„Szerettem volna életben maradni”

Szakácsi Gábor, vagy ahogy szakmai berkekben jobban ismerik, Greg a ’90-es évek első felében volt a punk rockot játszó C.A.F.B. frontembere. Az énekes-gitáros két évtizede az Egyesült Államokban él, ahol Sledgeback nevű zenekara élén építette fel karrierjét. 2015 óta újra a C.A.F.B. mikrofonja mögött áll; legutóbb tavaly decemberben, a Nagy Karácsonyi Punk Ünnepen láthattuk őket a színpadon. Gábor e-mailben válaszolt kérdéseimre, a központi téma kétlakisága volt, és a zenekarok múltja mellett természetesen a jövőbeli tervek is szóba kerültek.

Budapesten a közelmúltban nyílt egy kiállítás, amely a legendás Fekete Lyuk történetét mutatja be. Te koncerteztél ott a C.A.F.B.-vel? Ha igen, milyen emlékeid vannak a helyről?

Tudok róla, és örülök a kiállításnak. Mindig úgy éreztem, hogy valahogy úgy merült feledésbe a hely, hogy nem kapta meg azt az elismerést, ami megillette volna. Szerintem ennyit minimum megérdemelt az a szórakozóhely, amelyik a hazai alternatív művészvilág egyik legfontosabb bázisaként szolgált egy zavaros történelmi időszak, a rendszerváltás idején.

Persze, hogy játszottam a Fekete Lyukban! 1991 és 1993 között szinte minden második hónapban nyomtunk ott egy bulit. Látogatóként 1988-tól, a C.A.F.B.-vel pedig 1991-től lett a törzshelyünk. Annak idején, amikor a Fekete Lyukban töltöttük az éjszakáinkat, egy teljesen más dimenzióban éltünk. A hely sajátos, mondhatni, „művészien lepusztult” hangulata érdekesen adta vissza az akkori Magyarország jellegét. Azt tudom, hogy a koncertek sosem szóltak jól technikailag, ettől függetlenül mi mindig élveztük az ottani fellépéseket.

A C.A.F.B. 1996-97 táján

Mielőtt amerikai korszakodról mesélnél, az „előéletedről” is ejtsünk néhány szót! Itthon hogyan indult az énekesi karriered? A C.A.F.B. előtt játszottál más csapatokban? Mettől meddig tartott a C.A.F.B. történetének első fejezete (amely a távozásodig tartott), és ez idő alatt mit sikerült elérnetek?

Először is, nem nevezném magam énekesnek, és, őszintén szólva, gitárosnak sem vagyok jobb. A zene egyfajta kiút volt számomra, valamikor 13 éves korom után. Akkor kaptam az első gitáromat édesanyámtól, és a hangszer hozzásegített ahhoz, hogy ne töltsem minden egyes estémet a békásmegyeri utcákon. Nem mintha rossz lett volna a társaság, de úgy éreztem, hogy valami másra van szükségem, főleg miután meghallottam a Ramones és a UK Subs muzsikáját. Így kezdtem zenélni. Mivel a punk korán megtetszett, így abba az irányba indultam el. A C.A.F.B. előtt nem volt másik zenekarom; olyan szerény volt a zenei tudásom, hogy szerintem sehová nem vettek volna fel. A későbbiekben pedig már nem tartottam fontosnak, hogy más csapatokban is játsszam, mivel a C.A.F.B. mindent megadott, amire vágytam.

A korai C.A.F.B. története 1990-től 1994-ig tartott. Azokban az időkben készítettük az Utcastílus című anyagot és a Ne bízz senkiben nagylemezt, amelyet a Trottel Records adott ki 1993-ban. Utóbbi remaszterizálva 2019-ben újra kijön egy amerikai kiadónál. Egy átmeneti időszak után, amikor a Brains együttes néhány korai tagja is megfordult a csapatban, 1996-ban alakult meg az a C.A.F.B.-felállás, amellyel azért elértünk ezt-azt a hazai piacon. Ennek eredménye volt például az 1997-es Zanza lemez, amelynek egyik videója, az Engedj be igen sok helyre eljutott. 1999-re felvettünk egy új nagylemezt Minden-ható címmel, de az már csak az Egyesült Államokba való távozásom után jött ki. A bandát 1999-ig csináltuk közösen Sütivel és Urbán Lacával, a Rituális Rémtettek volt dobosával.

Miután kiköltöztem, egy ideig még távmunkában dolgoztam a srácokkal, és így hoztunk össze további két nagylemezt: a Subkontakt 2001-ben, a Naiv pedig 2004-ben jött ki. Ezután hosszabb időre befejeztem a munkát a csapattal, mivel minden időmet akkor alakult amerikai zenekaromra, a Sledgeback-re akartam fordítani. Úgy érzem, 1990 és 2004 között mindent megvalósítottunk a C.A.F.B.-vel, amit azokban az időkben egy ilyen zenekarral meg lehetett.

Mikor és miért tetted át a székhelyed az Egyesült Államokba?

1999 nyarán, látogatóként utaztam Seattle-be, egy volt barátnőmhöz. Ebből aztán házasság lett, majd az idők folyamán amerikai állampolgárság. Mire idáig eljutottam, már annyi mindenen mentem keresztül, és olyan sűrű lett az életem, hogy nem is gondolkodtam azon, hogy igazán mi is történt. Az eredeti ötlet az volt, hogy kimegyek letisztulni, pihenni egy időre, mivel az 1997–1999 közötti évek egy kicsit durvábbra sikerültek a kelleténél.

Mit szerettél volna kint elérni?

Először is szerettem volna életben maradni. Ez most így lehet, hogy viccesen hangzik, de az első időkben tényleg erről volt szó. Miután valamennyire kivágtam magam a saját hülyeségeim csapdájából, elkezdtem dolgozni, és szép lassan kapcsolatokat teremteni. A zene nagyon hiányzott az életemből: ha hirtelen elvágnak attól, amit előtte hosszú évekig csináltál, az nagyon durva tud lenni. Miután láttam, hogy továbbra is ez lesz az az út, amit járnom kell, elkezdtem úgy felépíteni az életemet, hogy a zene a lehető legnagyobb teret kapja benne. Ez volt az egyik fontos dolog, amit el akartam érni, és úgy érzem, ez valamennyire sikerült is.

Persze nem csak magamnak köszönhetem ezt: akár zenéről, akár napi gondokról, akár egy őszinte beszélgetésről volt szó, a családom, a régi és az új barátaim, ismerőseim, a C.A.F.B. és a Sledgeback tagjai, vagyis a magyarok és az amerikaiak is rengeteget segítettek. Nagyon hálás vagyok nekik ezért.

Greg saját csapata élén, az Egyesült Államokban

Mielőtt a jelenlegi bandádról beszélnénk, milyen próbálkozásaid, csapataid voltak, amelyekről már csak múlt időben beszélhetünk?

Amíg nem beszéltem elfogadhatóan angolul, addig több csapatban is megfordultam. Ezek közül az Idol Threats nevű Seattle-i punk banda volt a kedvencem, amelynek egyes tagjai ma a Junto nevű Oi! zenekarban nyomják. Ezt megelőzően pedig egy alternativ-grunge együttes, a Spyplane ritmusgitárosa voltam. Utóbbiak ma Idaho államban élnek, és ha jól tudom, Lo-Fi néven működnek. Miután úgy éreztem, hogy jobban meg tudom értetni magam angolul, megalapítottam a saját bandámat. Először 1st Story Jumper néven, 2003-ban, néhány Hawaii-származású punk rockerrel, akik azokban az időkben Seattle-ban voltak egyetemisták. Egy évvel később, miután a tagok egy pár koncert után kicserélődtek, ebből lett a Sledgeback.

Kérlek, mondj el mindent erről a zenekarról!

A Sledgeback eleinte a C.A.F.B.-nek szánt, 2002 után íródott dalok egy részének angol verzióit játszotta. Jó példa erre a Pants Off, ami a C.A.F.B. 2004-es Naiv lemezén Utazás címmel jelent meg. De a 91-es nyár, a Nem adom fel vagy a Múlt évezred című nóták is megjelentek angolul a Sledgeback lemezein.

Eddig hány kiadványotok látott napvilágot?

A Sledgeback 2004 és 2016 között öt hivatalos nagylemezt és egy válogatást készített. Továbbá két split albumot, amelyeken olyan csapatokkal szerepeltünk együtt, mint a brit Foreign Legion, a Los Angeles-i The Generators vagy éppen a C.A.F.B.. Ezen kívül a holland Rebellion Records 2007-ben egy bakelit nagylemezünket is kiadta. Ezek mellett megszámlálhatatlan válogatáson szerepelt a zenekar, az amerikai Scratch magazin mellékletétől kezdve az Oi! The Print újság válogatásán keresztül egy 2011-es bakelit anyagig, amelyen GG Allin, az M.D.C. és jó néhány másik banda mellett a Sledgeback egy dala is helyet kapott. Az utóbbi címe Shut the Fuck Up and Listen Vol. IV volt.

Úgy láttam, kint a Gabor Hun művésznevet használod. A Szakácsival nem tudnak megbirkózni az amerikaiak?

Igen, ez elég nehézkesen megy nekik, állandóan „Zakasshki”-nak vagy „Szakassszi”-nak ejtik, ezért ma már legtöbbször a Gabor Hun vagy a Gabi Hun nevet használom.

Van kint még olyan banda, amelyikben érdekelt vagy?

Volt pár, és néha még van is. Ez alatt elsősorban a már említett Idol Threats és Spyplane zenekarokat értem. Ezen kívül, ha jut rá idő, a haverokkal is szoktam jammelni, de elsősorban a Sledgeback zenekarral dolgozom. Ez persze még változhat az idők folyamán. A Sledgeback soraiban sok olyan emberrel volt szerencsém együtt zenélni, akik igazán érdekessé, izgalmassá tették a közös munkát: Parker Lundgren-től, a Queensryche gitárosától kezdve Guy Lacey-n, a War Babies egyik alapítóján át egészen Tim Mullen dobosig, aki a Sledgeback előtt a Himsa tagjaként vált ismertté. Az említett muzsikusok mind zeneileg, mind emberileg nagyon sokat tettek hozzá a Sledgeback-hez. Számomra ezek a közös munkák és barátságok nagyon fontos állomások, amelyek formálták az életemet, a látásmódomat.

Sledgeback

Említetted, hogy közben a C.A.F.B.-vel is újraindult a munkakapcsolat. 2004-ben léptél ki a csapatból, mikor léptél vissza?

Szépen lassan kezdtem visszaszivárogni a C.A.F.B. soraiba, ami a nagyközönség számára 2015-ben vált láthatóvá, amikor 16 év után először álltam színpadra a csapattal egy teljes koncertre. 1999 és 2015 között csak egy-egy dal erejéig csatlakoztam hozzájuk, de 2015 májusát követően Süti (basszus) és Urbán Laca (dob) ötletei alapján újra elkezdődött a közös munka.

Jól tudom, hogy ők is végig aktívak voltak?

Végül is igen. Néhány évig Laca sem volt a C.A.F.B. tagja, Süti vitte a zenekart, változó felállásban. Minden alkalommal fontosnak tartom elmondani, hogy e két ember nélkül ez a zenekar már rég nem létezne.

Újbóli csatlakozásoddal hogyan változott a C.A.F.B. felállása? Valakinek távoznia kellett, vagy általad plusz egy fővel bővült a csapat?

Minden szépen lassan kiforrta magát. Ennek elsődleges feltétele a nyugodt közös munka volt, drámák nélkül. A zenekar végül teljesen természetes módon szabadult meg a feleslegesnek mondható dolgoktól (tagoktól), amivel végül is a C.A.F.B. 1996-os, úgymond, alapfelállásához tértünk vissza. Egy kicsivel később Laca hozta Szöllősi Lajos gitárost, aki ezzel párhuzamosan a Folk on 45-ben is játszik, ezt megelőzően pedig a Balkan Fanatiknak és a Superbutt korai felállásának is tagja volt. Amúgy azt gondolom, Szöllősi magasan a legképzettebb zenész a csapatban.

A C.A.F.B. 2018-ban (Fotó: Pandur-Balogh Norbert)

A C.A.F.B.-vel mik a terveitek lemezkiadás, koncertek terén? Tavaly megjelent egy EP-tek, és úgy tudom, a nagylemez is készül már…

2017-ben kiadtunk egy, a zenekar nevét viselő nagylemezt, amit 2018 végén az 1234 EP követett. Ez utóbbi az új, már javában készülő nagylemez előfutára, amit bakelit formában tervezünk kiadni. Ehhez a Seattle-i Sliver Records-szal már el is kezdtük az alapok munkálatait. Közben készült pár videóklip is (Öntörvényű rock and roll, Kősivatag), amelyeket még egy követ majd a múlt évi albumról.

Mennyire hatékonyan lehet működtetni egy ilyen csapatot, ahol az énekes Amerikában, a többiek pedig Magyarországon élnek?

A C.A.F.B. esetében egy kicsit más a helyzet, mint általában. Azt gondolom, mi nem úgy működünk, mint egy pár éve alakult csapat. Már rég túl vagyunk az úgynevezett promóciós időszakon. Nem a pénzért vagy a befutásért, hanem szeretetből kezdtük újra vagy folytattuk. Mindannyiunknak van másik zenekara, ami alapvetően a színpadon vagy stúdióban tart bennünket. A C.A.F.B. az, ami összeköt bennünket, és amíg a közönség és a barátaink élvezik a koncerteket és az új dalokat, addig csináljuk tovább. Hogyan lehet működtetni? Szeretetből. A közönség, az egymás és a barátaink felé való tisztelet által vezetve.

Milyen gyakran látogatsz haza?

Ez sok dologtól függ, de általában évente egyszer vagy kétszer. Ott kint sokszor hiányzik a hazai légkör, úgyhogy szeretnék többször is jönni.

Greg a tavaly decemberi, Dürer Kert-beli koncerten

A decemberi, Dürer Kert-beli Nagy Karácsonyi Punk Ünnep után várható-e tőletek újabb magyarországi C.A.F.B.-koncert?

Mindenképpen tervezünk még hazai bulikat. Nagyon jó volt látni, hogy több generációnak is örömet tudunk szerezni. Legutóbb volt olyan ismerős, aki régen rendszeresen járt a fellépéseinkre, most, 20 évvel később pedig a gyerekét is hozta. Ezek, amik számítanak nekünk. Ezzel együtt nem csak nosztalgiázásról van szó, hiszen, mint láthatod, új lemezeket és klipeket is készítünk. A lehetőségektől függően szeretnénk több koncertet is adni, de ezek megszervezése egy ilyen zenekar esetében egy kicsit több munkát igényel. Annyit ígérhetek, hogy lesz még buli.

Hogy sikerült a Dürer Kert-beli fellépésetek, hogyan fogadta a közönség a zenekart?

Mi nagyon jól éreztük magunkat, és azt gondolom, hogy a közönség is. Nagyon jó hangulat volt, és nagyon megtisztelő számunkra, hogy ennyien kíváncsiak voltak a csapatra. Számtalan régi ismerőst láttunk viszont a koncerten, és emiatt nagyon közel éreztem a közönséget a zenekarhoz. Ez az, ami miatt megéri zenélni. Számunkra legalábbis ez a legfontosabb. A másik lényeges dolog, hogy a régi zenész haverokkal is ilyen alkalmakkor van lehetőségünk találkozni, és leülni velük, hogy dumáljunk egy jót. Ez nekem személy szerint nagyon fontos. Amúgy a Nagy Karácsonyi Punk Ünnep szerintem az egyik legjobb koncertsorozat, amin valaha is játszottam, mivel ott több szempontból, a fent említett okokból is otthon érzem magam.

A C.A.F.B. mennyit változott a ’90-es évek óta zeneileg és a szövegek, a mondanivaló tekintetében?

A C.A.F.B. mindig is egy folyamatosan változó együttes volt. Ha belehallgatsz az 1990 környékén született dalokba, azok nagyban eltérnek például a 2004-es Naiv album szerzeményeitől. A csapat 1990 és 1994 között, tehát már a korai időszakban is kísérletezett a punk, a hardcore és hasonló crossover cuccokkal. Ezután a sajátos hangulatú Zanza lemez jött, amelyet követően ismét egy alapállású punk album, a Minden-ható született. Vagyis azt gondolom, hogy a zenénk sokat változott, ám a mondanivaló és az a mögött megbújó hangulat ugyanaz maradt.

A C.A.F.B. egy korábbi inkarnációja

A punk rock egy általunk egyedien megírt és megélt változatát játsszuk, amely néha más műfajokkal is keveredik. A C.A.F.B. egy kísérleti zenekarnak mondható, mivel sosem követtünk semmilyen általunk vagy mások által megkezdett ösvényt, hanem olyan irányokba változtunk, amelyek számunkra jelentéssel bírtak. Ez nem mindig hozott sikert, de nem is ez volt az elsődleges célunk, hanem az, hogy őszintén tudjuk visszaadni az adott időszakban bennünk vagy körülöttünk létező világ mozzanatait. Például a 2001-es Subkontakt lemez gondolatai nagyon eltérnek a 2017-es C.A.F.B. dalaiétól, mégis mindkettőben tetten érhető a zenekar világa.

Nyilatkoztad, hogy ez a négy betű mindig valami másnak a rövidítése. Most éppen minek?

Már rég nem gondolkodunk ezen, mindig mondunk valamit, ami éppen eszünkbe jut. Egy srác a múltkor elárulta, hogy ha ezt a négy betűt látja valahol, akár felcserélve is, neki azonnal a zenekar jut eszébe. A legkönnyebb megfejtés szerintem a négy zenei hang; 1997 óta szimplán emellett maradtunk, mivel az akkori kiadónk közölte, hogy a „Cops Are Fucking Bastards” megfejtéssel ők nem tudnak azonosulni.

Te hogyan változtál a kint töltött évek alatt emberileg?

Tudod, ez érdekes, mivel én nem éreztem, hogy változtam, egészen addig, amíg nem szembesítettek vele. Az utóbbi években a koncertek kapcsán sok olyan emberrel találkoztam újra Magyarországon, akiket gyerekkorom óta ismerek. Többen is azt mondták, hogy nyugodtabb lettem. Ez, gondolom, alapvetően a korral jár, másrészt az a hosszú idő, amit ilyen távol töltöttem, ráadásul egyedül, sok olyan nehézségen is átvezetett, amelyek után jó néhány dolog már sokkal könnyebbnek tűnik, vagy nem ijeszt meg, ha lehet így fogalmazni. Viszont, mivel gyakorlatilag az Egyesült Államokban váltam felnőtté, a gondolkodásmódom valamelyest eltérhet a Magyarországon megszokottól. A kint töltött 20 év bennem sem múlt el nyomtalanul.

A zenei ízlésem nem hiszem, hogy változott, inkább azt mondanám, hogy eltörlődtek bennem azok korlátok, amelyek miatt addig nem hallgattam más típusú zenéket. Ami viszont ebből a szempontból nagyon fontos, hogy a hely adottságainál fogva a lehető legmélyebben meg tudtam ismerkedni azokkal a műfajokkal, amelyek igazan érdekeltek, hiszen a könnyűzene nagy része itt, Amerikában gyökerezik.

“Nagyon közel éreztem a közönséget”

Kizárólag a zenélésből élsz, vagy van civil munkád is?

A zenén kívül fénytechnikai keverőpultokon dolgozom. Osztályvezetőként dolgozom egy olyan cégnél, amelyik különféle produkciókhoz, tévéműsorokhoz, koncertekhez biztosít fénytechnikát. Emellett a napjaim nagy részét stúdióban töltöm zenéléssel, vagy a gitárjaimmal ügyködöm.

Elképzelhetőnek tartod, hogy visszaköltözz Magyarországra, vagy túl sok minden köt az Egyesült Államokhoz?

Ez nagyon nehéz kérdés. Nem ismerem a magyar viszonyokat, mivel az Egyesült Államokban léptem abba a korba, amikortól felnőttnek nevezem magam. Mindenem itt van, ráadásul az amerikai állampolgárság felvétele után a hazaköltözés még távolabbinak tűnik. Mindenesetre soha nem mondom, hogy soha.

Mi a legfontosabb feladat, ami most előtted áll? Sledgeback? C.A.F.B.?

Mindkettő egyformán fontos, ezen kívül egy jó barátommal, Sebők Tamással elkezdtünk egy könyvet a zenekaraimról és rólam. Ebben mindent megpróbálok majd elmondani, ami 1987 és 2019 között velem történt. Ez egy fontos és nagy meló, ami sok figyelmet igényel.

Van-e bármi, amit még szeretnél elmondani, vagy üzenni a hazai – alapvetően metal-irányultságú – olvasóknak?

Amit mindig mindenkinek elmondok, hogy ne azzal foglalkozz, hogy éppen mi a divatos vagy trendi műfaj. Az a fontos, hogy te jól érezd magad a kedvenc lemezeid között, a Death Angel-től a Toy Dolls-ig, az Obituary-tól a Nirvanáig. Amíg vannak olyan, rockzenét kedvelő emberek, akik a divattal mit sem törődve vállalják a saját stílusukat, addig a rock, a metal, a punk és hasonló világok életben fognak maradni. Ami még fontos, hogy segíteni kell az új generációt, teret kell biztosítani a feltörekvő, élő zenét játszó csapatoknak.

A szerző: Coly777 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*