Altitudes & Attitude: Get It Out (2019)

„A basszusgitárosok lázadása” – ez a képzeletbeli dokumentumfilmcím jutott eszembe, látva a közelmúlt tendenciáját, amely – számomra – 2017-ben Rex Brown (ex-Pantera, ex-Down, ex-Kill Devil Hill) szólólemezével kezdődött, tavaly D. D. Verni (Overkill) magán-projektjével folytatódott, most pedig itt van két újabb thrasher, Frank Bello (Anthrax) és Dave Ellefson (Megadeth, Metal Allegiance) ráadásul együtt, egyszerre…

Amikor egy háttérember a reflektorfénybe lép, és saját elképzeléseit kívánja megvalósítani, sejthetően anyazenekaráétól eltérő muzsikával fog előrukkolni, esetleg az addigihoz képest új szerepben is kipróbálja magát. Ez történt most is, így aztán a Get It Out-tól senki ne várjon Anthrax-es vagy Megadeth-es zenét, a két basszer valami teljesen újat, más minőséget hozott létre, ami aztán eredeti csapataik rajongóinak vagy bejön, vagy nem.

Az Altitudes & Attitude sztorija 2010-ig nyúlik vissza, amikor Bello és Ellefson közösen indult „turnéra”, hogy a Hartke nevű, erősítőket gyártó cég támogatásával basszusgitár-kurzusokat (klinikákat) tartson. Hogy ezen az eseményeken legyen mit játszaniuk, leültek, és közösen összehoztak néhány nótát. Ezek (a Booze and Cigarettes, a Tell the World és a Here Again) voltak azok, amelyek aztán helyet kaptak a duó 2014-es bemutatkozó, a csapat nevével azonos címet viselő EP-jén. Már akkor érezték, hogy megvan köztük az összhang, így tovább folytatták a közös munkát.

„Ez a formáció csak most jöhetett létre, amikor a thrash titánjai, a Big Four tagjai idősebbek és bölcsebbek lettek, kedvesebbek egymáshoz, zenei kreativitás tekintetében pedig nyitottabbak – magyarázza Dave Ellefson. – Amikor még felfelé tartasz a siker csúcsára, nincs helye a baráti együttműködésnek. Verseny van. Ám ha felértél a hegytetőre, és élvezted a kilátást (amiben mind a négy csapatnak volt már része), akkor magától érdeklődik, hogy lazítunk, és esetleg az együttműködés gondolata is felmerül bennünk. Vagy az, hogy ne csak muzsikusként, előadóként, hanem művészként is megmutassuk magunkat.”

A Get It Out album egy csaknem négyéves folyamat végeredménye. „Ez idő alatt megtapasztaltam a dalszerzés katartikus élményét” – mondja Frank Bello, aki egyfajta terápiaként élte meg, mindenekelőtt a szövegírást. – A dalok többsége a velem történtekről és az ezekkel kapcsolatos belső küzdelmeimről szól. A bátyám haláláról, vagy arról, amikor gyerekkoromban az apám otthagyott bennünket, nekünk pedig semmi pénzünk nem maradt kifizetni a számláinkat. Általában pedig az élet csúcs- és mélypontjairól. Ezek miatt mindig dühöt éreztem magamban, és a zene segített abban, hogy kezeljem ezt az érzést.”

„Tökéletes az album címe – teszi hozzá Ellefson – hiszen olyan zenét játszunk rajta, amely régóta bennünk volt. Ez mindkettőnknek egy olyan része, amelyet rajtunk kívül eddig még senki más nem hallott.”

De hogy a lényegre térjek, hogy fér meg két dudás (basszusgitáros) egy csárdában, és milyen zene született a kezük alatt? Ellefson maradt a kaptafánál, vagyis a négy- és öthúros instrumentumnál, Bello viszont énekel és alapvetően gitározik a dalokban, ettől függetlenül időnként váltott bőgőfutamokat is hallunk tőlük. Nem viszik túlzásba alaphangszerük szerepeltetését, a nótákban az énekdallam viszi a prímet. Ráadásul nem a hagyományos, brummogó basszus kíséri a zenét; különleges hangokat szólaltatnak meg a húrokon, a Here Again-ben pedig szólóznak is egyet, előbb Ellefson, aztán pedig a két koma együtt.

A csapat harmadik tagja Jeff Friedl dobos (A Perfect Circle, Ashes Divide, Puscifer), a dalok fényét pedig olyan gitárosok emelik vendégjátékukkal, mint Ace Frehley (a Late című nótában), az Anthrax-es Jonathan Donais (az Out Here-ben), vagy Gus G. és Nita Strauss.

Bello tehát egy csapat (az Anthrax) nem annyira szürke eminenciásából, ritmusszekciójának tagjából itt frontemberré lépett elő. Történt már ilyen korábban is, gondoljunk csak Dave Grohl-ra. Nem véletlenül említem őt, ugyanis az A&A zenéje engem sokban emlékeztet a Foo Fighters muzsikájára. A stílust az AOR mintájára Adult Oriented Metal-nak, vagyis felnőtteknek szóló fémzenének nevezném. Nem feltétlenül az én világom, de el kell ismernem, hogy remekül megírt, emlékezetes nóták sorakoznak az albumon.

„Világ életemben jó dalokat szerettem volna alkotni – árulja el Bello. – Mindig is melódia-gyáros voltam. Imádom a fogósságot: a jó riffekkel megtámogatott, fülbemászó refréneket.” S ha már a cikk elején említettem, jómagam több szempontból is a D. D. Verni által jegyzett Barricade ikertestvérének látom az anyagot. Egy idegen vizekre tett kalandos utazásnak, ami csak számunkra váratlan fordulat, hiszen a basszusgitárosok zenei világának mindig is szerves részét képezték az ezeken a lemezeken felcsendülő hangok.

A Get It Out egy igazi slágercsokor, amihez – mint írtam – én magam egy kicsit idegenül állok. Nem az én zeném, leginkább még az olyan pörgősebb dalok fognak meg, mint a címadó tétel, a Cold és a Here Again. Utóbbi az album legdurvább tétele, és a legtöbb basszust is ebben halljuk. Amire azonban mindenképpen érdemes odafigyelni, azok a technikai finomságok, a hangszeres tudás magas fokú megnyilvánulásai. A rádióbarát refrének mellett ezek teszik igazán élvezetessé az anyagot.

A Megadeth és az Anthrax rajongóinál valószínűleg nem zeneileg, hanem muzsikusként, művészként szereznek majd pluszpontokat az A&A spanjai, akik jó menedzseléssel egy új közönséget, a lágyabb (rock)zenék kedvelőit is meghódíthatják muzsikájukkal. Én szurkolok nekik.

Ja, és Belladonna esetleges távozása esetén Frank Bello-t az Anthrax mikrofonjához! Plusz, ha újabb basszusgitáros törné a fejét – lehetőleg instrumentális – szólólemezen, remélem, a Suicidal Tendencies-es Ra Diaz lesz az… 🙂

A szerző: Coly764 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*