„Úgy gondolom, az instrumentális zene az én világom”

Ziskó Olivér neve az elmúlt 22-23 évben fogalommá vált a hazai underground mezőnyben. Az egykori Alfred’s Violin- és Sear Bliss-dobos számomra a legprofibb, legjobb ütős hazánkban, aki session zenészként is több ízben bizonyította, hogy tudásával, hozzáállásával és játékával roppant magas színvonalat biztosít egy-egy kiadványnak. Olivér tavaly szólólemezzel jelentkezett, ennek kapcsán faggattam ki.

Olivér, köszönöm szépen, hogy elfogadtad az interjúfelkérésemet. Mindenekelőtt arra lennék kíváncsi, hogy mikor, hogyan kerültél kapcsolatba a zenével, és hogyan jutottál el a metalig?

Nagyon szívesen! 20 éve nem beszéltünk. Ennyi idő alatt akaratlanul is felgyülemlik pár dolog. 🙂 ’92-ben kezdtem el dobolni. 13-14 évesen nagy DM-fan voltam (nem, ne gondoljatok a Depeche Mode-ra 🙂 ). A ritmus és a hangzás fogott meg a legjobban az általam hallgatott zenékben, nem pedig a szöveg és a mondanivaló. Ha arra gondolsz, hogy bensőséges kapcsolatba mikor kerültem a zenével, az akkor történt, amikor elkezdtem érdeklődni a hangszeres játék iránt. Barátom, Bertalan Bazsi az Extreme Deformity-ből kérésemre megtanított pár alapdolgot a dobokon. 14 vagy 15 éves voltam akkor.

Előtte 10 évig versenyszerűen úsztam, ami heti 9-10 edzést jelentett, ezért számomra nem volt szokatlan energiát, időt, munkát fektetni dolgokba. Szinte ösztönszerűen váltottam a sportról a zenére. Úgy éreztem, hogy megtaláltam azt a tevékenységet, amit igen kitartóan tudnék művelni a jövőben. De nem bármilyen zenei műfaj iránti kötődés miatt: a négy végtag koordinációja és a mozgás volt az, ami motivált. Bizonyos értelemben az úszás is ilyen.

Ahogy egyre többet tanultam meg a dobon, annál nyitottabbá váltam addig számomra ismeretlen zenei műfajok iránt, tehát akár az is lehetett volna a kérdés, hogy hogyan távolodtam el a fémzenétől. Valójában nem távolodtam el, mert a mai napig kapok felkéréseket metal projektekhez, lemezfelvételekhez. Szívesen be is vállalom ezeket.

A biográfiádból az derül ki, hogy zeneileg széles palettán mozogsz, látszólag mindenevő vagy. Milyen kritériumok szerint választasz magadnak muzsikát? Mi határozza meg, hogy melyik előadóból lesz számodra kedvenc?

Nincsenek kedvenceim. Lehet bármilyen műfaj, amit hallgatok. Ha valami jó, az jó! A zenéket sosem tudatos kritériumok alapján választom. Annyi minden válthat ki hatást az emberben. Snarky Puppy, Soundgarden, Dead Can Dance, House of Pain, Planet-X, Helmet, Meshuggah, Chick Corea, Toto, Cynic, Depeche Mode, Ministry: mindegyik jó zene, más-más hatásmechanizmussal.

Ha pedig egy zenei projektben kell szerepelned, akkor szerintem fontos, hogy megtaláld benne a helyed, és azt, ami motivál benne. Pop, jazz, blues, prog, metal, fusion és komolyzenei produkciókban, valamint színházi darabokban is közreműködtem már, és mindig igyekszem belehelyezkedni az adott feladatba, amennyire a magam módján erre képes vagyok. Természetesen a saját projektjeimet csinálom a legszívesebben.

Játszol esetleg más hangszereken is?

Soha nem gondoltam más hangszerre, kezdettől fogva a dob érdekelt. Van ugyan otthon egy elektromos zongorám és egy szintetizátorom, amiket egyszerű zenék komponálására használok, és lehet, hogy gitáron is el tudnék pengetni egy pár riffet, de ez nem azt jelenti, hogy tudok is rajtuk játszani. Szerintem egy hangszerhez sem elég egy emberöltő.

Azt olvastam, hogy a tudásodra autodidakta módon tettél szert, és csak két évig jártál zeneiskolába…

Igen. Abszolút autodidakta vagyok. 18 éves korom környékén két évig jártam a helyi zenesuliba, ahol a jazz alapjait és kottát olvasni-írni tanultam. Nesztor Ivánhoz is jártam egy ideig, de a mai tudásomat, szépen mondva „a zenei eszközkészletet” 99 százalékban a hallgatott, látott és másokkal együtt játszott zenékből nyertem.

Vannak dobos példaképeid, olyan zenészek, akik nagy hatást gyakoroltak rád?

Ahogy valószínűleg minden zenésznek, úgy nekem is rengeteg példaképem van. Az első komoly hatás ’93-ban Sean Reinert volt és Thomas Haake. Aztán Dave Weckl, Gary Novak, Cliff Almond, Horacio Hernandez, Vinnie Colaiuta, Steve Smith, Dennis Chambers és még sorolhatnám. Mér régóta nagyon nagy kedvencem Borlai Gergő. Viszonylag későn találkoztam Virgil Donati játékával, aki azóta is nagy hatással van rám.

A ’90-es évek közepén/végén az Alfred’s Violin-ban tűntél fel. Ez volt az első komoly zenekar az életedben, vagy korábban már egyéb formációkban is játszottál?

Volt egy-két underground banda: az Utopia vagy a Self Destroy az Extreme Deformity-s énekesekkel. Akkortájt kezdtem el zenélni, tehát nem volt sok ilyen zenekar.

A csapat nagyjából 3-4 évig létezett, amely idő alatt három zseniális demót készítettetek. Kérlek, foglald össze az együttes pályafutását!

Az Alfred’s Violin egy nagyon rövid életű experimentális/indusztriális, később ezt az irányt prog-hatásokkal ötvöző csapat volt, amit azóta is sokszor emlegetnek. Illés Peti barátommal alapítottam a kilencvenes évek közepén. Azt állítják, hogy a kort egy kicsit megelőztük a kísérletező zenénkkel. A torzított gitárok mellett DJ-t, moog szintit, fuvolát és szaxofont is használtunk. Vida Feri (a Lord néhai basszusgitárosa), akinek volt egy lemezcége, szerette volna befuttatni a zenekart. Tehetségkutatókat nyertünk. Akkor kezdtük, amikor a Hooligans vagy a Tankcsapda. Mai füllel hallgatva egy kicsit „megmosolygom” ezeket a felvételeket. Bár voltak jó témák és pillanatok a zenekar életében-zenéjében, de ma már lehet, hogy egészen másképp csinálnám az egészet.

Véleményed szerint milyen volt akkoriban a hazai heavy metal klíma, milyen volt itthon a metal helyzete? Abban a közegben milyen szerepet töltött be az Alfred’s Violin?

Voltak jó csapatok. Én sohasem voltam oda a kommersz muzsikáért. Szerettem az olyan bandákat mint például a Subject, a Diafragma, vagy az akkoriban alakult Sear Bliss. Nem gondolkodtam azon, hogy mi milyen pozícióban vagyunk a hazai színtéren. Valószínűleg azért sem, mert túl fiatalok voltunk.

Ezt követően több csapatban is megfordultál, például a Sear Bliss-ben, a Humugurban, a Verilunban és a Mr. Silent-ben. Kérlek, pár mondatban foglald össze ezt az időszakot!

Igazából nincs mit összefoglalni rajta. Rengeteg különböző zenekarban, zenei projektben megfordultam – közel százban biztosan –, és mindegyikből tanultam egy picit.

Az egyes zenekarok, vendégszereplések sokat segítettek abban, hogy fejleszd a tudásodat, illetve mint zenész, fejlődj?

Hát persze. Egy zenész életében nagyon nagy szükség van az ilyen tapasztalásokra. Egy-egy rövid életű, célorientált session fellépésből ugyanúgy profitál az ember (szakmai és emberi értelemben), mint egy stúdiómunka alatt vagy egy zenekarral hosszabb ideig együttműködve.

Tavaly jelent meg szólóalbumod, a The Wondrous Stag – A Csodaszarvas. Mikor kezdtél el dolgozni a lemezen?

Ezen a lemezen valójában 2011 óta, hosszabb-rövidebb megszakításokkal dolgoztam, és már nagyon le akartam zárni ezt a projektet. De mindig közbejött valamilyen teendő, és a nagyon limitált szabadidőmbe nem tudtam belezsúfolni. Tavaly az év második felében azonban eltökéltem, hogy karácsonyig meglesz. 2015 óta játszom már ezeket a dalokat élőben… Előtte 2010-ben jelent meg az utolsó saját lemezem, 100% Drumming címmel.

Kezdettől fogva instrumentális anyagban gondolkodtál?

Nem. Egy operaénekesnővel képzeltem el az elején, de aztán az instrumentális mű mellett döntöttem. Ez idő alatt a következő lemez zenéje is elkészült. Idén valamikor szeretném feldobolni a dalokat. Más műfaj lesz, de szintén énekes nélkül. Bármit hozhat a jövő, de egyelőre úgy gondolom, hogy az instrumentális zene az én világom.

Hogyan születtek meg az egyes kompozíciók? Honnan, miből merítettél ihletet, ötleteket a dalszerzés folyamán?

Alapvetően valami filmzene-szerűséget szerettem volna. Olyan atmoszférát, amely passzol a tűz misztikájához és a tüzes dobverős trükk-technika ötletéhez, amire alapvetően építeni szerettem volna az egész anyagot.

A booklet-ből kiderül, hogy a felvételek több részletben folytak. Mi volt ennek az oka?

Azt tudni kell, hogy minden számötlet nagyon gyorsan született, de a kidolgozásukat csak a szabadidőmben, a többi projektet mindig előtérbe helyezve csináltam. Ennek az az átka, hogy még az egyszerű dolgok is nagyon el tudnak húzódni. Egy pár dalt például az első demók után újra feljátszottam tavaly év elején.

Négy számban a román Marius Pop működik közre gitáron. Vele hogyan kerültél kapcsolatba, és miért őt választottad? Mit kell tudnunk az ő zenei múltjáról?

Mariussal egy pár évvel ezelőtt találkoztam Nagyváradon, ahol egy blues trióval léptünk fel, és ő mint vendég szerepelt a koncerten. Nagyon nagy hatással volt rám az, ahogy és amit játszott… A koncert után aztán pár szóban meg is egyeztünk, hogy még találkozunk. Azóta rendszeresen dolgozunk együtt, és nagyon jó barátság alakult ki köztünk. Mariusról tudni kell, hogy rengeteg pop és fusion session projekttel dolgozik, és a bukaresti Hahaha Productions hangmérnöke. Az egyik legkiválóbb gitáros tehetség napjainkban.

A témáit illetően szabad kezet kapott, vagy adtál neki instrukciókat, támpontokat?

Minimális mértékben szóltam bele abba, amit csinált. Improvizációs zenék esetében egyáltalán nem is szoktam támpontokat adni. A legbölcsebb ezeket az adott művész érzékeire bízni. Azt hiszem, minden, a ritmus és az atmoszféra is adott volt számára, hogy belehelyezkedjen a feladatba. A már kész anyaghoz kellett hozzátennie azt, amit úgy érez, hogy ott kell lennie. Nélküle a végeredmény nehezebben emészthető lenne, ezért nagyon hálás vagyok a közreműködéséért!

Kérlek, pár mondatban foglald össze, mi az, amit tudni kell a lemezről!

Ahogy említettem, egy lángoló dobverő technikára épített tűzshow zenéit akartam megkomponálni, és ez határok közé szorította a szerzemények megírását. Egy olyan témát kellett keresnem, amelyik passzol a tűz misztikájához, és egy atmoszférát, ami az egész koncepciót viszi a hátán. Miután megvolt a téma, körülbelül úgy kellett dolgoznom, mint amikor egy meglévő filmhez kell zenét szerezni.

Itt egy pár szóban vissza kell térnem az alapötletre: az említett dobverők mindkét végükön lángolnak, és bizonyos trükkmozdulatokat játszom velük, mindezt nem egyszerű vizuális elemként, hanem a dobolás részeként. Egyes trükkmozdulatok egy-egy dobütéssel fejeződnek be, tehát a ritmus így folyamatos marad. Minden szerzemény egy rövidke, egy-másfél perces részében használom ezt.

Bár az ötlet a sajátom, magamnak is be kellett bizonyítanom, hogy a színpadon hosszú távon megállja a helyét. Most, hogy jó pár fellépésen túl vagyok, és szinte minden alkalom után egy kicsit csiszoltam a műsoron, úgy érzem, hogy a lemez megjelenése után az előadás is elnyerte végleges formáját, mivel hogy eddig csak gitár nélküli backing track-ekkel dolgoztam.

Konceptalbumról van szó?

Igen. Most úgy gondolom, hogy többé nem fogok ilyen, stílusában hasonló konceptalbumot készíteni. A lemez a Csodaszarvas-legendát hozza párhuzamba az ősmagyarok vándorlásaival. Készült egy videó-animáció is, ami az előadások része, és valamilyen szinten szemlélteti az említett párhuzamot. Egy picit a zenék hangulata és harmóniája is igyekszik ezt a koncepciót követni. Például magyar népdal-motívumok csak azokban a részekben jelennek meg, amelyek a szarvas-történetben és a magyarság vándorlásában a Kárpát-medencéhez köthetők. A történet egyéb helyszínein például sokszor keleti harmóniákkal dolgoztam.

A végeredményt illetően az derült ki számomra, hogy a Dead Can Dance komoly hatást fejtett ki rád, annyi különbséggel, hogy te kisebb hangszerparkot vonultatsz fel, mint az angol/ausztrál duó. Erről mi a véleményed?

Egyértelműen hatással volt rám a DCD, de kíváncsi vagyok, hogy ez mennyire derült volna ki számodra, ha nem említem korábban. Ők különböző kultúrák zenéinek a hangulat- és ritmusvilágát dolgozzák fel a lemezeiken, és mindebben az adott népcsoport egyes hangszereit is használják. Jó lett volna a sztyeppéktől a Kárpát-medencéig számos kultúra hangszereit összegyűjteni, de valami miatt inkább a szintetizátort választottam. 🙂

A DCD-ben az impresszív hangulatvilág volt az, ami nagyon megfogott. Hasonló, repetitív hatásmechanizmust képzeltem el, mert ez passzol a tűz színpadi jelenlétéhez, viszont egy kicsit másképp. Sokkal több ritmust szerettem volna, és ez így is lett. A gitár szintén egyedi ízt ad a szerzeményeknek. Remélhetőleg azért egyéb zenei hatások is felfedezhetők. Sok az improvizáció, (például dob- és gitárszólók), ami inkább modern jazz-hatást ad a lemeznek.

Csodálatos lett a borító, amelyet Havancsák Gyula készített…

Igen. Büszke is vagyok rá, hogy vele dolgozhattam. Tökéletesen eltalálta azt a stílust, ami passzol az albumhoz! Nem kevésbé vagyok elégedett Max (Scheer Viktor) munkájával, aki a lemez hangmérnöke. Tóth Tamás szintén nagy segítség volt a fotók és a kiadványhoz kapcsolódó videófelvételek munkálataiban.

Te magad elégedett vagy a produkcióval? Meg tudtad mindazt valósítani, amit elképzeltél, ami a célod volt az anyaggal?

Minden produkció lehetne még jobb, ha az ember folyton változtat rajta. Úgy gondolom, megvan az az egészséges állapot, amikor ki kell jelenteni, hogy jó, most készen van, és utána elengedni a dolgot. Van egy pár olyan élményem, amely elégedettséggel tölt el a fellépéseken. Egy dobos alapvető feladata, hogy a háttérben, alázatosan tegye a dolgát, ami egy fontos funkció, viszont a 99,9 százalékuk ebben a szerepben „él és hal”. Kevés olyan koncepció létezik, ami előtérbe helyezhet egy dobost, és le tudna kötni egy hétköznapi embert.

Minden egyes alkalommal, amikor nagyobb tömegnek játszom, a lángoló verős részeknél nagy sóhaj jön a nézőtér felől… Szabályszerűen meg tudnak őrülni a dologtól. Az előadás része a zene és a ritmus, az animáció, a tüzes látványelemek és az utóbbi időben egy szólótánc koreográfia, amit a feleségem ad elő (aki táncos, pedagógus és koreográfus). A visszajelzések alapján úgy vélem, hogy nemcsak le tudjuk kötni a nézőket, hanem talán maradandó élményt is hagyunk bennük.

A jövőre vonatkozóan milyen terveid vannak? Kizárólag a szólópályádra koncentrálsz, vagy továbbra is vállalsz session munkákat?

Mindkettő fontos. Nem vagyok karrierista típus. Nem is lenne ésszerű most, 40 éves kor felett elkezdeni a karrier-építést. Egyre nagyobb hangsúlyt szeretnék viszont fektetni azokra a munkákra, amelyek számomra igazán fontosak. Már a következő albumon dolgozom, amiben szintén lesznek tüzes ötletek, de a stílus és a koncepció egészen más lesz….

Olivér, nagyon szépen köszönöm a válaszaidat, és további sok sikert kívánok!

Részemről a köszönet! Egy ilyen underground anyagot, mint ez, a Rattle Inc. és hasonló ’zine-ek segítségével lehet életben tartani. Akik szeretnék meghallgatni a lemezt, megtehetik a bandcamp oldalamon: https://oliverzisko.bandcamp.com/releases. Előre is köszönöm mindenkinek, aki ugyanitt mp3-letöltéssel, CD-rendeléssel támogatja a kiadványt!

Olivér és az interjút készítő Dávid Laci
A szerző: Dávid László532 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*