Rival Sons: Feral Roots (2019)

Jó ideig gondolkoztam azon, vajon írjak-e erről az anyagról. Végül úgy döntöttem, hogy ha a Black Sabbath, az AC/DC, a Deep Purple, a Judas Priest, az Aerosmith, a Kiss vagy Alice Cooper számára nem volt ciki, hogy elvigye őket előzenekarnak, akkor ide is befér a kaliforniai csapat legújabb albuma.

A csapatot 2016 júniusában láttam-hallottam először, amikor Tony Iommi-ék előtt léptek fel a Budapest Arénában. Tetszett a produkciójuk, így azóta nyomon követem a munkásságukat, valamennyi albumukat beszereztem, és idei, új nagylemezüket is kíváncsian vártam.

A Rival Sons nem heavy metalt játszik, zenéjüket (amit ők maguk szimplán rock and roll-ként aposztrofálnak) inkább hard rocknak nevezném, ami sok szempontból tökösebb muzsika, mint amit nu, alternatív és egyéb metal csapatok elővezetnek. A hangzás és dallamvilág tekintetében a legkézenfekvőbb párhuzamnak a Led Zeppelin kínálkozik, aztán a The Black Crowes (amelynek southern- és blues-elemekkel erősen átitatott világa mindig is szomszédos volt a kemény műfaj szellősebb, nyugisabb, dallamosabb területeivel), valamint – az énekes Jay Buchanan külseje és időnként orgánuma okán is – a The Doors, pontosabban Jim Morrison (zeneileg ezen a téren nincs átfedés).

Dave Beste, Jay Buchanan, Scott Holiday és Mike Miley

Nagyon bírom Scott Holiday gitárjának zsizsegő-horzsoló hangzását, energikus riffjeiből garázsrock-feeling, melankolikus dallamaiból pedig pszichedelia árad. Itt-ott a szinti (Todd Ögren-Brooks) is izgalmasan színesít, de az adu ász kétség kívül a frontember üveget karcoló, falat repesztő hangja, tiszta és erős orgánuma. Vendégként, két dalban zenei producerük, Dave Cobb is megpendíti a ritmusgitár húrjait, az énekhanghoz pedig több dalban is két vokalista hölgy, a zárótételben pedig a Nashville-i Városi Kórus csatlakozik. Utóbbi dal (Shooting Stars) ettől tényleg olyan lesz, mint egy gospel nóta. Istent ugyan nem említik benne, ám egyértelműen pozitív üzeneteket hordoz.

A zenekar egyébként 2009-ben alakult a kaliforniai Long Beach-en, amikor a korábbi Human Lab-gitáros Holiday rátalált a szólókarrierjét építő, alapvetően blues-énekes Buchanan-re. A dobos Mike Miley ugyancsak a kezdetek óta tagja a csapatnak, míg a mostani basszusgitáros, Dave Beste 2013-ban csatlakozott hozzájuk. Együttműködésük gyümölcse eddig egy EP és – a Feral Roots-ot is beleszámolva – hat nagylemez.

Muzsikájuk energikus és ösztönös, zsigerből jövő. Híresek arról, hogy sem a dalírással, sem a stúdiófelvételekkel nem tökölnek sokat, általában mindent élőben, együtt rögzítenek. „Ez a legegyszerűbb módja annak, hogy ne csapjuk be magunkat és a hallgatóinkat – mondja erről Holiday. – A rock and roll-t nem szabad túlagyalni, ha ez történik, azzal a közvetlenség vész ki a dalokból.”

Az albumot nyitó Do Your Worst, az ötödikként elhangzó címadó nóta és a záró Shooting Stars hármas pillérére remekül feszül rá az anyag szövete. Számomra ezek a dalok a lemez csúcspontjai. De színvonal tekintetében nincsenek nagy amplitúdók, valamennyi szám élvezetes, és különbözik annyira a többitől, hogy összességében egy szórakoztató, megunhatatlan, 47 perces produkciónak lehessünk fültanúi.

„Amerika következő nagy rock’n’roll bandája” – írták róluk. Azt nem gondolom, hogy valaha is egy újabb Kiss vagy Van Halen lenne belőlük; a következő logikus lépés számukra az az önálló turné, amely éppen ezekben a hetekben zajlik Európában, és folytatódik otthon, az Egyesült Államokban. Mindezektől függetlenül, nálam a Feral Roots az idei év első ötpontos albuma: két thrash-lemez között, változatosság gyanánt, gyakorlatilag naponta hallgatom.

A szerző: Coly710 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*