Metallica-albumok rangsorolva. Vigyázat, szubjektív! – 1. rész

Nehéz helyzetbe hozom magam ezzel a rangsorolással, hiszen a világ egyik legmeghatározóbb, a metal trónján csücsülő zenekaráról beszélünk, akiknek munkásságáról szinte mindenkinek megvan a véleménye. Ráadásul a Metallica a három kedvenc zenekarom egyike, szinte minden lemezüket kedvelem, és ahogy már említettem, velük szerettem meg a metal zenét, ezért sem könnyű a feladat. A zenekar sztoriját megint szkippelném, ugyanis nem hiszem, hogy sok újdonságot tudnék írni. Így marad a nettó rangsor, ismét hangsúlyozva, hogy ez csupán a személyes véleményem. A banda tíz sorlemezt adott a világnak, plusz egy kollaborációs albumot, amit csak azért veszek figyelembe, hogy jól lefikázhassam. 🙂 Kezdjünk hozzá!

A 2010-es évek eleje finoman fogalmazva sem volt sikertörténet, jó döntések sorozata a Metallica számára. Visszafelé haladva az időben, egy pár mondattal kitérnék erre. Először az ordas bukta (pénzügyileg mindenképpen) Through the Never című filmet nézzük, amely 2013-ban jött ki. Ekkoriban a Metallica úton-útfélen azt ismételgette, hogy ők már az égvilágon mindent elértek, szinte azt csinálhatnak, amit akarnak, nincs rajtuk nagy nyomás, és szeretnék megvalósítani a terveiket. Ennek a második eleme ez a film. (Az elsőről majd a rangsorban.)

Ehhez a projekthez hazánkfiát, Antal Nimródot választották rendezőnek. Szerény véleményem szerint manapság, a YouTube és a letöltős oldalak világában egy koncertfilm már nem tud akkora pluszt adni. Egy-két kattintással rengeteg jobbnál jobb minőségű koncertet nézhetünk meg otthon, a kanapénkról. Erről jut eszembe, hogy amikor életem körülbelül ötödik és hatodik kazettáját vettem meg, nagyjából 1988-89 környékén, az érdekes módon két koncertfelvétel volt. Az egyik az Anthrax egyik kalózkoncertje, a másik pedig a Sodom Mortal Way of Live-ja. Máig élesen él bennem a kép, ahogy ezeket hallgatva megpróbáltam elképzelni, hogy milyen is lehet egy ilyen koncert. Egyáltalán, hogy néznek ki a zenekari tagok, mennyien vannak a rajongók, milyen látványelemek vannak? Csak évekkel később láttam metal koncertvideót, valami agyonmásolt videókazettán, de azt tátott szájjal néztem.

Mostanra ez a varázs tovatűnt, akár élőben is nézhetünk az interneten koncerteket, ez az élmény is könnyen elérhető lett. Nyilván tudta ezt a Through the Never produceri team-je is, ezért a Vancouverben rögzített koncertekhez hozzácsaptak egy, khmm-khmm, butuska sztorit (finoman fogalmaztam). A koncert teljesen rendben van: szuper látványelemek, mint a hatalmas Jusztícia-szobor, a földből előbújó, óriási, világító keresztek, 3D-hatás, szóval ez pipa. A történet-rész viszont, annak ellenére, hogy zseniális módon (ez Antal Nimród érdeme lehet) folyamatos utalásokat tesz Metallica-dalokra (kifogyott benzin – Fuel, kis bábfigura – Master of Puppets, égő ember – Jump in the Fire, Fight Fire with Fire, stb), sajnos gyengusz lett. Így inkább visszatértek tuti bevételi forrásukhoz, a koncertezéshez.

Az említett félresikerült tervek első eleme pedig…

11. Lulu (2011)

…a Lou Reed-del készített Lulu album. Nekem az eltelt nyolc év alatt sem sikerült megfejtenem, hogy mi szükség volt erre. Azon kívül, hogy „miért ne csinálhatnánk meg?” alapon kezdett bele a zenekar, az egykor szebb napokat látott avantgárd előadó, a tengerentúlon nagy népszerűségnek örvendő Lou Reed közreműködésével. Őt isten nyugosztalja, hiszen az album megjelenése után két évvel elhunyt. Szóval adott volt egy teljesen vállalható album, a Death Magnetic, ami reménysugarat jelentett azoknak, akik a régi sulis Metallicát szerették volna viszontlátni. Aztán erre pár évre kihozták ezt…

Adott egy hosszú, unalmas lemez, néhány riff-től eltekintve C-kategóriás témákkal, amelyekre Lou Reed beszéli, mormolja rá az unott szövegeket. A Brandenburg Gate és a The View, esküszöm, átalakítva még el is menne, de csak nagyon bő nyállal, ám a lemez többi részét hallgatni is fáj. Az egésznek olyan hatása van, mintha a kiöregedett rocksztár elmesélné fénykora sztorijait egy bárpultnál, miközben a háttérben egy banda jammel. Sosem tudtam elejétől a végéig egyhuzamban végighallgatni.

10. Reload (1997)

A Black album végtelennek tűnő turnéja után igencsak beindult a banda dalírás terén, ezért két lemezre való felvétel született. Ennek az úgynevezett második része ez a lemez. Itt már a Ride the Lightning-on felnőtt rajongók a falat kaparhatták kínjukban, egykori kedvencük ugyanis teljesen eltávolodott a thrash metaltól. Műfajilag teljesen tág a repertoár, grunge-os témák, blues-os hatású dal, az összkép elég vegyes. A fejlődésnek sosem voltam ellensége, hiszen nem lehet mindig ugyanazt játszani; lehet újítani, ha jól sikerül. Ez nem sikerült jól. Kevés a jó dal, azokat ugyanis ellőtték a Load-ra. Bár sokszor hangsúlyozta a zenekar, hogy ezek nem a maradék nóták, azt kell, hogy mondjam, hogy de, azok. Felejthető kategória 76 percben. Ha most a fejemhez tartanának egy fegyvert, akkor sem tudnék felidézni semmit, mondjuk, a Better Than You-ból vagy Slither-ből, pedig szokásom szerint a cikk írása előtt újra átmentem az életművön. A kezdés a Fuel képében remek, említsük még meg a Devil’s Dance-t és annyi. A Memory Remains jó lenne a kornyikáló Marianne Faithfull nélkül, úgyhogy a hölgy szerepeltetése számomra érthetetlen. A borítót hagyjuk, vér és pisa.

9. St. Anger (2003)

Nevezhetjük akár terápiás lemeznek, garázslemeznek, „vissza az alapokhoz” lemeznek is. Nehéz szülés volt, annyi bizonyos. Ezt az albumot erősen ajánlott a Some Kind of Monster című dokumentumfilmmel párosítva értékelni. Az a film erősen ajánlott kategória. Szóval, Jason Newsted megelégelte, hogy semmibe veszik a zenekarban, hogy a témáit folyamatosan lesöprik az asztalról, ezért egészségügyi okokra hivatkozva kilépett a csapatból. A maradék hármas teljesen széthullott, nagyon közel kerülve a feloszláshoz. Bár elvileg új lemezre készültek, használható ötletek, motiváció híján ez nehéz ügy volt. Nyögvenyelősen ment az egész. Közben James jó pár hónapra elment egy jó kis alkoholelvonóra. Egy ismert és drága pszichológus, Phil Towle segítségével nagyjából talpra álltak, és megkezdődött a lemezfelvétel, megannyi ajtócsapkodással, ordibálással fűszerezve.

James 2010-ben

Mivel basszusgitárost nem kerestek, így ezt a szerepet a lemez producere, Bob Rock vállalta magára. A filmből nekem az jön le, hogy nagyon nem ment nekik a dalírás. Lars várakozva ül a dobcucc mögött, Kirk unottan penget mindenféle faszságot (bocs!), James pedig láthatóan nem találja magát. Erőltetett szövegírás, gyenge riffek, gyenge témák, amelyeket a csúcsproducer, Bob Rock véleményem szerint simán összeollózott. Úgy gondolom, ezeket a dalokat, legalábbis néhányat, így együtt, a felvételek előtt egyszer sem játszották el. A rögzített dalrészleteket, jammeléseket összeollózták egy nagyjából vállalható szintű anyaggá. Mire a lemez kiadásra került, azért szépen összeszedték magukat, basszert is találtak Robert Trujillo személyében (jó döntés volt), valamint turnét is szerveztek. Megszabadultak az egyre jobban rájuk telepedő pszichológustól, és Bob Rocknak is ez volt az utolsó munkája a zenekarral, pedig úgy gondolom, szeretett volna hosszabb távon, akár basszusgitárosként is a Metallicához tartozni. De lehet, hogy tévedek.

Minden visszaállt az eredeti kerékvágásba, vagy annak a közelébe. Az album viszont elég vegyes érzelmeket keltett, a rajongók elsöprő többsége ugyan örült, hogy újra létezik a Metallica, viszont csalódott volt a lemez miatt. A szörnyű pergőhangzás eleve idegesítő, a dalok pedig nem túl erősek. Gitárszólók abszolút nincsenek, jó témák is csak elvétve. Az egésznek amolyan garázszenekar feelingje van (érdemes rákeresni az interneten a különböző újrakevert, lerövidített változatokra, ég és föld a különbség). Ennek ellenére van olyan zenész ismerősöm, akinek kifejezetten tetszik a lemez. Én a címadó St. Angert említeném, mint kedvencemet, a Frantic az „elmegy” kategória, az Unnamed Feeling-nek pedig egész jó hangulata, atmoszférája van. A többiről nem sok jót tudnék mondani. A borító egy Hazafias Népfront-, vagy valami hasonló plakátnak simán elmenne.

8. Hardwired… to Self-Destruct (2016)

Nyolc hosszú év, Lulu, film és sok turné után érkezett meg a Metallica ez idáig utolsó albuma, ami duplára sikeredett. Mondjuk, a sokat emlegetett 1600 riffből, ami állítólag rendelkezésre állt a dalírások előtt, ki is jöhet egy ilyen hosszú anyag… Tényleg nem akarom mindig előhozni ezt a témát, de a dupla lemez majd’ 80 perce helyett a magam részéről kiegyeztem volna egy kilencdalosra megnyirbált lemezzel, kb. 50 percben. A B oldal töltelékeiből simán ki tudtam volna dobni néhányat…

Az új trendeknek megfelelően a megjelenés előtt csepegtettek dalokat a lemezről. Az Atlas, Rise elment, de nem vert a padlóhoz, a Moth into Flame viszont annál inkább! Nincs itt nagy baj, ha a banda ilyen dalt tud még írni! Ez a szerzemény, biztos vagyok benne, hogy örökre befészkeli magát a koncertek setlist-jébe, és a nagy klasszikusok táborát fogja gyarapítani. A nyitó Hardwired egész kellemes nóta, ezt a lemezfelvétel legvégén írták meg, szinte lóhalálában. Erről viszont az jut eszembe, hogy ha pár nap alatt egy ilyen jó kis zúzdát össze tudnak hozni, akkor miért nem ez az ösztönösség képezi a lemezkészítés, a dalírás alapját? Lehet, hogy többre mennének vele, mint a túlagyalással.

A Now That We’re Dead is tetszik, ahogyan a Halo is, a B oldalról viszont, őszintén megmondva, semmit nem tudok kiemelni. Ha nagyon erőltetem, akkor legyen a Here Comes Revenge. Remek gesztus, hogy írtak egy dalt Lemmy emlékére, Murder One címmel, bárcsak jobban sikerült volna! Újdonság volt még, hogy minden dalhoz készült klip, ráadásul a ManUNkind-hoz magyar vonatkozású. Kíváncsian várom a következő lemezt!

7. Death Magnetic (2008)

Mi, rajongók, Messiásként vártuk ezt a lemezt, amely hosszú várakozást követően és több módosítás után végül 2008-ban jelent meg. Az, hogy Rick Rubint választották producernek, valamint hogy minden interjúban megszellőztették, hogy visszatérnek a ’80-as évek thrash metaljához, csak fokozta ennek a hosszú várakozásnak az izgalmát. Mindenki úgy érezte, a metal hatalmasai most aztán újra megmutatják a világnak, hogyan is kell művelni ezt a műfajt. Mivel a másik gigazenekar, a Guns N’ Roses is éppen hosszú vajúdás után készült kiadni a Chinese Democracy-t, szinte a fellegekben jártam, hogy két kedvencem is lemezt ad ki, méghozzá ugyanabban az évben! Erre 1991 óta nem volt példa.

A lemez borítója a zenei világ halottainak emléke előtt tiszteleg. Ezen a lemezen hallhatjuk először Robert Trujillo basszusgitárost, akit még 2003-ban vettek be a csapatba teljes jogú tagként, egymillió dollár azonnali zsebpénzzel (lásd a Some Kind of Monster film ide vonatkozó jelenetét). Az album nem okozott csalódást, igazi régi sulis thrash metalt is tartalmaz, ahogy azt vártuk. Az általános vita tárgya a lemez hangzása szokott lenni. Hangosan hallgatva ugyanis már tényleg zavaróan torz, azt szokták írni rá, hogy túlvezérelt. Ezen túllépve nekem az a bajom vele, hogy olyan, mintha Rick Rubin kiadta volna az ukázt, hogy „Gyerekek, ’80-as évek copy-paste!”.

A lemezt egy zúzda, a My Apocalypse zárja, ahogy régen is, van egy instrumentális dal, a Suicide & Redemption, ahogy régen is, van lírai dal, a Day That Never Comes, ami mintha a Fade to Black és a One szerelemgyereke lenne stb. Túlságosan is szembetűnő önmaguk másolása. Ezt a számomra zavaró tényezőt leszámítva fellélegezhettem, hogy a Reload és a St. Anger után végre egy, a szívemhez közelebb álló dalfűzért kaptam. A That Was Just Your Life a kedvencem, az All Nightmare Long is nagyon jó, a My Apocalypse már-már Slayer-es, az Unforgiven-t viszont békén kellett volna már hagyni…

Mindenképpen megemlítendő, hogy a lemezről lemaradt tételek közül négy kijött egy minialbum formájában, a zenekar harmincadik születésnapja köré szervezett koncertsorozat idején, 2011-ben. Ezek felépítésükben, stílusukban szorosan illeszkednek a Death Magnetic-hez, sőt olyan is van, amelyiket a Cyanide vagy a Judas Kiss helyett inkább el is tudtam volna képzelni a lemezen. Mindent összevetve az album és a minialbum is egy jó kis visszatérés volt!

(holnap folytatom)

A szerző: Szabó Viktor13 publikáció
Foci- és zenerajongó, bakelitlemez-gyűjtő. A Bon Jovi-tól a Sear Bliss-ig bármit meghallgat. Civilben egy multinál koordináta-méréstechnikusként dolgozik.

1 hozzászólás

  1. Az első 4 lemezt lehetetlen rangsorolni szerintem,a fekete album elcseszett hangzása és gögunalmassága miatt megér egy vigaszdíj-ezüstérmet,mert van néhány erős dala.Szubjetíven/szerintem..persze.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*