatná meg a dalfüzért, biztosan ledobná az agya az ékszíjat: van itt blastbeat bőven, halmozódik a sok-sok váltás, félelmetes hangulatból sincs hiány, és Shagrath durva vokalizálása sem a táncparkettekre való. Szóval, a végeredmény mindenképpen szélsőséges metal, még ha nem is mindenki fogadja el a black metal címkét. És a szövegek? Kérdezzünk meg egy katolikus papot, hány keresztet vetne, ha csak szimplán a borítót a kezébe venné. Ha egyáltalán meg merné érinteni. 🙂

Én úgy vélem, a Spiritual Black Dimensions (és az Enthroned…) a XXI. század black metal-jának az előőrse volt; azóta annyi minden belefért már ebbe a műfajba, manapság már jóval kevesebben vitatkoznak azon, hogy ez vagy az a zenekar tagja-e a „misztikus körnek”. Pionírnak lenni mindig hálátlan feladat, eleinte sok akadályba ütközik az, aki meg szeretné reformálni a zenét. Így volt ez korábban a Celtic Frost-tal is: amikor kísérletezőbb muzsikát kezdtek el játszani, nagyfokú értetlenség övezte a tevékenységüket, de az idő végül őket igazolta, mert például az Into the Pandemonium mára klasszikussá vált, és nem egy zenekarra volt hatással. Ahogy a Dimmu Borgir is napjainkban már sokkal kevésbé megosztó, és számos rajongó a szimfonikus black metal keresztapjaként tarja őket számon.

Jómagam nagyon kedvelem ezt a nagylemezt, még pénzt is áldoztam rá, mivel eredeti CD-n birtokolom, és bármikor jó elővenni, mert mindig izgalmas utazásban van részem a sötét dimenziók bebarangolásakor. Változatos és általam nagyra becsült album.

A szerző: Zozzie300 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*