Candlemass: The Door to Doom (2019)

Fogadott-e volna komoly összegekben bármelyik metal-fanatikus (különösen a doom- és Candlemass-hívők) arra, hogy uszkve 32 év elteltével Johan Längquist énekes visszatér a heavy metal színtérre, az epikus doom keresztapáinak frontjára? Nem hinném. Márpedig, mint tudjuk, pontosan ez történt. Ahogy azt a zenekar kommentálta: „Vissza akartunk találni a Candlemass gyökereihez, a zenekar lelkéhez és lényegéhez. Johan Längquist visszatért, és reméljük, mindez új energiát ad majd nekünk, és ismét berúgja a doom-szív motorját. Nem tudjuk, hogy van-e ebben az egészben újabb tíz év, vagy akár öt, de ha csak egy szórakoztató évet kapunk, amit azzal töltünk, hogy játsszuk a zenét, amit mindannyian imádunk, már az is fantasztikus lesz! A kör bezárult, ismét itt van Johan!”

A rajongókat és úgy en bloc a komplett színteret alaposan meglepte ez a lépés, mert valljuk be, előszele nem igazán volt. Vagy csak mi nem tudtunk róla, és minden fű alatt zajlott. Elődje, Mats Levén sokat nem is tudott mindehhez hozzátenni. „Aki nem tanul a történelemből, az arra ítéltetik, hogy újra átélje – bármit is jelentsen ez az adott szituációban…” – mondta később. Az eredetileg a Jonah Quizz-ből indult Johan az Epicus Doomicus Metallicus megjelenését követően gyakorlatilag semmit nem csinált zeneileg. Noha a banda annak idején kérte, hogy maradjon a soraikban (úgy énekelte fel az anyagot, hogy előzetesen egy árva hangot sem hallott belőle), Längquist inkább a popcsapatára koncentrált, amelyet korábban alapított.

Johan Längquist

Végül a Chapter VI-en szerepelt volna, de a munkát végül Thomas Vikström kapta, majd megfordult az Impulsia kötelekében is, azonban az utóbbi években gyakran csatlakozott a színpadon a Candlemass-hez, hogy teljes egészben előadják az Epicus Doomicus Metallicus-t. Lehet, hogy Edlingék már réges-régen kitalálták, hogy visszahívják Johant? Ezt csak ők tudják.

Elég egy pillantást vetni a borítóra, és mindenki előtt világossá válik, hogy a csapat elég egyértelműen utal a debütáló korongra. Rögtön hozzáteszem: csak a borítóval. Eleve nem érdemes az Epicus-hoz hasonlítani az új művet, hiszen azóta eltelt 33 esztendő, a technika rengeteget fejlődött, a stúdiók sokkal korszerűbbek lettek, és függetlenül attól, hogy Leif Edling pontosan tudta, mit és hogyan akar megvalósítani 1986-ban, egyrészt nem volt még mögötte stabil tagság, másrészt a kiadótól a felvételekre kapott 1800 dollárból nem válthatta meg a világot.

Ami biztos, hogy a csapat neve mindig is egyet jelentett a minőséggel, ilyetén módon a The Door to Doom – amely kiemelt helyen szerepelt az általam idén várt lemezek között – hibátlan lett. Ahogy elindul a „műsor” a Splendor Demon Majesty-vel („Good morning, demon majesty shine like the diamond you are…”), a rajongók minden kétségét (ha volt ilyen egyáltalán) eloszlatja a zenekar. A csapat tempós oldalára kidomborító dalban Johan kapásból leteszi a garast: értelemszerűen erősebben, férfiasabban énekel, mint három évtizeddel ezelőtt, a refrén, a dallamok pedig befészkelik magukat a befogadó hallójárataiba. Akusztikus felvezetéssel nyit az Under the Ocean, majd a berobbanó riffeknek köszönhetően egy nagyon súlyos power/doom téma bontakozik ki belőle (később, a nóta háromnegyedénél visszatér az akusztikus pengetés).

Feltűnő, hogy ennyire súlyosan talán egyik Candlemass album sem szólalt meg; Marcus Jidell producer horzsoló, durva, nyers hangzást biztosított a lemeznek. Sohasem lehet elégszer elmondani a svédekkel kapcsolatban, hogy mennyire fantasztikus a Mats „Mappe” Björkman, Lars Johansson gitáros páros; ahogy eddig is, most is rengeteg érzelemmel, drámai töltettel bírnak szólóik, agresszív riffelésükről már nem is beszélve. Betonkemények Edling és Jan Lindh dobos alapjai, ők is a doom (és az egyetemes metal) színtér legjobb muzsikusai közé tartoznak; mennydörgők, karakteresek azok a basszusfutamok, amelyeket a zenekarvezető penget.

Leif Edling: új külső, változatlan zsenialitás

Az Astorolus – The Great Octopus-ban a keresztapa, azaz Tony Iommi vendégszerepel, az érintettek pedig eképpen nyilatkoztak a kooperációról. Tony Iommi: „A Candlemass a skandináv heavy rock meghatározó ereje, akik mindig elismerték a rájuk gyakorolt hatásunkat. Megkérdezték, hozzájárulnék-e valamivel az egyik dalhoz, ami nagyon jól szólt, így azt gondoltam: miért is ne?” Leif Edling: „Óriási megtiszteltetés, hogy Tony Iommi igent mondott, és eljátszotta az Astorolus szólóját. Elküldtük a dalt a menedzsmentjéhez, és elég elképesztő módon a mester beleegyezett, hogy legendás SG-je is énekeljen a nótában! Számomra ez egy valóra vált álom: ha súlyos zenéről beszélünk, mindig is Tony Iommi volt a hősöm és a vezérlő csillagom, így tényleg a hideg futkos a hátamon már attól is, hogy egyáltalán tetszett neki a dal, és főleg, hogy még játszott is benne. Még mindig sokkos állapotban vagyok! Hatalmas köszönet neki, amiért egyáltalán hajlandó volt meghallgatni. Le a kalappal! Tony Iommi az isten, és mindig is ő lesz az!”

Az anyag közepén aztán elérjük a csúcspontot: a Bridge of the Blind egy akusztikus hangszerekkel elővezetett, Johan szívbemarkoló énekével felvértezett ballada – már csak e miatt a tétel miatt megadtam volna az alkotásra a maximális pontszámot. Káprázatos felvétel. Számomra nem tűnik szentségtörésnek, hogy a tavalyi EP-ről átemelték a House of Doom-ot: Johan határozott, telt vokáljaival teljesen más a leányzó fekvése (a japán verzióra az EP többi dala került fel bónuszként), és valahol megértem Mats Levén – ez esetben nem túl korrekt – menesztését, mert az ő orgánuma sokkal inkább egy power csapathoz illik.

Értelemszerűen lehetetlenség bármibe is belekötni, hiszen a többi szerzemény, a Death’s Wheel, a Black Trinity, illetve a The Omega Circle is tradicionális, esszenciális Candlemass-darabok.

Ami a felhozatalt illeti, ahogy tavaly, úgy idén is dörzsölhetik tenyerüket a doom-rajongók. Itt van az új Candlemass, pár hete jött ki az Othuum anyaga és már a Count Raven is javában stúdiózik. Szóval úgy gondolom, panaszra ebben az esztendőben sem lesz okuk a műfaj kedvelőinek, amelynek a The Door to Doom képében 2019-ben megszületett az első mesterműve. Nehéz lesz bárkinek is felülmúlnia ezt a produkciót, és bízom benne, hogy Johan Längquist visszatérése tartós lesz, további, ehhez hasonló parádés albumokat eredményezve.

A szerző: Dávid László550 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*