Faith No More-albumok rangsorolva. Vigyázat, szubjektív!

Szélsőségek. Ez talán egy megfelelő szó a Faith No More-ra és munkásságára. Szélsőségekbe hajlik a zene, szélsőségekre hajlamos Mike Patton énekes is, aki az egyik legkarizmatikusabb frontember. Lehet őt utálni, szeretni, de nehéz nem tudomást venni róla. Hangja szinte hangszer-státuszú. A Faith No More (a továbbiakban FNM-ként is hivatkozni fogok rájuk) mellett simán elmenni is nehéz. Régóta a porondon vannak, még ha közben egy időre el is tűntek, legutóbbi nagylemezükre pedig majd 20 évet kellett várni. Hét stúdióalbumot adtak ki, ezeket próbálom sorba rendezni. A listára nem tettem rá, de mindenképpen megérdemli, hogy megemlítsem az 1991-es Live at the Brixton Academy koncertlemezt, amely számomra minden idők 10 legjobb élő felvétele között van.

7. We Care a Lot (1985)

Isten nyugosztalja Chuck Mosley-t, a zenekar első énekesét, aki nemrégiben hunyt el. A színes bőrű énekesnek állítólag jelentős szerepe volt a zenekar hangzásának kialakításában. Köszönjük neki. Az ő hangját hallhatjuk ezen a bemutatkozó albumon, amelyről a címadót leszámítva kevés igazán értékelhető dalt tudnék megemlíteni. Talán az As the Worm Turns maradt meg még bennem. Az útjának elején járó zenekar képét mutatja a lemez. Funkos témák, jó kis Jim Martin-féle riffek, punkos ízek, szőnyeg szinti minden mennyiségben. Jim Martin gitáros külön egypercest is kapott, Jim címmel, amelyben olyan nyugis témákat penget, amelyek akár Mátyás királyunk reneszánsz udvarában is megállták volna a helyüket. Egyes dalok alól pedig, ha kivennénk a gitárt, akkor egyfajta Depeche Mode-szerű zenét kaphatnánk.

6. Introduce Yourself (1987)

A javulás szembetűnő. Sokkal jobb dalok készültek, mint a debüt idején. Sőt, ha ezen a lemezen már Mike Patton énekelt volna, még akár feljebb is toltam volna a rangsorban. Ő tudott volna még némi pluszt hozzáadni ehhez az albumhoz. De hát nincs olyan, hogy „ha”, csak a tények számítanak. A stílus nagyjából maradt, de sokkal egységesebb, kevésbé csapongó lett az Introduce Yourself. Egy kicsit talán kevesebb a punkos attitűd, több viszont az alternatív és a rap-hatás. Kedvelem a keménykedő záródalt, a Spirit-et, valamint az Anne’s Song-ot, amely funk-alapú, rap-szerű, és akár a We Care a Lot kistestvére is lehetne. A rap-nek és a metalnak ez a vegyítése egyébként nagyon ment a Faith No More-nak, jól is állt nekik, és jól is csinálták. Megjegyzendő, hogy a We Care a Lot című dal erre az albumra is felkerült.

5. Sol Invictus (2015)

Akkor lássuk a visszatérő albumot, amelyre sokan sokat vártak, de amelynek elkészültére nem sokan fogadtak volna. Alapvetően nem rossz lemez született, amely messziről felismerhető FNM-jegyeket tartalmaz, a megítélése viszont nem meglepő módon elég vegyes. A nyitó dal sajnos nagyon rossz, megítélésem szerint egyáltalán nem való lemezindítónak. A Superhero viszont a lemez kiemelkedő tétele, a végére már-már epikus, benne mindazzal, amit szeretünk a FNM-ban. Metalos témák is felfedezhetők a lemezen, de a számuk eléggé le van már redukálva.

A borító és a booklet röviden szólva beteg. Nem tudom, honnan szedték az ötletet, hogy ezeket az ismeretlen fényképészek által készített fotókat használják lemezborítónak. A frontborítón például a pelenkás, zsákkal a fején, papós cipőben, kezében késsel pózoló sráccal, aki mögött még egy kutya is kíváncsian néz bele az objektívbe… De a booklet-ben található többi kép sem egyszerű. A zenére visszatérve, alapvetően tisztességes meló született, az elődökhöz képest nyilván sokkal gyengébb, az említett Superhero és a Motherfucker mellett kevés kiemelkedő számmal.

4. Album of the Year (1997)

A feloszlás előtti utolsó album került a dobogóról éppen lecsúszó helyre. A FNM minden jellemzője megtalálható ezen a lemezen. Egy kissé úgy érzem, itt már túl is tolták az avantgárdot és az alternatív vonalat. Agresszív gitártémák kevésbé, alteros szerzemények, nyugis, elszállós szinti-uralta dalok viszont jócskán sorakoznak az albumon, Mike Patton remek énektémáival. John Hudson gitáros, aki jelenleg is a FNM tagja, erre az albumra csatlakozott a tagsághoz.

Az album csomagolását a hazánkban meglehetősen ellentmondásos megítélésű, egykori cseh államférfi, Tomas Masaryk uralja. Megmondom őszintén, nem olvastam mélyebben utána, hogy miért, de a booklet-ben még a felravatalozott egykori kormányfő koporsója is szerepel. Róla elég annyit tudni, hogy az egységes Csehszlovákia megálmodója volt. De vissza a zenére: a kezdés remek, a nyitó Collision után következő Stripsearch és a Last Cup of Sorrow páros a lemez két legjobb dala. Hozzájuk az Ashes to Ashes nő még fel. Szokás mondani a FNM-ra, hogy Jim Martin távozásával eltűnt a dög a zenéjükből (ez azért igaz is); a fanyalgóknak azért idepakoltak egy Got That Feeling-et.

3. King for a Day, Fool for a Lifetime (1995)

Olyan sokat tököltem a második-harmadik hely kiosztásával, mintha számítana valamit. 🙂 Képregény-szerű borítóba csomagolták ezt a lemezt, amely Trey Spruance gitárossal készült, aki Mike Patton énekessel már dolgozott korábban a Mr. Bungle zenekarban. Az új gitáros státusza számomra sosem volt egyértelmű, teljes tagnak talán sosem számított, csak beugrónak. Az akkor magánéleti válságban lévő Roddy Bottum billentyűs kimaradt a zeneszerzés nagy részéből, talán emiatt is helyenként sokkal gitárosabb lemez született. Bár ellentételezésként, ha a jazzes Star A.D.-re gondolok, benne a fúvósokkal, vagy az igen nyugis Carlho Voador–Take This Bottle kettősre, akkor ez sem igaz teljesen. A nyitó Get Out mindenesetre tetszetős, vastag gitáros kezdés.

A lemezt, rákontrázva az előző album megasikerére, az Easy-re, a Digging the Grave klipje vezette fel, ami a lemez egyik legjobbja, egy tökös kis rockdal. Ebbe az ütősebb kategóriába sorolandó még a Ricochet, vagy a Gentle Art of Making Enemies. A lemezhez készült egy bónuszdal is, az I Started a Joke, ami hangulatában viszont az Easy-re hajaz.

2. Angel Dust (1992)

A berobbanás (a The Real Thing) után a rajongóknak három évet kellett várniuk az újabb stúdióalbumra. Nem érhette őket csalódás, a FNM tovább robogott a siker útján. Sajnos Jim Martin gitáros, sokak kedvence (az enyém is) ezen az albumon szerepelt utoljára együtt társaival. Ha a borítóra akarnék utalni, azt mondanám, ez volt a gitáros hattyúdala. (Bár nem vagyok ornitológus, remélem, a borítón látható madár egy hattyú.) (Nemes kócsag – a biológus szerk.) A billentyűk egyre nagyobb szerepet kaptak, ezzel egyenes arányban pedig háttérbe szorultak a gitáros témák, ami a különc megjelenésű bárdistának nemigen tetszett. Pedig milyen témákat pakolt ide is!

Az album, amely egy brutál drogról, az angyalporról kapta a nevét, a szélsőségek tárháza. Ahogy mondani szokás, itt aztán van minden, mint a búcsúban. Az előző lemezen bemutatkozó Mike Patton itt már erősen beszállt a dalírás folyamatába is, és a végeredmény remekül prezentálja az ő komplex személyiségét. A különc Malpractice-t például teljesen egyedül jegyzi. Énekstílusára pedig nehéz jelzőket használni: ordít, énekel, hörög, érzelmeit remekül közvetíti a dalokban. Kedvencem a nyitó hármas, de leginkább a Midlife Crisis, valamint az album közepén található A Small Victory. Az albumra utólag felkerült egy Lionel Richie-dal, az Easy is. A dal beakadt az MTV-nél, és a listák élére repítette a zenekart.

1. The Real Thing (1989)

Előrebocsátom, a dobogós lemezek mindegyike szép, kövér 10 pontos alkotás. Ami itt a győzelemhez vezetett, az megint a lemezzel kapcsolatos személyes élmény, ami az elmémbe vésődött, és kellemes emlékeket hoz a felszínre. Itt körülbelül 1990-1991-ig kell visszagondolnom, amikor is Vadi barátom egy beszélgetéskor kérdőn nézett rám:

– Te nem ismered a Faith No More-t???
– Nem – válaszoltam.
– Ó, bújj el! – kaptam meg a választ.

Ezzel egy időben ide is adta a Live at Brixton Academy koncertet kazettán, és én menthetetlenül beleszerettem a FNM-ba. Aztán jött a teljes The Real Thing album, rajta az Epic című klasszikussal. Ez totál padlóra tett. A kész dalokhoz itt még a friss énekes, Mike Patton nem tett hozzá, de a szövegek már tőle jöttek. A lemez borítójáról egyszer valahol azt olvastam, hogy eredetileg kinézett terv végül a Testament Practice What You Preach című albumának borítójára került.

Az anyag zeneileg sokkal-sokkal érettebb, mint elődei, mintha nem is ugyanaz a zenekar lenne. A dalokban hihetetlen mértékű fejlődés érhető tetten; a funk, a rap, a metal egyszerre jelen van bennük. Hangsúlyos a basszus szerepe, csakúgy, mint a billentyűé. Ugyanakkor Jim Martin gitáros sem volt még a háttérbe tolva. Le is tesz a lemezre egy már-már thrash-be hajló dalt, a Surprise! You’re Dead!-et. Ezt a nótát állítólag még valamikor régen, az 1986-ban elhunyt Metallica-basszerrel, Cliff Burton-nel közösen írta.

Az egész album remek, a From Out of Nowhere és a Falling to Pieces is klasszikussá vált azóta, a Black Sabbath cover, a War Pigs is jól sikerült, és imádom a nyugisan kezdő, majd kissé bevaduló Zombie Eaters-t is (milyen riffet pakolt oda a vége felé Martin!). Két dalt viszont nem rendezhetek le így. Az Epic egy műfajteremtő klasszikus, amelyben a rap és a metal ötvözése rendesen ki lett maxolva. Érdekesség (ha jól emlékszem), hogy a klipje végén, a parton vergődő halról közleményt kellett kiadnia a bandának, megnyugtatva mindenkit, hogy a forgatás végére a szóban forgó állat életben maradt. A mai világ mocskában az ingerküszöb sajnos sokkal magasabb lett, hogy ilyenen fennakadjunk, de akkor még ez is fontos volt.

A másik dal a Woodpecker from Mars, ami egy hegedűhangokkal (szinti-effektekkel) is megtámogatott instrumentális szerzemény. Rutintalan, heves fiatalként akkoriban még elmentem mellette, mára viszont az egyik kedvenc nótám lett a lemezről. Ajánlom mindenkinek, remek hangulata van. Mint ahogyan a komplett albumot is ajánlom, hiszen nemcsak 1989-nek, de az egész korszaknak is az egyik ékköve.

A szerző: Szabó Viktor13 publikáció
Foci- és zenerajongó, bakelitlemez-gyűjtő. A Bon Jovi-tól a Sear Bliss-ig bármit meghallgat. Civilben egy multinál koordináta-méréstechnikusként dolgozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*