A Pale Horse Named Death: When the World Becomes Undone (2019)

Talán véletlen, talán nem az, hogy Sal Abruscato éppen abban az évben indította útjára saját zenekarát, az A Pale Horse Named Death-t, amikor a Type O Negative – Peter Steele halálával – megszűnt létezni. Sal, mint tudjuk, 1990-1994 között dobolt a vinnlandi csapatban, és a Bloody Kisses-zel bezárólag szerepelt a Type O kiadványain. A Pale Horse első két lemezén a dobolás mellett elsősorban énekelt és gitározott, ám Johnny Kelly (ex-Type O Negative, Danzig, Kill Devil Hill, Seven Witches) tavalyi csatlakozásával immár végérvényesen letehette a dobverőket, hogy csak a frontemberi teendőkre koncentráljon. (Mellékszál, hogy Abruscato az elmúlt évtizedekben többször is visszatért a Life Of Agony-ba, ahol ugyancsak a dobcucc mögött volt bérelt helye.)

Így aztán, mivel Josh Silver billentyűs visszavonult, Kenny Hickey gitárosnak pedig a Seventh Void-dal csaknem másfél évtized alatt mindössze egyetlen, nem túl emlékezetes hanghordozót sikerült megjelentetnie, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Brooklyn-i doom/gót csapat vált a Type O hagyatékának igazi ápolójává. Amivel idei albumukon Abruscato-ék „arcátlanul vissza is élnek”: míg az első két korongon – hasonló zenét játszva – csupán azonos terepen mozogtak, addig a When the World Becomes Undone-on egyértelműen a Steele-ék által megkezdett csapást folytatják, és reprodukálják több-kevesebb sikerrel a Type O által megteremtett sötét világ hangzását, atmoszféráját.

A trónbitorlás itt messze nem ér véget, sőt: gondoljunk csak a World Coming Down album és e lemez címének hasonlóságára, vagy hallgassuk meg a Lay with the Wicked-et, amiben a She Burned Me Down verzéjének dallama és a Summer Breeze lalalázós vokálozása köszön vissza. Hogy a Dreams of the End-ről már ne is beszéljünk, amit simán gondolhatnánk egy, a Type O ’99-es korongjáról lemaradt nótának.

Abruscato persze közel sem úgy énekel, mint Steele, és a billentyűs hangszer sem úgy szól, mint szólt anno Silver ujjai alatt, ám a hasonlóság így is megtévesztő; a 2007-es Dead Again után akár egy ilyen anyaggal is előrukkolhatott volna az egykori zöld-fekete négyes.

Tegyük hozzá, a Fakó Ló, Amelynek Neve Halál is jókora szünetet tartott legutóbbi (Lay My Soul to Waste – 2013) és mostani anyaga között. Sal 2014– 2017 között harmadjára is beugrott a Life Of Agony-ba, saját csapatában pedig a gitáros Eddie Heedles kivételével a teljes legénység kicserélődött körülötte. 2014-ben érkezett melléjük Eric Morgan basszusgitáros (Seven Witches, ex-First Order), tavaly pedig a már említett dobos, Johnny Kelly és a másik gitáros, Joe Taylor (Cycle of Pain, ex-Doro, ex-Lita Ford). Harmadrészt pedig, Abruscato hasznosnak tartja, ha a sokak által ideálisnak tartott két évnél több telik el két lemez megjelenése között. „Időre van szükségünk ahhoz, hogy bizonyos dolgok megtörténjenek az életünkben – mondja a frontember. – Hogy változzunk, és ezáltal rendre izgalmasan újszerű produkcióval álljunk elő.”

A valamivel több, mint egyórás anyag 13 szerzeményét három csoportba tudom sorolni. Az elsőbe az egy az egyben Type O-s dalok tartoznak. Ilyen szempontból különösen a lemez elejét és végét nyomják meg. Kedvencem pillanatnyilag (folyamatosan ezt dúdolom, éneklem magamban) a címadó nóta, de a rá következő Love the Ones You Hate sem ad lejjebb a színvonalból. A befejezést pedig a We All Break Down, a már említett Lay with the Wicked és a Dreams of the End teszi erőssé.

A korong középső harmadát a saját hangon megszólaló, tehát inkább Pale Horse-os számok uralják. Ezek egy árnyalatnyival kevésbé sötétek, s emiatt nem is rántanak úgy magukkal, mint a nagy előd hatása alatt született témák. A harmadik kört pedig az instrumentális, hangulatfestő tételek alkotják. Mintha filmzenék vagy mini rádiójátékok lennének: egy-egy sejtelmes, félelmetes vagy végtelenül szomorú esemény zajlik bennük, nekünk pedig a hangfoszlányokból kell kitalálnunk, hogy mi is a sztorijuk.

Sal Abruscato

Az albumot nyitó As It Begins és az utolsóként elhangzó Closure viszonylag egyszerű feladvány: egy temetésen vagyunk, zúg a lélekharang, a pap búcsúztató szavait a gyászoló özvegy sírása nyomja el. A kezdő opuszban azonban ennél többet is hallunk: félelmetes suhogást, mintha maga a Gonosz érkezne meg a szertartásra. E két hangjáték foglalja keretbe a művet és magát a történetet, mintegy az életnek a halállal kezdődő és végződő körforgását szimbolizálva.

A Succumbing to the Event Horizon másfél perce kevésbé izgalmas, a The Woods viszont annál több fejtörést okoz. Egy őserdei törzsi szertartás kellős közepébe csöppenünk, a bennszülöttek dobolása és kántáló éneke az elkerülhetetlen véget sugallja, miközben egy halálfélelmében nyüszítő ember, az isteneknek felajánlandó áldozat mellett egy másik, hevesen ziháló fogoly a szabadulás útját keresi; mintha a köteleit próbálná elfűrészelni valamin. Aztán egy pillanat alatt mindenki elcsendesül: vajon a rituálé csúcspontja következik, vagy már megtörtént a dráma?

Bár tökéletes anyagnak nem mondanám, Abruscato-ék – az illendőség határain belül – a maximumot hozták ki a Type O Negative örökségéből. Előző két lemezük eredetibb volt; hogy ez-e számukra a jövő útja, azt a folytatás fogja megmutatni – amire, remélem, nem kell majd újabb öt-hat évet várni.

A szerző: Coly764 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*