Orange Goblin: Time Travelling Blues (1998)

Emlékszem, a ’90-es évek végén milyen izgatottan vittem haza a lemezbolti „műsoros” kazettát: a B oldalán ugyanis egyetlen dalt láttam feltüntetve, a címadó nótát. „Úúú, milyen monumentális szerzemény!” – gondoltam. Számolgattam, milyen hosszú lehet, ha ugyanannyi helyet foglal el, mint az első nyolc szám. Otthon aztán jött a koppanás: 6 perc 40 másodperc után már csak a csend végtelenbe nyúló hangjait élvezhettem…

A Narancssárga Manók és a Lelki Koldusok, azaz az Orange Goblin és a Spiritual Beggars gyakorlatilag egyszerre érkezett az életembe, és a kapcsolatom is mindvégig nagyjából ugyanaz maradt velük. Valamennyi albumuk megvan, s bár egyik csapat sem tartozik a legnagyobb kedvenceim közé, mindkét zenekar muzsikáját, a teljes életművüket kedvelem. Nagyjából ugyanakkor, a ’90-es évek első felében alakultak, az alapfelállásuk igen stabilnak mondható, ráadásul eddig mindkét csapat kilenc nagylemezt jelentetett meg. Ben Ward-ék és Mike Amott-ék is a pszichedelikus/stoner/doom bázisáról indultak, a legnagyobb különbséget talán abban látom közöttük, hogy a svédek mára látványosabban letértek a saját maguk által eredetileg kijelölt útról.

Na, de tekintetünket inkább Londonra vessük, ahol 1994-ben – Ben Ward énekes, Pete O’Malley és Joe Hoare gitárosok, Martyn Millard basszusgitáros és Chris Turner dobos révén – megszületett az Our Haunted Kingdom nevű formáció, amelyet a tagok már a következő esztendőben Orange Goblin-ra kereszteltek át. A csapat felállására egyértelműen a stabilitás a jellemző. Ha az 1997-es bemutatkozó albumon, a Frequencies from Planet Ten-en játszó Duncan Gibbs-et és a 2007-es Healing Through Fire-ön klimpírozó Jason Graham-et nem számítjuk (a két billentyűst szimpla session muzsikusként emlegetik), a zenekar történetének két évtizede alatt egyetlen személyi változás történt. A képzőművészi karrierjét előtérbe helyező O’Malley 2004-ben távozott az együttesből, Ward-ék pedig nem pótolták őt egy újabb taggal, hanem kvartettként folytatták, és máig ebben a felállásban játszanak.

Ismét kínálkozik a szokásos kérdés: vajon tényleg a TTB a goblinok legjobb lemeze, vagy azért tetszik ennyire, mert ezt ismertem meg tőlük elsőnek? Gondolom, sokan vannak, akik a debütáló korongra esküsznek, ám lapunk albumszavazásán is a sorban másodikként megjelent lemez bizonyult a legnépszerűbbnek. Az anyag zeneileg a „space rock” kategóriába is simán belefér, hiszen korának egyik leglebegősebb, legutazósabb albuma. A valóságtól, a föld felszínétől való elemelkedés két dimenzióban – az Űr csillagok pöttyözte sötétjében és a tudatmódosító szerek szivárványosan irizáló, elfolyósodó világában – történik.

A Time Travelling Blues egy érett, karakteres alkotás, amely azonban a hatásait sem titkolja el: a Snail Hook-ban például egy zsíros Black Sabbath-os riffet hallunk, a Shine elején megszólaló Hammond orgona hangjában az 1970-72-es Deep Purple szelleme kísért, a Solarisphere pedig a Kyuss-szal rokonítja az anyagot. Persze, ennek az irányzatnak szinte valamennyi ösvénye Birmingham-be vezet (vissza): az Orange Goblin munkásságára is, legalábbis ezen a lemezen, egyértelműen Tony Iommi-ék életműve hatott a legerősebben.

Végig jól zúg a gitár, bugyborékol a basszus, tompán pufog a dob és Ben Ward hangját is bírom. A frontembernél külön jó pont, hogy több tónusban is megszólal, olyannyira eltérő hangszíneken, ami még annak a lehetőségét is felveti, hogy esetleg nem is ő énekel egyik-másik számban (nyilván ő).

A TTB arra is remek példa, hogy néhány remek dal simán el tud vinni a hátán egy lemezt. Nem mintha bármelyik nóta is kilógna – lefelé – az anyagról, ám néhány itt hallható szerzemény egyenesen az Orange Goblin legjobbjainak tartok. Ilyen például az albumot nyitó Blue Snow, amely kezdésével a Deep Purple Smoke on the Water-jének elejét „koppintja”: a motorberregés után előbb a dob szólal meg, majd a basszus is csatlakozik hozzá, végül pedig a gitár lép be egy jó kis reszelős-galoppozós riffel.

A Shine már említett Hammond-os felütését egy lebegős rész követi, a dal a harmadik perc végén keményedik be, majd jön egy olyan, vastag tempóváltó riff, amelyet a Crowbar vagy a Down is elirigyelhetett volna tőlük. Az albumról máig az egyik kedvencem az ezt követő The Man Who Invented Time, amelynek elején egy tétova, zavart férfit hallunk, aki mintha nem tudná, hová került (az időben). Kitűnő az indítása, gyakorlatilag már a nóta elején bejön a refrén dallama. Annak idején ez volt az a motívum, ami már első hallgatás után megfogott.

Ben Ward napjainkban

Az anyagot tovább színesíti az instrumentális Diesel (Phunt) révült tekerése, a Snail Hook basszus-központúsága, vagy éppen a Nuclear Guru blues-os felhangjai, a műre azonban a címadó nóta teszi fel a koronát. Jól kitalált koreográfiája van: a lassú, kissé southern-ízű témát itt is gyors tempó váltja, a dal felétől viszont már maga a refrén válik a fő motívummá.

A Time Travelling Blues kilencdalos fő műsoridejét a legtöbb kiadványon egy bónusznótával toldották meg. A hivatalosan tizedik nóta (“hidden track”), a Sober Up egy csaknem hétperces próbatermi prüntyögés, akusztikus ökörködés – nem nevezném értékelhető produkciónak. Ahogy én később megszereztem az anyagot, azon ráadásként a Sabbath Hand of Doom-ját találtam. A szám természetesen jól áll Ward-éknak, de semmi különöset, pluszt nem tesznek hozzá. A lemez japán nyomásának végére a Trouble Black Shapes of Doom-jának feldolgozása került. Annak a hangulatát is jól elkapta a csapat, ugyanakkor értékelem, hogy nem akarták egy az egyben a chicagói hangzást reprodukálni.

A TTB-t a legtöbb forrás 1998-as albumként tünteti fel, a Wikipedián viszont egy helyen 1999. február 2. szerepel a megjelenés dátumaként. Utánanéztem: a Felkelő Nap Országában adták ki ekkor az anyagot.

A goblinok természetesen ezt követően sem akartak alább adni a színvonalból, de azt gondolom, a későbbiekben már nem sikerült ilyen emlékezetes (idő)utazásra vinniük bennünket. A 2002-es Coup de Grace albummal ráadásul meg is törték az addigi ívet, zeneileg túl nagyot váltottak, és a későbbi lemezekkel már nem tudtak vagy nem akartak teljes mértékben visszatérni az általuk szélesre taposott ösvényre. Tavalyi korongjuk, a The Wolf Bites Back kellemes hallgatnivaló és hűen ápolja a goblinos hagyományokat, azonban nem említhető egy lapon a bő két évtizeddel ezelőtt megjelent „motoros” lemezzel.

A szerző: Coly820 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*