Deep Purple: Burn (1974)

Szerintem sokan vagyunk olyanok, akik a korunkból adódóan a hard rockból (vagy azzal párhuzamosan) nőttünk bele a heavy metalba. A nálunk néhány évvel idősebbek szimplán azért nem hallgatták a legkeményebb műfajt, mert akkor még nem létezett. Mi pedig mindenre nyitottak voltunk, ami „férfiasan tökéletes” volt, legyen az a Black Sabbath vagy a Metallica, a Led Zeppelin vagy éppen a Venom muzsikája.

Mindazt begyűjtöttük, amihez hozzáfértünk, amire diákként volt pénzünk. A ’80-as évek első felében/közepén jártunk, a maszek lemezboltok még nem működtek, vagy nem fedeztük fel őket magunknak, így forrásként maradt a rádió, a tévé, a nálunk előrébb járók kollekciói és meglepő módon a nagyáruházak (például a Skála) zenei osztályai. Utóbbiak polcain nem egyszer bukkanhattunk neves külföldi előadók elfogadható árú, valószínűleg jugoszláv nyomású albumaira.

Így csaptam le a Deep Purple Live in London című, 1982-es kiadású koncertlemezére is, amelynek anyagát jóval korábban, 1974. május 22-én rögzítették a brit fővárosban. S hogy miért említem ezt? Mert az albumon szereplő hat nóta közül öt a zenekar akkoriban (1974-ben) frissen megjelent korongjáról, a Burn-ről származott. Bevallom őszintén, nem igazán fogott meg az anyag (lehettem vagy 16-17 éves); a daloknak legalább a fele nem tetszett, másrészt egyes szerzeményeket extrém módon elnyújtottak, a You Fool No One például több mint 18 percen át szól, igaz, egy dobszóló is helyet kapott benne.

A napra pontosan 45 évvel ezelőtt megjelent stúdióalbum, a Burn számainak több mint a fele tehát ilyenformán megvolt már, amikor Balázs barátom édesapjának gyűjteményében magát a bakelitkorongot is felfedeztem. „Jó szokásomhoz híven” csak a hiányzó három nótát vettem át róla, így eshetett meg, hogy az anyagot sokáig nem is hallottam egyben.

Na de beszéljünk a lényegről, magáról a Burn-ről, amely a karrierje első csúcsain (az 1970-es In Rock-on és a két évvel későbbi Machine Head-en) túljutott zenekar nyolcadik stúdiólemeze. A Deep Purple szekere éppen lejtmenetben volt, olyannyira, hogy 1973-ban, a Who Do We Think We Are album megjelenését követően előbb Ian Gillan énekes, majd a basszusgitáros Roger Glover is távozott a csapatból. Előbbi helyére egy gyakorlatilag teljesen ismeretlen, északkelet-angliai vokalista, David Coverdale került, a négyhúros hangszert pedig a Midlands nevű csapatból igazolt, korábban a Trapeze-ben jeleskedő Glenn Hughes akasztotta a nyakába.

David Coverdale

Érdekes adalék, hogy Blackmore-ék először Hughes-ra csaptak le, és felmerült, hogy ne is keressenek tovább, négyesben folytassák, hiszen a basszusgitáros egyben énekes is volt. Végül mégis úgy gondolták, hogy szükségük van egy ötödik tagra, aki eredeti szándékuk szerint a Free-ben nevet szerzett Paul Rodgers lett volna, ám az énekes nemet mondott, mivel akkor már javában munkálkodott új zenekara, a Bad Company létrehozásán. Így került a képbe Coverdale, akivel, mint hamarosan kiderült, remek vásárt csináltak.

Az új felállás óriási lehetőségeket rejtett magában, hiszen Hughes, ha nem is Coverdale-lel egyenértékű, de gyakorlatilag a második számú énekese lett a bandának. Elsősorban az ő produkciójuknak köszönhetően volt újszerű és izgalmas a korong. Mondjuk, nekem David férfias-erőteljes hangja messze jobban tetszik, mint Glenn „nyávogása”.

Glenn Hughes

Persze a zenei irányvonal is módosult, és nem feltétlenül pozitív irányba. Ezen a korongon Ritchie Blackmore gitáros és Jon Lord billentyűs is halványabb, kevésbé virtuóz játékkal állt elő, mint amit tőlük korábban megszokhattunk. Talán meghökkentette őket, és nem tudtak mit kezdeni azokkal a soul-os, funky-s, boogie-s elemekkel, amelyek elsősorban Hughes részéről érkeztek, és épültek be a megújult Deep Purple muzsikájába. Ez a diszharmónia a zenekart megállíthatatlanul tolta a szakadék széle (a megszűnés) felé, de ez útjuknak még egy elég emlékezetes szakasza volt.

Nézzük, mit kapunk a bő 41 perc játékidejű korongon! Először is itt van két klasszikus, a címadó Burn és a Mistreated. Előbbi a Gillan-ék távozása és a feloszlás közti időszak szerintem legjobb Deep Purple-nótája. A dal elsőre rögzülő alapriff-fel, lendületesen hasít, középpontjában a Blackmore szólójából kibontakozó gitárdallam áll, amelynek egy változatát később Lord is elővezeti. A Mistreated blues-os lírája az album egyik csúcspontja, Coverdale nagyot énekel benne, Blackmore pedig később a Rainbow koncertrepertoárjába is átemelte.

Nem hagyhatom említés nélkül személyes kedvenceimet sem, az elégikus, még a többi szerzeményhez képest is egy kissé retró-ízűnek ható Sail Away-t és az akkoriban valószínűleg erősen futurisztikusnak ható instrumentális zárótételt, az „A” 200-et.

Jon Lord, Ritchie Blackmore, David Coverdale, Glenn Hughes és Ian Paice

A többi nóta pedig… lehet, hogy valakinek bejön, nekem nem annyira. Meghallgatom őket, és mostanra egységes egésszé értek össze bennem a fentebb nevesített favoritokkal, ám azok nélkül számomra teljes mértékben kihagyhatók lennének. Négyük közül talán még a Lay Down, Stay Down-t és a What’s Goin’ On Here-t emelném ki, ám a maradék két tétel számomra nagyon nem Deep Purple. Több nótában is egyfajta kolompszerű hangzás kíséri a ritmust, ami inkább idegesítő, mint izgalmas mellékzönge Ian Paice egyébként kiváló dobjátékában.

Az albumot a közönség és a szakma is meglepően jól fogadta, ám a zenészek közül nem mindenki volt elégedett az új irányvonallal. Ritchie Blackmore még adott egy esélyt a csapatnak, hátha visszatalálnak a már bevált recepthez, de ez nem történt meg. Úgyhogy a még ugyanabban az esztendőben, azaz 1974 novemberében napvilágot látott Stormbringer megjelenése után bő fél évvel ő is távozott a süllyedő hajóról. Lehetséges utódaként az ír Rory Gallagher neve is felmerült, ám végül az amerikai Tommy Bolin került a helyére; vele készült a Deep Purple története első felvonásának hattyúdala, a Come Taste the Band album, amelyet követően, 1976 júliusában a csapat hivatalosan is feloszlott.

A következő években, évtizedekben Coverdale és Hughes tovább menetelt a halhatatlanság felé vezető úton (előbbi már 1978-ban életre hívta a Whitesnake-et, utóbbi karrierje azonban csak a ’80-as években kezdett meredeken felfelé ívelni), Tommy Bolin viszont még ugyanazon év decemberében, 25 esztendős korában meghalt drog-túladagolásban. Időközben Ian Gillan létrehozta saját szólócsapatát, Ritchie Blackmore révén pedig megszületett egy másik örökbecsű zenekar, a Rainbow. Majd 1984-ben jött a klasszikus kvintett nagy visszatérése a Perfect Strangers albummal; idén az is jubilál, úgyhogy arról is írni fogunk…

A ma 45 éves Burn rocktörténeti jelentősége mindenekelőtt abban rejlik, hogy megismertette a világgal David Coverdale és Glenn Hughes nevét. Nem mellesleg néhány remek nóta is hallható rajta. Még ha zeneileg egy kissé kakukktojásnak is gondolom a Deep Purple életművében, ma már valamennyi dalával együtt szeretem.

A szerző: Coly777 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*