Testament: Practice What You Preach (1989)

Sokak szerint a harmadik album meghatározó. Nemrég Jósa Tamás és Szabó Csaba az Archaic zenekarból is ezt ecsetelgette a velük készített interjúban – mivel éppen a harmadik nagylemezre készülnek. Ja, és nem véletlen, hogy őket emlegetem, mivel a játék neve itt is, ott is thrash metal. Csak néhány év különbség van, de ez mit sem számít.

De gyorsan ugorjunk is vissza az időben potom 30 évet (plusz-mínusz néhány esztendő), és nézzük meg, mi történt akkoriban a thrash-szcénában! Szóval, a harmadik korong vízválasztó. Sok együttesnek sikerült a nagy dobás, de persze ebben a zenei közegben ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy szupersztár-státuszba repült a zenekar a harmadik számú kiadvány eladási eredményeinek következtében. Ez azért még mindig underground szint, de az ebben a körben mozgó „ítészek” szava sokat nyom a latban. Ha megnézzük azoknak a kortárs együtteseknek a produktumait, akik a mai napig aktívak, jól látható, hogy az a bizonyos hármas nagylemez igencsak megtolta a szekerüket, és ezáltal komoly nevet szereztek a stíluson belül. Metallica, Megadeth, Anthrax, Slayer, Death Angel, Exodus, Overkill, Sodom, Kreator és természetesen a Testament. Most mondhatja bárki „hozzá-nem-értő”, hogy a Metallica világhírű banda, hogy veszem őket ide, de ez a csúcshódítás nem közvetlenül a harmadik album után történt; a Master of Puppets-szel megalapozták a sikert, akkortájt csak itt számítottak nagy névnek, nem a mainstream-ben. A többi zenekarról meg tudjuk, hogy a thrash metal krémjéhez tartoznak, masszív rajongóbázissal rendelkeznek, viszont arénákat nem töltenek meg (na, jó, néha többen összeállva igen), és milliókat sem adnak el a lemezeikből.

Gyakori jelenség, hogy egy nagyszerű bemutatkozás után egy kis visszaesés történik a második nagylemezre, ezért a „kipécézett” zenekar is tudja, hogy a következő korongra valami igazán nagyon-nagyot kell villantani. Hogy konkrétan a Testament kerüljön fókuszba: nem rossz lemez a New Order, de a The Legacy-t általában jobbnak tartják a rajongók (szerintem hasonló a helyzet az Exodus-nál és a Death Angel-nél is), viszont a Practice What You Preach egy komoly anyag lett, és ezzel simán átugrották a magasra feltett lécet. Néhány együttes a finomodás, dallamosodás útját választotta (Megadeth, Death Angel, Sodom), a Slayer a lehető legdurvább korongot kreálta meg, többen meg csak szimplán az eddig megszokott zenéjüket adták elő magasabb minőségi fokozatban (Overkill, Kreator). A Testament az elsőként említettek táborát gyarapítja, de egy picit az utóbbiba is belelógnak, ám az holtbiztos, hogy egészen új és egyéni dolgot mutattak be ezen a nagylemezen.

Már a kezdés is elég formabontóra sikerült (Practice What You Preach), ilyen húzós és jól hallható basszusgitárt ritkán lehetett hallani thrash metal-korongokon, nem beszélve a stabil középtempóról, ami végigmegy a címadó számban. Ennek ellenére jó kis húzása van a nótának. Tulajdonképpen ezzel a tétellel ki is jelölte az utat az együttes, mivel a többi szám is távol áll a kapkodós, gyorsan tekerős stílustól, több a mérsékelt ütem, megszaporodtak a finoman kidolgozott zenei témák, valamint a megjegyezhető refrénekből, vokális részekből is többet kaptunk ezen a korongon, viszont azt semmiképpen sem mondhatjuk a zenekarról, hogy elárulták volna a közeget, csak feljebb léptek egy szintet.

Azért megijedni sem kell azoknak, akik a gyors kalapálásra esküsznek, mert Chuck Billy-ék néha a gázpedált is megtalálták: a Perilous Nation, a Blessed in Contempt, és személyes kedvencem, a Nightmare (Coming Back to You) is ezt bizonyítja. De ezekben a sebesség-orientált dalokban is megbújnak remek zenei és vokális témák, az utóbbinak például akkora refrénje van, hogy azt ezerszer üvöltöttem csutka hangerőn az indián származású énekessel. Apropó, Chuck Billy! Nálam ő az egyik legjobb és leghitelesebb metal énekes (plusz pont a származása miatt, mert indián-mániás vagyok), imádom a dallamait és a durvább stílusát is, és ezen az albumon mindent megmutat abból, hogy mitől is ő az egyik favoritom.

Ha már a zenészeknél tartok, vegyük végig őket szépen sorjában! A basszusgitárral indítottam a sort, így rögtön ide kívánkozik Greg Christian neve, aki remekül kidolgozott futamokkal tette teljessé a lemezt. Eric Peterson az egyik legalulértékeltebb ritmusgitáros, pedig ezen az albumon is bebizonyította, hogy mindig lehet rá számítani. Louie Clemente dobos nem cifrázza nagyon, de megbízható játékkal alapoz, Alex Skolnick szólógitáros már itt is nyomatékosította, hogy nem csak a metal-ban, hanem más stílusokban is képzett zenész (pl. dzsessz). Változatos, ízes gitárszólók pendülnek hangszeréből.

A “legvontatottabb dal” titulust az Envy Life birtokolhatja, de ez nem jelenti azt, hogy belehalnánk az unalomba, mert ebben a tételben is izgalmas dolgok ütik fel fejüket. Doom-mal kevert thrash metal. A Time Is Coming szintén nagy kedvencem, ez már egy pörgősebb nóta, viszont a refrénben az ének egy picit szokatlan, mivel enyhe elvontság lengi körül, de tök jó ezt is együtt énekelni Chuck-ékkal. A Greenhouse Effect a szövege miatt emlékezetes (a környezetvédelem a téma), de zeneileg sem utolsó. Nem szélvész-gyors, de jó kis döngölős középtempók uralkodnak benne, amelyek által van húzása a dalnak. Chuck Billy a Sins of Omission-ban alkot nagyot, nekem legalábbis rettentően tetszik karakteres éneke.

Akkoriban egyre gyakoribb jelenséggé vált a thrash metal-ban a lírai nóták beintegrálása, természetesen sajátos ízzel előadva, nem hasonlítva például egy glam metal lírához. A Testament is előkapott egy ilyen dalt, amely stílusosan a The Ballad címet viseli. Akusztikus gitárral kezdődik a szám, amely szép lassan kibontakozik, és egyre durvább lesz, majd a végére rendesen be is keményedik az énekkel együtt, valamint a dob is egyre gyorsabb tempóban pereg. Nagyon jó kis szerzemény. A végére pedig egy kellemes instrumentális dal maradt, a Confusion Fusion.

Amondó vagyok, hogy a zenekar ezzel az albummal a csúcsra jutott, és ez az eladási eredményekben is megmutatkozott. Ezután is volt pár jó éve a Testament-nek, de kis idő múlva eléggé rögössé vált az út: gyengébb lemezek, Alex Skolnick kiválása, Chuck Billy harca a rákkal, átjáróházzá vált a zenekar; ezek mind negatívan hatottak rájuk, de az utóbbi évtizedben összekapták magukat, és másodvirágzását éli a Testament, mivel színvonalas albumokat jelentetnek meg, nagyjából stabilizálódott a felállás, a koncertjeik pedig elég jól mennek. Remélem, még sok-sok évig láthatjuk, hallhatjuk őket!

A szerző: Zozzie307 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*