Overkill: Necroshine (1999)

Az első időkben, kb. 1987-1993 között nagy Overkill-rajongó voltam, az ezt követő három-négy évben viszont egyre inkább elkomorult a tekintetem, hallva Blitz-ék újabb és újabb produkcióit. A ’97-es From the Underground and Below után szimplán „lefordultam róluk”: csupán fél szemmel követtem a pályafutásukat, s miközben a régi lemezekkel vigasztalódtam, új anyagaikat meg sem hallgattam.

Tulajdonképpen az újraindult Rattle Inc.-nek köszönhetem, hogy visszataláltam hozzájuk: a 2017-es The Grinding Wheel dalaiban „hivatalból” mélyültem el (tetszett az anyag, itt írtam róla), ezt követően pedig néhány korábbi albumot is magamévá tettem. A Necroshine nálam e két fázis között, valahol a senki földjén lézeng(ett): csupán néhány dal volt meg róla, az anyag eleje és vége, a közepét pedig utólag toldottam be. Talán sejthető, hogy éppen ezért a lemezt nyitó és záró szerzemények állnak közelebb hozzám, a „töltelékkel” pedig valahogy úgy vagyok, mint a From the Underground…, vagy, mondjuk, az Ironbound dalainak többségével: hozzák a csapattól elvárható színvonalat, ám utólag nem igazán tudom felidézni őket.

Hogy a zenekar felállásában ez idő tájt bekövetkezett változásokról is szót ejtsek, ’90-ben nagyon nem örültem Bobby Gustafson távozásának. Talán ő volt a legnagyobb kedvencem a csapatból. Merritt Gant és Rob Cannavino érkezése, valamint a közreműködésükkel készült, remekül sikerült Horrorscope album ideig-óráig feledtetni tudta Gustafson hiányát, ám jött a már említett alkotói hullámvölgy, amit a két stabil tag, az énekes Blitz és D. D Verni basszusgitáros is érezhetett, hiszen három stúdió- és egy koncertalbumot követően útilaput kötöttek a két gitáros talpára.

Comeau, Mallare, Verni, Blitz és Marino

A helyükre Joe Comeau (ex-Liege Lord, később Annihilator) és Sebastian Marino (ex-Anvil, ex-Ramrod, utóbbi csapatban Comeau-val együtt muzsikált) került; velük készült a rá következő három nagylemez (köztük a Necroshine is). Szólnom kell még a csapat ötödik tagjáról, a dobos Tim Mallare-ról (ex-M.O.D., később Speed Kill Hate, The Bronx Casket Co.), aki akkortájt Blitz-ék mellett az Overkill legstabilabb pontjának számított, hiszen 13 évet töltött velük, és zsinórban nyolc sorlemezen hagyta ott a kézjegyét.

A 20 évvel ezelőtt éppen ezen a napon megjelent Necroshine elég vegyes érzéseket kelt bennem. Kezdem a borítógrafikával, ami, úgy gondolom, nem a legjobban sikerült Travis Smith-alkotás, és az Overkill-képgalériában sem pályázhat a „legütősebb cover” címre. Bár, ha belegondolok, a csapat alapvetően minimalista borítói amúgy sem tartoznak a műfaj élvonalába; a sorrendben tizedik nagylemez fedőlapja ezekhez képest kifejezetten komplex és sokszínű…

Tetszik, ahogy egy gépiesen zakatoló ritmusra ráépül az albumot indító címadó nóta, izgalmas felütést adva ezzel az anyagnak. Az ezt követő My December-ben a verzét kísérő óóó-zás fogott meg; ez is hangulatos, emlékezetes tétel, nem úgy, mint az utána jövő öt dal, amelyekből csupán momentumokat tartok említésre érdemesnek. Például, hogy a Let Us Prey-ben Blitz húga, Mary Ellsworth vokálozik, két számmal odébb, a Revelation-ben pedig duettet énekel fivérével. A Stone Cold Jesus első hangjai a Metallica (Anesthesia) Pulling Teeth-jének egy motívumát idézik meg – vegyük tiszteletadásnak, semmint koppintásnak.

Tim Mallare

A nyolcadik nótától kezdve aztán jön az, amit mindig is várunk Blitz-éktől: a dögös, fogós, változatos muzsika. (Az ezen a lemezen hallható első két és utolsó három nóta egy ötszámos EP-n nálam a ’90-es évek második felének legjobb Overkill-anyaga lenne.) Az I Am Fear súlyosan sodró ritmussal nyit, amit egy öblös basszuskiállás, egy karcos riff és egy komplex dobképlet követ. Nagyon jól összerakott szerzemény, de még ez is elhalványul az album abszolút csúcspontja, a Black Line árnyékában.

Ez az a nóta, aminél mindig felhangosítom a lejátszót: dallamos, lendületes szerzemény, óriási refrénnel, ahhoz hasonló drágakő, mint amilyen a W.F.O. albumon – szintén utolsó előttiként – helyet kapott Bastard Nation volt. Pazar a szóló, az azt megkoronázó gitárdallam, az alatta ezerrel pörgő ritmusszekció, utána a basszuskiállás, Blitz fütyülése, majd az újbóli beindulás. Katarzis lenne egyszer koncerten is hallani…

Joe Comeau 2009-ben

Okosan, alattomosan lopakodva indul a lemezt záró Dead Man, amely jó ideig két tempót váltogat, a lassúbb részeknél kellő teret hagyva Verni basszusgitárjának, majd bejön egy harmadik is. Itt sem panaszkodhatunk unalomra, a dal kellemes lezárása az anyagnak. Ha ma kellene pontoznom az anyagot, valószínűleg a 4-es és a 4,5-es között vacillálnék (és az utóbbi felé hajlanék).

Sebastian Marino röviddel a lemez megjelenése előtt távozott az együttesből, az ugyanezen év őszén napvilágot látott Coverkill feldolgozásalbumon már Dave Linsk játszott Comeau oldalán. A szőke gitáros azóta kirobbanthatatlan a csapatból: a 2000-es Bloodletting-en már/még egyedül pengette a hat húrt, a három évvel későbbi Killbox 13-ra viszont megérkezett mellé Derek „The Skull” Tailer ritmusgitáros, s ezzel az Overkill négyötöde be is betonozódott, hiszen azóta csak a dobos cserélődött mögöttük (Mallare-t 2005-ben Ron Lipnicki, őt pedig tavalyelőtt Jason Bittner váltotta).

Amikor ezeket a sorokat írom, még előttünk áll az Overkill legújabb nagylemeze, a The Wings of War megjelenése és a március 11.-i Barba Negra-beli koncert. Mindkettőt izgatottan várom…

A szerző: Coly777 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*