Metallica-albumok rangsorolva. Vigyázat, szubjektív! – 2. rész

6. Load (1996)

Öt év várakozás két sorlemez között elég soknak tűnt még a ’90-es évek elején. Adott volt egy zenekar, amelyik legutolsó lemezével berobbant a mainstream-be, és végeláthatatlan turnézás után multimilliomosként kellett megírnia a következő albumát. A thrash-től egyre távolodó Metallica rajongótábora óriási méretűvé duzzadt, hála az MTV hathatós segítségének és a csapat remek dalainak. Ez a rajongósereg várta lélegzetvisszafojtva az új albumot, amelyre tucatnyi Nothing Else Matters-t, és Enter Sandman-t vizionált. Az ősrajongók pedig a ’80-as évek visszatérését remélték.

Egyik sem jött be. A zenekar továbblépett a rock, a grunge, az alternatív zenék felé. Személy szerint én kedvelem ezt a lemezt. Az nekem sem tetszett, hogy a külsőségekben elmentek a falig: a férficsók, a tollboa, a smink nekem sem jön be, de a zenét tekintve teljesen elégedett voltam ezzel a lemezzel. Legalábbis az első felével. A nyitó Ain’t My Bitch jó kezdés, igazi újkori, friss Metallica-dal. A The House Jack Built erősen az Alice In Chains-re hajaz, nem véletlenül, hiszen Hetfield-éknek nagy kedvence lett akkoriban a Seattle-i zenekar. Az első klipes dal, az Until It Sleeps emlékeztet a Nirvanára, a klip legalábbis mindenképpen. Amúgy remek, fogós kis dal! A King Nothing a nyitónótához hasonlóan húzós, groove-os témájú, könnyebben elfogadható szerzemény, sőt, a lemez egyik csúcspontja!

Az anyag másik csúcsa számomra (annak ellenére, hogy már tényleg nem sok köze van a korai Metallicához) a Bleeding Me, amelybe hatalmas érzelmeket tettek a srácok. A country-s beütésű Mama Said Hetfield érzelmeinek kinyilatkoztatása elhunyt édesanyja felé, a Hero of the Day pedig szintén egy szokatlan, de működő próbálkozás volt a csapattól. A lemez a második felére nekem egy kissé megfárad, vagy csak az én füleim tiltakoznak, de ott már kevesebb a katartikus élmény. Az egész album szerteágazó mivolta, kísérletező hangulata, múlttól való elszakadása a die hard rajongók egy részét végleg elfordította a zenekartól. E folyamatok megállításában a túltolt külsőségek sem segítettek. Az ősrajongóknak a booklet-et csak erős idegzettel ajánlom, a front cover pedig most vér és ondó.

5. Kill ’Em All (1983)

Gyorsan leszögezem, az utolsó ötös között kicsik a különbségek, mind csupa klasszikus alapvetés. A debütalbum röviden összefoglalva thrash esszencia. Egyes vélekedések szerint az első thrash metal album. Ezt az állítást, mondjuk, sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. Egy lendületes, dühös, ifjonti hévvel átitatott bemutatkozó lemez, amelynek megjelenésekor mind a kiadók, mind a zenekedvelők már komoly potenciált láttak a zenekarban. Az anyag felvétele előtt a zenekar húzott egy meredeket azzal, hogy az addigi szólógitáros, dalszerző, szeszkazán Dave Mustaine-nek útilaput kötöttek a talpára, feltették egy Greyhound buszra, helyette pedig igazoltak az Exodusból egy szólógitárost, Kirk Hammett-tet, aki viszont a dalszerzésből sem akkor, sem azután nem vette ki a részét olyan mértékben, mint a vörös fürtös Megadave.

Az albumot a szélsebes Hit The Lights nyitja, remekül felvezetve, hogy mi vár a hallgatókra. Laza, görcsmentes, lendületes zene, őrült tempók. Nem véletlenül szánták eredetileg a Metal Up Your Ass! címet a lemeznek. Ez hűen tükrözte a fiúk hozzáállását. A The Four Horsemen egy kicsit lassít, de csak egy kicsit. Remek dal, Mustaine el is vitte a Megadeth-be, ahol The Mechanix címmel került fel az első albumra. Minden dalon itt sem megyek végig, de például a Seek and Destroy örök klasszikus, málházós tempójú szerzemény, amely a koncertek záródalaként is remekül funkcionált.

Van itt egy basszusszóló, (Anesthesia) Pulling Teeth címmel, ami nem volt megszokott (azóta sem az), de kiválóan megmutatja a zenei zseni, Cliff Burton erényeit. Nekem egyedül a Jump in the Fire volt az, ami sosem jött be igazán; türelmetlen fiatalként késztetést éreztem arra, hogy előretekerjem a kazettát, amit persze soha nem tettem meg. 🙂 (Mennyivel könnyebb a VLC-n egy gombnyomással átugrani a nem kívánt hallgatnivalót!) A lemez helyezése a dalok kissé egydimenziós mivoltának tudható be, amúgy minden alkalommal széles vigyorral teszem fel a bakelitet a lejátszóra.

4. Metallica (1991)

A Justice… még odébb van, de annyi már most is kijelenthető, hogy azzal a lemezzel elmentek a világ végéig, ahonnan nincs tovább. Szerződtették hát Bob Rock csúcsproducert, aki ezt megelőzően nem dolgozott ilyen durva zenei közegből érkező zenekarral. Viszont tökéletes ember volt arra, hogy a segítségével a zenekar berepülhessen a mainstream világ légterébe. Akkora várakozás előzte meg a megjelenést, hogy az USA egyes lemezboltjai éjfélkor kinyitottak, hogy elkezdjék árusítani a lemezt. A rajongók pedig tolongtak a bejáratoknál. Akkora dolog volt ez, hogy a korabeli tengerentúli híradók is beszámoltak róla! A régi sulis rajongók viszont az előzetes hírek alapján már rosszat sejtettek… Ami aztán be is igazolódott.

Ulrich-ék egy leegyszerűsített témákkal operáló, ugyanakkor nagy értékeket hordozó lemezt készítettek. De ez már nem thrash metal. Azt felváltotta a rockosabb megközelítés, a szélvészgyors dalok helyett groove-os, középtempós dalok jelentek meg nagyobb számban. A fogós, tempós Enter Sandman vezette fel az anyagot, ami egy szál riff köré felépített, de mégis működő, a zenekar egyik legnagyobb slágerévé nőtte ki magát. Koncerteken együtt lehet együtt ordítani James-szel a refrént, hogy „Exit light, Enter night”. A középtempós, bólogatásra késztető, elsöprő erejű Sad but True, a Wherever I May Roam, vagy a váltakozva lírai és torzított, kiváló atmoszférájú Unforgiven szintén a lemez csúcspillanatainak számítanak.

A legnagyobb áttörést viszont a Nothing Else Matters című lírai dal hozta meg, ami rendesen beragadt az MTV-nél. Az érzelem-dús nóta, amelyet Michael Kamen vonós betétjeivel díszítettek, új szintre emelte a zenekart. Éjjel-nappal játszották, általa boldog-boldogtalan megismerte, megszerette a zenekart. Olyanok vettek fel Metallica-pólót, akik addig még torzított gitárt sem hallottak életükben. Az album remekül összerakott munka, az együttes és Bob Rock portfóliójának ékköve. A hangzása pedig a mai napig etalon lehet. Helyezését az én szempontomból az adta, hogy az olyan dalok, mint a Through the Never, vagy a Don’t Tread on Me sosem jöttek be igazán.

3. Ride the Lightning (1984)

A dobogós albumok a csapat zenei fejlődésének fénykorát képezik. Mindig tudtak valamerre továbblépni, és többek között ez is adta a Metallica nagyságát. Már a második albumon szembetűnő változások, fejlődés figyelhető meg, pedig a két lemez között alig egy év telt el. Ebben az időszakban udvaroltak eredménytelenül az Armored Saint frontemberének, John Bush-nak, mivel James Hetfield nem érezte magát alkalmasnak az énekesi pozícióra. A Kill ’Em All-ra minden demós dalt kiszórtak, itt tehát friss és üde, új dalokkal jelentkeztek. Ötlet szintjén léteztek dalkezdemények, Dave Mustaine például több szerzeményben is társszerzőként van feltüntetve. Elindultak egy komplexebb, progresszívebb úton, de ezt meg is tehették, hiszen a zenekar tagjai alkalmasak voltak a nagyobb léptékű munkákra, mint a szimpla szélvészgyors darálás.

A legképzettebb a zeneileg is széles spektrumon mozgó Cliff Burton basszer volt, játéka a kortársai fölé emelte őt. A zenekar fejlődésére gyakorolt hatása tagadhatatlan, ugyanis a debütalbum dalainak születésekor még nem volt a Metallica tagja, itt viszont már a dalírás kezdetétől jelen volt. Itt ugyan nem kapott egy teljes dalt, mint a Kill ’Em All-on, de az egyik legnagyobb számot, a For Whom the Bell Tolls-t az ő játéka vezeti be. A szerzemények remekül megszerkesztettek, változatosak; nálam az említett For Whom…-on kívül több tétel is beragadt a setlist-be mind a mai napig.

Megemlítendő, hogy voltak, akik már itt nyálasodásról beszéltek, és ennek legfőbb oka a Fade To Black-ben keresendő. A lírai szerzemény szövegileg súlyos témát pedzeget, a lírai hangvétel viszont sokaknál kicsapta a biztosítékot. Az ő bajuk. A bibliai csapásokról írt Creeping Death nemcsak a lemez, de a koncertek egyik különleges darabja is, hiszen kiváló dal, ráadásul a kiállásnál lehet kórusban üvölteni, hogy „DIE! DIE!”. Az instrumentális The Call of Ktulu, a jó kis refrénnel ellátott, érdemtelenül mellőzött Escape, ahol Hetfield már megpróbál dallamokat énekelni, vagy a címadó is kiemelkedő, „klasszikus” rangba emelkedett tételek.

2. Master of Puppets (1986)

No, igen. Gondolom, az olvasók többsége itt már – rám vadászva – élezi a kését. Ám akkor sem tudom feljebb tolni az albumot, mert van, ami közelebb áll a szívemhez, még ha a többség, gondolom, minimum megcserélné a sorrendet. Általában ezt az albumot szokták a Metallica csúcsalkotásaként emlegetni, amivel 33 százalékban egyet is értek. További 33 százalék a Ride…-é, a maradék 34 pedig a Justice…-é. 🙂 Ha a szüleim két évvel korábbra időzítik földi megjelenésemet, akkor lehet, hogy ezt a kazettát kapom kölcsön először, és ez lenne számomra is a non plus ultra.

Na, de nézzük a lemezt! Ez már egy igen tudatos, konkrét tervekkel rendelkező zenekar munkája, akik tudták, hogy mit akarnak viszonthallani. Felnőtté váltak a srácok. Én ezt a lemezt mindenképpen a Ride… testvérének nevezném, csak ez egy kicsit még okosabb, még szebb gyerek lett. A Ride…-on megkezdett folyamatokat ekkorra tökéletesre kidolgozták. Hiába volt szokás ekkoriban a Metallicát a thrash metal zenekar közé besorolni, ez a csapat nem volt egy szinten a többi, általában csak a gyorsaságra törekvő pályatárssal. Nem fogom hosszasan elemezni a lemezt, nálam sokkal ügyesebbek megtették már ezt, na meg érzelmileg sem áll hozzám annyira közel, mint az ezt követő, pusztán baszottul jó zene van rajta. 🙂

A nyitó Battery-vel valamiért sosem voltam nagy barátságban, ezt a dalt leginkább a Ride… nyitódalával tudnám párhuzamba állítani. A címadóban leginkább a nyugis kiállás tetszik, a The Thing That Should Not Be pedig sötét hangulata miatt üt be igazán. A Welcome Home (Sanitarium) lírai húrokat penget, hasonlóan magas színvonalon, mint elődje, a Fade to Black. A lemez, s egyben a Metallica egyik fő műve viszont az instrumentális Orion, ami nyilván nagyrészt Cliff Burton-nek és az ő zsenialitásának köszönhető. Azt gondolom, hogy ez a Kill ’Em All vad dühéből kiinduló Metallica zenei fejlődésének csúcspontja. Hátborzongató, ha arra gondolok, hogy Cliff még 25 éves sem volt a halálakor. Később vajon milyen dalok pattantak volna ki az agyából? A lemezt záró Damage, Inc. pedig a Metallicánál a ’80-as években szokásos, albumot záró őrület.

1. …And Justice for All (1988)

Igen, ő. Nálam ez a lemez mindent visz. Természetesen érzelmi okokból, amit az anyag 30. évfordulójára írt visszaemlékezésemben részletesen leírtam a Rattle Inc. hasábjain (itt olvasható). A dobogósok mind 10 pontosak, de valami alapján mégiscsak rangsorolnom kell. Ha bármikor is felnézek a polcomon terpeszkedő lemezekre, bizony mindig a Justice… hívogat a leginkább egy jó kis zenehallgatásra. De azért ennyivel nem tudhatom le!

Az előző két albumon megkezdett progresszív megközelítés, komplexitás itt csúcsosodott ki, sőt, talán túl is ment az előzőleg elképzelt határon. Bizonyítani kellett, hogy Cliff nélkül is megállják a helyüket, és tudnak ilyen dalokat írni. A Justice…-on egyel több tételt kapunk, mint az előző kettőn, és a játékidő is 65 percre nyúlt. Ez azoknak volt rossz hír, akik annak idején TAKT kazettán vásárolták meg az albumot, ugyanis azokon bevett szokás volt lekeverni a dalok végét, vagy egyszerűen lehagyni valamelyik számot. Ez a 65 perc viszont nem az a 65 perc, amiről szívem szerint akár csak egyetlen töltelékdalt is lehagynék. Ezen ugyanis olyan nincs.

Ez a legjobb Metallica borító, ezen van a legjobb nyitódal, a fenyegetően kezdődő Blackened személyében, ezen van a legikonikusabb, legjobb, úgymond, lírai dal, a One, ami annyira tökéletes, hogy akkor sem lehetett volna sokkal jobb, ha szegény Cliff még élt volna a dal születésekor. Az instrumentális nóták versenyében az Orion megelőzi a To Live Is to Die-t, de ez is nagyon magas szintű, ráadásul még Cliff Burton keze munkája is benne van. A címadó a maga majd 10 percével agyonnyom kemény mondanivalóval, vissza-visszatérő főriffjével. Az Eye of the Beholder szintén zenész: trükkös, bonyolított, hosszú. Ez a három jellemző a további szerzeményekre is igaz. Talán a Dyers Eve lóg ki olyan szempontból, hogy ott egy kegyetlen tekerést kapunk, ahogy azt az előző két albumon már megszokhattuk.

A Justice…-on a komplexitás olyan szintjét érték el, amit korábban soha senki a thrash metal felől érkezők közül. Túlbonyolítottnak ható agyas dobtémák, amelyek valamilyen szinten a spontaneitást juttathatják az ember eszébe, ám ezek gondosan megtervezettek voltak. A szikár, száraz hangzás fura, de vonzó kényelmetlenséget okoz, mégis működik. A basszus hiánya csak ráerősít erre. Vajon miért történt így? Hogy még kellemetlenebb legyen a hangzás, vagy azért, mert tudat alatt nem voltak képesek még elfogadni az új fiút, Jason Newsted-et, és nem akarták hallani egykori társuk utódját a lemezen? Ki tudja?

Feladták viszont egy régi elvüket, amihez addig ragaszkodtak, és készítettek videoklipet, méghozzá a One-hoz. Rögtön kettőt is, mert hát az MTV, gondolom, magához nyúlt, amikor meglátta az eredeti hosszúságú videót, a maga majd’ 8 percével. Faragtak hát belőle innen-onnan, és így már MTV-kompatibilis lett. El tudom képzelni a hajukat tépő MTV-s műsorszerkesztőket, amikor három év múlva jött a Guns N’ Roses a maga tízperces slágereivel, amiket a rajongók kitartóan követeltek a rotációba. A zenekar a Dyers Eve zúzásával nemcsak a lemezt zárta le, hanem a Metallica legfontosabb, legmeghatározóbb korszakát is. A Justice… engem a mai napig meg tud lepni azzal, hogy bár ezerszer hallottam már, mégis bármikor szívesen hallgatom.

A szerző: Szabó Viktor15 publikáció
Foci- és zenerajongó, bakelitlemez-gyűjtő. A Bon Jovi-tól a Sear Bliss-ig bármit meghallgat. Civilben egy multinál koordináta-méréstechnikusként dolgozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*