John Garcia: John Garcia and the Band of Gold (2019)

Akármennyire is szeretem a Kyuss együttest, miután feloszlottak, csak rövid ideig követtem a volt tagok további tevékenységét. Josh Homme Queens Of The Stone Age-e három albumig „érdekelt”, John Garcia Slo Burn nevű bandájának a bemutatkozó EP-jét (Amusing the Amazing) még meg is vettem CD-n, de mivel gyorsan földbe állt a banda, nem vesztegettem az időmet az énekes későbbi tevékenységeinek keresgélésével, így sem az Unida-t, sem a Hermano-t nem hallottam, de a Kyuss Lives!-ból jogi viták miatt Vista Chino-ra átkeresztelt zenekarral is csak érintőlegesen hozott össze a sors – mivel nem igazán tetszett a lemez. A többi korábbi tag (Brant Bjork, Scott Reeder, Nick Oliveri, Alfredo Hernandez) dolgairól még kevesebbet tudok, velük kapcsolatban egyedül a Vista Chino-t  említhetem, mivel abban Nick és Brant együtt zenélt Garcia-val (és Bruno Fevery-vel).

Azt sem tudtam egészen mostanáig, hogy Garcia szólólemezeket is készített, a J.G. and the Band of Gold már a harmadik a sorban, és egy véletlennek köszönhetően kötöttünk ismeretséget, de bátran mondhatom, érdemes volt, mert nagyon megtetszett ez a mű.

Ha egy kultikus banda feloszlik, az ex-zenekari tagok későbbi munkáit óhatatlanul is összehasonlítja az ember az „anyazenekar” zenéjével. A Queens Of The Stone Age első két albuma hasonló stílusban mozgott a Kyuss-éval, de azért jócskán volt különbség, ám később már semmi köze nem volt ehhez a stílushoz (stoner rock, desert rock), és a harmadik nagylemez után sajnálatos módon egy kissé el is laposodott (szerintem). Mint említettem, az Unida és a Hermano kimaradt az életemből, így azokról nem tudok nyilatkozni, viszont Garcia eme szólólemeze egyértelműen a Kyuss örökségét ápolja. A második nagylemez, a The Coyote Who Spoke in Tongues akusztikusan előadott Kyuss-dalokat is tartalmazott, így teljesen egyértelműnek tűnt, hogy a harmadik korongra Garcia teljesen visszanyúl a kezdetekhez. Azt hiszem, az énekes is érezte, hogy a Kyuss-ban több maradt, ezt a Kyuss Lives! néven beindított zenekar is bizonyította, amivel élőben Kyuss-nótákat játszottak, majd érkezett a nagylemez is Vista Chino címmel. Természetesen ez is hajaz az ős-bandára, rengeteg a párhuzam, de nekem valahogy nem jött be annyira, messze van a Kyuss zsenialitásától.

John Garcia

Nem tudom, mi volt a pontos terv a Vista Chino-val (gondolom, megidézni a korai időket), ám egy idő után csend telepedett a zenekarra, így Garcia jól tette, hogy nem ült a babérjain, hanem szólóban kezdett lemezeket kiadni, a J.G. and the Band of Gold pedig a legközelebb áll a sokat emlegetett együttes nagyszerűségéhez. Egy időben el akart szakadni a múlttól, de később rájött, hogy a Kyuss-t nem feledik el könnyen az emberek, és tőle várják azt, hogy továbbra is ebben a világban mozogjon – ha már Josh Homme nem hajlandó.

Az énekes poszt egyébként is meghatározó, főleg, ha valakinek olyan egyéni hangja van, mint Garcia-nak. Legtöbbször a frontemberrel azonosítják az adott együttest, ami lehet előny és hátrány is. A harmadik szólólemezzel minden kétkedőt meggyőzhet, hogy jóval több a pozitívum ebben, és a Kyuss-t kedvelő emberek elégedetten csettinthetnek a dalokat hallva. Ha valaki a J.G. and the Band of Gold albumot úgy tolja az orrom alá, hogy kiadatlan Kyuss-számok gyűjteménye, simán elhiszem neki. Úgy vélem, jól tette John Garcia, hogy visszanyúlt a dicső múltba, de azt is elfogadom, ha valaki felteszi a kérdést, hogy miért kell a Kyuss szellemét ennyire “hitelesen” megidézni, hiszen az a korszak már (régen) elmúlt.

John Garcia hangja sem mindenkinek jön be. Olvastam olyan jelzőket is, hogy „bagzó macska éneke”, és valóban, néha a magas tartomány a kedvelt terepe a fickónak, amelyet egyedi módon közelít meg, ezáltal célpontot szolgáltatva az ellendrukkereknek. Pedig sajátos éneke védjegye volt a Kyuss-nak, és itt is megmutatja, mitől döglik a légy. Hajlításai, kitekert sorai, furcsa zöngéi ezen a lemezen is állandósulnak, de valahogy mégis kerek egésszé állnak össze, nem érzem azt, hogy túllőne velük a célon. És valóban, ez a rengeteg érdekes momentum élvezetes dalokban manifesztálódik, kiválóan összeáll minden. Ehhez természetesen ötletes zenei alapok kellenek, amelyek az énekkel együtt alkotják a lényeget, így minden adott a magas szintű szórakoztatáshoz.

Az “aranybanda”

Egyedül a gitár hangzása nem olyan, mint a Kyuss-nál (olyan mélyen búgó kakofóniát azóta sem tudtak létrehozni), talán ebben van a legnagyobb különbség, de a számok struktúrája, a dob és basszusgitár csűrt-csavart alapozása egyértelművé teszi a hasonlóságot. Az énekről meg ugye már beszéltem. Sokat emlegetem az éneke(s)t, ám meglepő módon egy instrumentális nótával (Space Vato) indul a lemez. Bemelegítés – mondhatjuk –, és nem is rossz ez az indítás. A folytatás pedig egyszerűen letaglózott. Újra a 90’-es évek hőskorában érzem magam, ha a Jim’s Whiskers-t hallgatom. Főleg a dal vége felé felbukkanó begyorsulós résztől dobtam el az agyam. Ennél hitelesebben senki sem tudná tolmácsolni a Kyuss zenei világát.

Van azért néhány nóta, amely szimplán csak remek, nem zseniális, a kivételek közé mindenképpen beraknám a Lillianna-t, amelynek óriási refrénje van, a My Everything pedig tökös dal, és Garcia is rendesen kiereszti benne a hangját. A záró tétel (Softer Side) egy kicsit elborult, de nagyon jó témákkal van teli, és Garcia sokszínű vokalizálása a csúcs. A suttogó, lágy tónusoktól eljut egészen a tébolyult hangokig. Ez egyébként nem sok, de minőség a mennyiség helyett.

Nálam a pálmát a Cheyletiella című dal viszi el. Ha folyamatosan a Kyuss-t emlegettem a cikkben, ennél a nótánál hatványozottan igaz a hasonlóság. Bármelyik klasszikus mellé simán odapakolható, olyan magas szinten mozog. A tempó, a váltások és a nagyszerű refrén a legszebb Kyuss-időket idézik. Tényleg olyan, mintha lemaradt volna a Welcome to Sky Valley korongról.

Szóval, ha az volt a célja Garcia-nak, hogy ezzel az albummal minél közelebb kerüljön a Kyuss-korszakhoz (feltételezem, így volt), akkor ez nagyon jól sikerült neki. Rettentően örülök, mert nagy kedvencem a négylemezes banda, és hatalmas űr maradt utánuk, de most egy kicsit kárpótolva érzem magam, mert számomra ezzel véget ért egy sokéves uborkaszezon. Három „i” betűs jelzővel zárom az ismertetőt: aki nem ismeri/szereti a Kyuss-t, az is tehet egy próbát, mert ez a nagylemez „Igényes, impresszív és időtálló”.

Viszont szigorú leszek a pontozásnál, fél pontot levonok amiatt, hogy egy-két nóta egy picit gyengébb, de így is egy hatalmas lemez a Band of Gold.

A szerző: Zozzie304 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*