Candlemass: Tales of Creation (1989)

Sikertörténetről, népszerűségről a doom bandák esetében nem beszélhetünk, kizárólag kultikus státuszról. A metal műfaj egészét figyelembe véve a legmostohább sorsú stílusról van szó, ellenben e műfaj rajongói a legőszintébbek, leglojálisabbak. Igazságtalanság és szégyen, hogy az olyan csapatok, mint a St. Vitus, a Trouble, a Pentagram, a Solitude Aeturnus, a Revelation vagy a Count Raven sosem kapták meg az őket megillető elismerést.

A svéd Candlemass esetében hellyel-közzel beszélhetünk sikertörténetről, annyi azonban bizonyos, hogy meghatározó szerepet töltöttek be a ’80-as évek metal undergroundjában, a zenei szaklapok, magazinok, fanzine-ek előszeretettel foglalkoztak velük, népszerűsítették őket, amit minőségi kiadványaik révén teljes joggal meg is érdemeltek. Őket tekinthetjük az epikus doom előfutárainak.

A zenekar elődje az 1982-ben, Leif Edling basszusgitáros által alapított Nemesis, amely 1984-ben egy demót (Tales of Creation) és egy EP-t (The Day of Retribution) jelentetett meg, majd feloszlásuk után Leif Candlemass néven egy új bandát hozott össze. Edling ekkoriban a bőgőzés mellett az énekesi teendőket is ellátta. Nem sokat vacakoltak, 1984-ben immár Candlemass néven két demót készítettek el: az első a Witchcraft volt (Leif Edling basszusgitár/ének, Johnny Reinholm gitár/dob), a második a Second 1984 demó Christian Weberyd gitárossal kiegészülve (ő a Nemesisben is játszott). Ezeket követte az 1985-ben kiadott Tales of Creation demó, majd 1986-ban az Epicus Doomicus Metallicus lemezzel debütáltak.

A Black Dragon Records égisze alatt megjelent albumon Leif társai Mats Ekström dobos, Mats „Mappe” Björkman és Klas Bergwall gitárosok, illetve Johan Längquist énekes voltak (az A Sorcerer’s Pledge-ben Cille Svenson hangja is hallható). Szinte üstökösként, „komoly sikert aratva” robbant be a lemez az undergroundba, egy csapásra a bandára irányítva az ezt az irányzatot kedvelő metalosok figyelmét, úgy, hogy a thrash metal ekkor volt a csúcson, ergo egy Candlemass-nek esélye sem lett volna az áttörésre.

Hiába kapott világszerte kedvező kritikákat, és részesült pozitív fogadtatásban az anyag, a lemez megjelenését követően Leif körül a tagság háromnegyede kicserélődött, ugyanis az őrült csuhás, az excentrikus Messiah Marcolin személyében új énekese lett a bandának, Klas Bergwallt Mike Wead váltotta (ő játszott a Messiah-val készített, kétszámos, 1987-es demón), Mats Ekström pedig Jan Lindh-nek adta át a dobszéket.

Nem csak új zenészek léptek a bandába, új lett a kiadó is, mert a második, Nightfall albumot (1987) már a brit, elsősorban thrash, power metalra specializálódott Active Records gondozta. (Nevükkel ellentétben azonban passzívak voltak, többek között ők szívatták meg az Atheist-et is, akik szintén velük álltak szerződésben.) A Nightfall, amelyen már Lars „Lasse” Johansson pengetett (Mike Wead csak közreműködött gitáron és billentyűs hangszereken a Black Candles-ben) még tovább növelte a csapat ázsióját, ismertségét, amelyhez a zenészek olyan tételekkel járultak hozzá, mint a megklippesített Bewitched, a The Well of Souls, az At the Gallows End vagy a Dark Are the Veils of Death, tehát a Messiah-korszak legelső klasszikusai születtek meg ekor. Sőt, a Samarithan és az At the Gallows End single-ként is megjelent. Ez volt az a pont, amikor a Candlemass pályafutásában új fejezet kezdődött, ekkor alakult ki a klasszikus felállás, és indult be a szekér.

Esetükben egyenletes, kitűnő teljesítményről beszélhetünk, hiszen a következő anyag, az Ancient Dreams (1988) elődjéhez hasonlóan klasszikus lett, a Tales of Creation-nel pedig feltették a koronát addigi munkásságukra. A teremtés történetét 11 tételben elmesélő opuszt már a Music For Nations adta ki, ezáltal még több fanatikushoz jutott el a Candlemass neve és muzsikája. Ha úgy vesszük, a Gustav Doré csodálatos festményével illusztrált borítóval megjelent korongon hallható nótáknak csak a fele volt új, mert a Dark Reflection, az Under the Oak, az Into the Unfathomed Tower, a Somewhere in Nowhere és az A Tale of Creation már ’85-ben rögzítésre kerültek, az akkori demó anyagát képezték, míg az Under the Oak az Epicus Doomicus Metallicus-on hallható verzió remake-je.

(Amúgy Doré A fény teremtése című festménye helyett Edling eredetileg egy Thomas Cole-képet szeretett volna a borítóhoz felhasználni, de tervét társai leszavazták, így került a Doré-festmény a borítóra.)

A Prophecy gyönyörű intrója után (Jim Bachman és Jay Larssen narrációja hallható benne) a középtempós Dark Reflections-szel nyit a lemez, felvonultatva a zenekar összes védjegyét, jellemzőit: Messiah teátrális, operás hangját, tömény riffeket, pazar szólókat, feszes ritmusokat, alapokat. Nagyon telten, súlyosan szólnak a gitárok, a Lars Johansson/Mats Björkman duó talán a legnagyobb a doom szakmában, játékukon hallatszik a Black Sabbath hatása, nem véletlenül hatottak inspirálóan a John Peres/Edgar Rivera (Solitude Aeturnus) párosra, meg úgy a komplett Solitude Aeturnus-ra. (Utóbbi zenekar a Candlemass Solitude című nótája után vette fel nevét, ez is önmagáért beszél.)

Klasszikus, hibátlan album révén üresjáratok nincsenek, kizárólag csúcspontok, az embert a hideg rázza ki (pozitív értelemben) a gyönyörű, de egyben gyászos hangulattal felruházott muzsikától. A Voices in the Wind egy rövid átkötő, amelyből az akusztikus betéteket is felvonultató Under the Oak bontakozik ki. Mind a zenekar, mind az egyetemes doom-színtér egyik legkiválóbb felvétele, Messiah hangjával köröket ver az eredetire. Tradicionális doom-téma a Tears, amelyet egy hétrészes, a germán heavy/speed bandákat és a neoklasszikus gitárhősöket idéző mini eposz, az Into the Unfathomed Tower követ. A Dance of the Fog és az Outside the Gates of Heaven közé öt részt ágyaztak, maga a tétel pedig egy háromperces, instrumentális speed szerzemény, amelyből szerintem hazai zseniális zenekarunk, a Classica (Fejes Zoltán gitáros) is meríthetett annak idején.

Akár a korong és értelemszerűen a Candlemass egyik „slágereként” is aposztrofálható a megjegyezhető refrénnel, remek dallamokkal, hagyományos doom-témákkal megspékelt The Edge of Heaven. Ezen a ponton még csak véletlenül sem ül le a korong, a színvonal nem hanyatlik, a záró súlyos, nyomasztó Somewhere in Nowhere, a középtempós Through the Infinitive Halls of Death, a Dawn (narráció) és az A Tale of Creation doom eszenciák a javából, ez utóbbi egyben ennek a szenzációs alkotásnak a záróakkordja.

A lemez megjelenését követően egy, a „csapattárs” Atheist-tel közös turnéra indultak, azonban az egység megbomlott, s végül megváltak a nem százas, kezelhetetlen magatartásáról ismert énekestől. Ez a húzás azt vonta maga után, hogy a csapat elkezdett vergődni, és a Chapter VI után feloszlott, egyrészt az említett album sikertelensége miatt, másrészt pedig azért, mert a főnök, a banda motorja, Leif Edling új projektjére, az Abstrakt Algebra-ra kezdett koncentrálni.

Nagy meglepetés volt Messiah Marcolin 2002-es visszatérése, de az együttműködés tiszavirág életűnek bizonyult. 2004-ben újra visszatértek, az őrült csuhással kiadták a briliáns Candlemass című lemezt, sokáig azonban ekkor sem húzták vele, hiszen újra kiadták az útját, de ekkor már véglegesen. A helyét a Solitude Aeturnus frontembere, Robert Lowe (a legmegfelelőbb személy) vette át, akivel további három parádés korongot tett le a csapat az asztalra.

Mint tudjuk, az idei lemezen újra Johan Längquist tölti be az énekes szerepét, viszont a többit (értsd: a folytatást) az idő és a rajongók hozzáállása dönti majd el. Hogy őszinték legyek, nekem nagyon hiányzik az őrült szerzetes a színtérről…

A szerző: Dávid László594 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*