Deep Purple: Burn (1974)

Szerintem sokan vagyunk olyanok, akik a korunkból adódóan a hard rockból (vagy azzal párhuzamosan) nőttünk bele a heavy metalba. A nálunk néhány évvel idősebbek szimplán azért nem hallgatták a legkeményebb műfajt, mert akkor még nem létezett. Mi pedig mindenre nyitottak voltunk, ami „férfiasan tökéletes” volt, legyen az a Black Sabbath vagy a Metallica, a Led Zeppelin vagy éppen a Venom muzsikája.

Mindazt begyűjtöttük, amihez hozzáfértünk, amire diákként volt pénzünk. A ’80-as évek első felében/közepén jártunk, a maszek lemezboltok még nem működtek, vagy nem fedeztük fel őket magunknak, így forrásként maradt a rádió, a tévé, a nálunk előrébb járók kollekciói és meglepő módon a nagyáruházak (például a Skála) zenei osztályai. Utóbbiak polcain nem egyszer bukkanhattunk neves külföldi előadók elfogadható árú, valószínűleg jugoszláv nyomású albumaira.

Így csaptam le a Deep Purple Live in London című, 1982-es kiadású koncertlemezére is, amelynek anyagát jóval korábban, 1974. május 22-én rögzítették a brit fővárosban. S hogy miért említem ezt? Mert az albumon szereplő hat nóta közül öt a zenekar akkoriban (1974-ben) frissen megjelent korongjáról, a Burn-ről származott. Bevallom őszintén, nem igazán fogott meg az anyag (lehettem vagy 16-17 éves); a daloknak legalább a fele nem tetszett, másrészt egyes szerzeményeket extrém módon elnyújtottak, a You Fool No One például több mint 18 percen át szól, igaz, egy dobszóló is helyet kapott benne.

A napra pontosan 45 évvel ezelőtt megjelent stúdióalbum, a Burn számainak több mint a fele tehát ilyenformán megvolt már, amikor Balázs barátom édesapjának gyűjteményében magát a bakelitkorongot is felfedeztem. „Jó szokásomhoz híven” csak a hiányzó három nótát vettem át róla, így eshetett meg, hogy az anyagot sokáig nem is hallottam egyben.

Na de beszéljünk a lényegről, magáról a Burn-ről, amely a karrierje első csúcsain (az 1970-es In Rock-on és a két évvel későbbi Machine Head-en) túljutott zenekar nyolcadik stúdiólemeze. A Deep Purple szekere éppen lejtmenetben volt, olyannyira, hogy 1973-ban, a Who Do We Think We Are album megjelenését követően előbb Ian Gillan énekes, majd a basszusgitáros Roger Glover is távozott a csapatból. Előbbi helyére egy gyakorlatilag teljesen ismeretlen, északkelet-angliai vokalista, David Coverdale került, a négyhúros hangszert pedig a Midlands nevű csapatból igazolt, korábban a Trapeze-ben jeleskedő Glenn Hughes akasztotta a nyakába.

David Coverdale

Érdekes adalék, hogy Blackmore-ék először Hughes-ra csaptak le, és felmerült, hogy ne is keressenek tovább, négyesben folytassák, hiszen a basszusgitáros egyben énekes is volt. Végül mégis úgy gondolták, hogy szükségük van egy ötödik tagra, aki eredeti szándékuk szerint a Free-ben nevet szerzett Paul Rodgers lett volna, ám az énekes nemet mondott, mivel akkor már javában munkálkodott új zenekara, a Bad Company létrehozásán. Így került a képbe Coverdale, akivel, mint hamarosan kiderült, remek vásárt csináltak.

Az új felállás óriási lehetőségeket rejtett magában, hiszen Hughes, ha nem is Coverdale-lel egyenértékű, de gyakorlatilag a második számú énekese lett a bandának. Elsősorban az ő produkciójuknak köszönhetően volt újszerű és izgalmas a korong. Mondjuk, nekem David férfias-erőteljes hangja messze jobban tetszik, mint Glenn „nyávogása”.

Glenn Hughes

Persze a zenei irányvonal is módosult, és nem feltétlenül pozitív irányba. Ezen a korongon Ritchie Blackmore gitáros és Jon Lord billentyűs is halványabb, kevésbé virtuóz játékkal állt elő, mint amit tőlük korábban megszokhattunk. Talán meghökkentette őket, és nem tudtak mit kezdeni azokkal a soul-os, funky-s, boogie-s elemekkel, amelyek elsősorban Hughes részéről érkeztek, és épültek be a megújult Deep Purple muzsikájába. Ez a diszharmónia a zenekart megállíthatatlanul tolta a szakadék széle (a megszűnés) felé, de ez útjuknak még egy elég emlékezetes szakasza volt.

Nézzük, mit kapunk a bő 41 perc játékidejű korongon! Először is itt van két klasszikus, a címadó Burn és a Mistreated. Előbbi a Gillan-ék távozása és a feloszlás közti időszak szerintem legjobb Deep Purple-nótája. A dal elsőre rögzülő alapriff-fel, lendületesen hasít, középpontjában a Blackmore szólójából kibontakozó gitárdallam áll, amelynek egy változatát később Lord is elővezeti. A Mistreated blues-os lírája az album egyik csúcspontja, Coverdale nagyot énekel benne, Blackmore pedig később a Rainbow koncertrepertoárjába is átemelte.

Nem hagyhatom említés nélkül személyes kedvenceimet sem, az elégikus, még a többi szerzeményhez képest is egy kissé retró-ízűnek ható Sail Away-t és az akkoriban valószínűleg erősen futurisztikusnak ható instrumentális zárótételt, az „A” 200-et.

Jon Lord, Ritchie Blackmore, David Coverdale, Glenn Hughes és Ian Paice

A többi nóta pedig… lehet, hogy valakinek bejön, nekem nem annyira. Meghallgatom őket, és mostanra egységes egésszé értek össze bennem a fentebb nevesített favoritokkal, ám azok nélkül számomra teljes mértékben kihagyhatók lennének. Négyük közül talán még a Lay Down, Stay Down-t és a What’s Goin’ On Here-t emelném ki, ám a maradék két tétel számomra nagyon nem Deep Purple. Több nótában is egyfajta kolompszerű hangzás kíséri a ritmust, ami inkább idegesítő, mint izgalmas mellékzönge Ian Paice egyébként kiváló dobjátékában.

Az albumot a közönség és a szakma is meglepően jól fogadta, ám a zenészek közül nem mindenki volt elégedett az új irányvonallal. Ritchie Blackmore még adott egy esélyt a csapatnak, hátha visszatalálnak a már bevált recepthez, de ez nem történt meg. Úgyhogy a még ugyanabban az esztendőben, azaz 1974 novemberében napvilágot látott Stormbringer megjelenése után bő fél évvel ő is távozott a süllyedő hajóról. Lehetséges utódaként az ír Rory Gallagher neve is felmerült, ám végül az amerikai Tommy Bolin került a helyére; vele készült a Deep Purple története első felvonásának hattyúdala, a Come Taste the Band album, amelyet követően, 1976 júliusában a csapat hivatalosan is feloszlott.

A következő években, évtizedekben Coverdale és Hughes tovább menetelt a halhatatlanság felé vezető úton (előbbi már 1978-ban életre hívta a Whitesnake-et, utóbbi karrierje azonban csak a ’80-as években kezdett meredeken felfelé ívelni), Tommy Bolin viszont még ugyanazon év decemberében, 25 esztendős korában meghalt drog-túladagolásban. Időközben Ian Gillan létrehozta saját szólócsapatát, Ritchie Blackmore révén pedig megszületett egy másik örökbecsű zenekar, a Rainbow. Majd 1984-ben jött a klasszikus kvintett nagy visszatérése a Perfect Strangers albummal; idén az is jubilál, úgyhogy arról is írni fogunk…

A ma 45 éves Burn rocktörténeti jelentősége mindenekelőtt abban rejlik, hogy megismertette a világgal David Coverdale és Glenn Hughes nevét. Nem mellesleg néhány remek nóta is hallható rajta. Még ha zeneileg egy kissé kakukktojásnak is gondolom a Deep Purple életművében, ma már valamennyi dalával együtt szeretem.

A cikk szerzője: Coly851 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*