A Slayer-hagyaték örökösei

A három, általam leginkább kedvelt metal műfaj (black, death, thrash) közül kétségkívül a thrash az, ami már jó ideje a legkevésbé mozgatja meg a fantáziám. Pedig még manapság is rengeteg új és régebbi banda játssza ezt a stílust, tehát bőven van miből válogatni. Az én személyes problémám inkább a mai thrash bandák, illetve zenék gyenge színvonalával van. Ezt a problémámat e műfaj viszonylag szűk zenei keretei csak fokozzák.

Hogy pontosan mire is gondolok? Konkrétan arra a több száz bandánál tapasztalható, három gitár és dob nyújtotta, csak gyors riffekre és ordibálós énekre épülő „szűk” keretre. Míg a másik két műfaj tágította a határait különböző hangszerek, illetve hangulati elemek bevonásával (szimfonikus betétek, orgona, zongora, szintetizátor, kórusok, tiszta és hörgős ének váltakozása stb.), addig a thrash az thrash… már vagy 35 éve. 🙂 (Ha értitek, mire gondolok.) Ezen a műfajon érzem a leginkább azt, hogy már mindent kiadott magából, és ezáltal 99 százalékban önismétlővé vált. Rengeteg az elhasznált riff. Megy a tuka-tuka meg a dzsa-dzsa unalomig. Most, hogy jobban belegondolok, ’91-től máig jó, ha 10-15, általam jónak tartott thrash-lemezt fel tudnék sorolni.

Az olyan régi kedvencek, mint a Kreator, a Destruction, az Exodus, vagy a Testament új anyagaikkal abszolút semmilyen hatást nem váltanak ki bennem. Persze lehet, hogy bennem van a hiba. Sajnos a régi „igazán nagyok” sem tudnak már kimagaslót alkotni a thrash terén. Mert azért legyünk őszinték, egy Repentless mint dal a közelében sincs például a War Ensemble-nek vagy a Chemical Warfare-nak, hogy még nagyobb Slayer-klasszikusokat ne is említsünk. Vagy egy Hardwired…to Self-Destruct is csak gyenge próbálkozás, felidézni olyan számok hangulatát, mint mondjuk a Fight Fire with Fire vagy mint amit például a Blackened produkált lemezkezdésként. Pedig ha valakik, hát Hetfield-ék aztán tényleg tudtak ütős thrash-számot írni.

Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy a thrash halott. Sőt, ellenkezőleg! Ugyanis abban a maradék egy százalékban azért van néhány új, igencsak tehetséges banda, akik igenis magas színvonalon művelik ezt a stílust. Ezen általam nagyra tartott újkori thrash csapatok közül a két legtehetségesebb szerintem a magyar Archaic és a nemrég a látókörömbe került spanyol Violblast. Persze, biztos van még néhány banda, akiket ide tudnátok sorolni (hiszen én sem hallhatok minden újonnan megjelenő thrash-lemezt). De én most ezt a véleményemet szigorúan ennek a cikknek a címére utalva, illetve az utolsó lemezeiken nyújtott zenei teljesítményükre alapozva írom e két együttesről.

Hogy egyértelmű legyen a mondanivalóm, szerintem ez a két banda jobban játszik Slayer-stílusban, mint maga az anyabanda. Az Archaic How Much Blood… és a Violblast nemrég megjelent Theater of Despair lemeze nálam teljesen egyenrangú a Slayer jó pár albumával. Sőt, néhányukra még rá is vernek hangzás, dinamika és ötletek tekintetében. Persze a csúcs-thrash azért még mindig a Reign in Blood, ez vitathatatlan! 🙂

Ezek a fiatal srácok jól érzik az Arayáék zenéjében rejlő potenciált, és kiválóan alkalmazzák is saját ötleteikben, jól egyensúlyozva a hasonlóság és a másolás közötti különbség igencsak keskeny határvonalán. A mai óriási metal dömpingben nem nehéz hasonlóságot találni a különböző együttesek zenéi között. Eredetiségről beszélni pedig majdhogynem lehetetlen. E két banda előbb már említett lemezén is nyilvánvaló a Slayer, mint fő hatás. De ez olyan meggyőzően és profin van tálalva ezeken az albumokon, hogy én már az első meghallgatás után, széles vigyorral az arcomon kürtöltem világgá a neten, hogy milyen fasza zenéket találtam. Abszolút fejlövés! Mindkét anyag azonnal hatott. (A Violblast-ért külön köszönet Metál Bécinek!)

Furcsamód Szabó Viktor Rattle-s kollégám épp’ az imént hozott két darab, június 11.-re szóló jegyet a Papp László Arénába. Így immáron hatodszor (és talán utoljára) láthatom majd minden idők legnagyobb thrash-csapatát.

Írásommal csupán a fent említett két, szerintem nagyon tehetséges, feltörekvőben lévő zenekarra szerettem volna felhívni a figyelmet. Most, hogy a műfaj királya „haldoklik”, kapjanak nagyobb figyelmet a méltó örökösök is! Az pedig, hogy a Slayer megszűnése által keletkezett zenei űrt melyik banda vagy bandák fogják betölteni, vagy, hogy lesznek-e egyáltalán ilyenek, majd a jövőben eldől! Én személy szerint már annak is tudnék örülni, ha az Archaic képviseletében magyar fellépő is lenne a Slayer előtt. Tessék intézkedni ez ügyben, srácok! (ez az együttesnek szólt) Egyben azért teljesen biztos vagyok, mégpedig abban, hogy az ország történetének eddigi legnagyobb thrash-bulija lesz június 11-én! És ÉN OTT LESZEK!!!

Let’s go thrashers… Thrash till Death!

A szerző: Sipy37 publikáció
Az egykori Detonator zenekar énekese. Jelenleg szabadúszó, motoros rocker.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*