Tiamat: Wildhoney (1994)

Mindenkinek megvannak a kedvenc lemezei, és azok között az abszolút csúcsalkotások; azok, amelyek végigkísérik az embert egy életen át; ezeket soha meg nem unja a zenerajongó, bárhol és bármikor elő tudja venni, és ugyanolyan lelkesedéssel hallgatja, mint amikor beütött a legelső katartikus élmény. Nos, nekem a Wildhoney egy ilyen remekmű, de továbbmegyek, mert a Tiamat zenekar az egyik legnagyobb favoritom, és a szóban forgó lemezükön kívül szinte mindegyik anyaguk hatalmas kedvencem, amelyek rendkívüli élményekkel gazdagítják életemet.

Ha rangsorolni szeretném a Tiamat-albumokat (ami számomra nem könnyű), a Wildhoney-t egy paraszthajszállal csak az A Deeper Kind of Slumber előzi meg, de a többi – akár a korai, akár a későbbi érából származó – kiadvány is ott tolong az élmezőnyben. De igazából ennek semmi jelentősége nincs, gyakorlatilag hibátlannak vélem Johan Edlund zenekarának életművét, így nincs is értelme azt pedzegetni, hogy melyik lemez hol foglalja el a pozícióját.

A ’90-es évek nagy változásokat hozott, rengeteg zenekar kezdte kijjebb tolni, esetleg lebontani a metal határait. Sokan nem elégedtek meg az ismert zenei formák ismételgetésével, ezért más utakat kerestek, újabb elemekkel kezdték feltölteni muzsikájukat. Mondjuk ki: megváltozott az általunk addig megismert stílus, a sokadik album már nem a kezdeti korszak zenéjét rejtette, hanem egészen más skatulyába illett. Ez, mint tudjuk, nem minden rajongó tetszését nyerte el, voltak olyan zenekarok, akiket a kemény mag rendesen kiosztott, és el is fordultak az együttestől, de érkeztek friss arcok, akiknek az iránymódosuláson átesett korongtól kezdett „számítani” a banda. De létezik az a bennfentes kör is, akik tolerálják a változást, és együtt „fejlődnek” a zenekarral.

Nem mindig élesen következik be a „pálfordulás”, néha lemezről-lemezre, apránként adagolják zenész-barátaink az új dolgokat, mert azzal mindenki tisztában van, hogy egy éles váltás akár végleg a földbe is állíthatja a bandát. Ha visszatekintünk egy kicsit, hogy a heavy metal al-ágain belül a leggyakrabban hol történt ez meg, azt tapasztalhatjuk, hogy a death/doom vonalon elég gyakori jelenség volt a finomodás, az új elemek beemelése. Elég csak a Paradise Lost-Anathema duót megemlíteni a Tiamat-on kívül, egy kicsivel később pedig a Katatonia-t, a Therion-t vagy az Opeth-et is ide sorolhattuk.

A Tiamat is a death és doom metal mezsgyéjén indult el, hasonlóan az említett zenekarokhoz; a Sumerian Cry és a The Astral Sleep hörgős és lassú metal-t tartalmazott, az 1992-ben megjelent Clouds-on viszont már kimutatható volt a dallamosodás, és a fő csapásiránytól eltérő zenei elemek megjelenése, ami a Wildhoney-n még jobban kiteljesedett. A negyedik albumon az ének is sokat finomodott, Edlund megmutatta, hogy a hangját tisztán használva is remek dolgokra képes. Sosem tartották őt képzett énekesnek, nem brillírozott az oktávok végigszántásában, viszont teljesen egyéni a hangszíne, és azt a minimális énektudását nagyon jól használja ki. Én nagyon kedvelem azt, ahogy énekel; nem mindig az számít, hogy mennyire profi a frontember, számomra a torokban megbúvó hangulat, az érzés, valamint az egyéniség a leglényegesebbek. És ennek a kritériumnak Johan abszolút megfelel.

Edlund a Whatever that Hurts klipben

Az első hangokból rögtön kitűnik, hogy ezen a lemezen egy új dimenzióba lépett a zenekar. A könnyed, akusztikus intrót (Wildhoney) követően, a Whatever that Hurts-ben kezdődő dob-basszus összjáték után nem az eddig megszokott durva muzsika robban be, hanem egy éteri, varázslatos hangfolyam kúszik elő, effektekkel, billentyűvel megspékelve, amire ráerősít a főnök suttogó, tiszta (azaz nem hörgős) énekkel. Ha beleolvasunk a szövegekbe, meg is értjük, mitől lett a muzsika „álomba ringató”. A „Decoction of Jimsonweed” kezdősor nem szorul különösebb magyarázatra (a Jimsonweed a datura-félék elnevezése, ide tartozik a maszlag, a beléndek stb.), a refrénben felbukkanó – itt azért egy picit szigorúbb az ének, de a zene is – psylocybe tea, silver spoon kifejezések szintén ezt támasztják alá, de ha végigolvassuk az összes sort, egyértelműnek tűnik, hogy egy erősen hallucinogén stádiumba csöppentünk. Szóval, Edlund nyíltan felvállalta a tudatmódosító szerekkel való közeli barátságát, és ez a drogokkal átitatott állapot az egész albumot is teljesen beborítja.

A lemez első fele még aránylag metal-os, a harmadik dal (The Ar) egész tempós is, de az utolsó négy nótában totál elszállt Edlund mester, ezeknek nem sok közük van a torzított gitár-dob-basszus által gerjesztett muzsikához, inkább rokonok a korai Pink Floyd-féle progresszív, kísérletezős avantgárd rock-kal. De visszatérve a The Ar-hoz, ezt a dalt végigkíséri egy hangulatos, női vokálos háttérének, ami ráerősít a szerzemény különös atmoszférájára.

Néhány szám átvezetésként, illetve bevezetőként (például az említett Wildhoney) funkcionál, a 25th Floor és a Kaleidoscope ének nélküli játszadozást tartalmaz, s ezekből hajtanak ki szépen az olyan „fő” nóták, mint a Gaia és legnagyobb kedvencem, a Do You Dream of Me?. Előbbi egy doom-os, gót-dark befolyású szerzemény, amit rengeteg szintetizátor, elektronikus téma színesít, így ennek sincs semmi köze a régi stílushoz. Kedvelem a refrénjét, pofonegyszerű, mégis hatásos. A kevesebb néha több.

A Do You Dream of Me? az egyik kedvenc Tiamat számom. Mondhatni, ez egy szerelmes lírai nóta, de nem csak erről van szó, ennél sokkal tartalmasabb és sejtelmesebb. Hogy is nézne ki csöpögős sorokkal egy Tiamat-dal! Füleket simogató, egyszerű és egyben gyönyörű akusztikus gitár-akkordokra épülő tétel, Edlund kissé melankolikus énekével kísérve. Ahogy halad előre a nóta, egyre jobban hipnotizál, egyre inkább csukódik le az ember szeme (nem az unalomtól), míg csak azt nem érzi, hogy már egy más dimenzióban lebeg. A szám vége felé a vezető gitártéma elektromos változatban is felbukkan, csak hogy még hatásosabb legyen minden.

A Tiamat a Wildhoney 20. évfordulóján

Hogy ebből a transzból ki ne szakadjunk, arról a folytatásban Edlund gondoskodik (Planets), de csavart még egyet a dolgon, mert ez a nóta nemhogy nem metal, de még rock-nak sem nevezhető. Effektekkel, szintetizátorral előadott elektro-muzsika, amelynek természetesen semmi köze a populáris gépzenékhez. És ha még ez sem lenne elég, zárásként még zsebre vághatjuk a Napot, olyannyira szabad lett a tudatunk. Az A Pocket Size Sun-ban sincs zúzás, van viszont egy nagyszerű dobszóló a végén, amely enyhén dzsesszes, de nem túltechnikázott, pont olyan, ami a szám hangulatába tökéletesen beleillik. A főnök hangja kissé szomorkás, mélabús, de lehet, hogy csak savval áztatott. Kár, hogy ezután fel kell ébredni…

Érdekes módon, a lemez megjelenésekor Edlund-on kívül csak John Hagel basszusgitáros volt hivatalos tag, Magnus Sahlgren gitáros és Lars Sköld dobos session-muzsikusként szerepeltek, bónuszként pedig Waldemar Sorychta is felbukkant, aki nemcsak a lemez producere volt, hanem ő kezelte a billentyűs hangszereket, és néhány dal társzerzőjeként is fel van tüntetve.

Innentől a Tiamat már egy teljesen más útra tévedt, az ezt követő lemezek teljesen szakítottak a kezdeti stílussal, nem volt visszakanyarodás. Nem tudok betelni a Wildhoney-val, de a többi lemezt is bármikor szívesen előkapom különleges és nagyszerű hangulatuk miatt, amelyeken természetesen ugyanúgy remek nóták sorakoznak, mint ezen az albumon. Majd idővel előkerül mindegyik.

A szerző: Zozzie282 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

2 hozzászólás

  1. Nálam imigyen:
    1 – The Astral Sleep ’91
    2 – Clouds ’92
    3- A Deeper Kind of Slumber ’97 – Johan drogos psziho gombás élményei 1 órába összesűrítve. A Wildhoney után nagyon kiváncsi voltam mi a francot tud még kitalálni, mert hát jó az az album is de azért több gitárt is el tudtam volna viselni még a “hangulat” rovására is. Na megvettem , meghallgattam oszt évek múlva vettem újra elő, mint második esélyt, és jó lett. Ehhez persze kellett az is hogy ezután a csávókám átment gótrokkerbe és unalmasabbnál unalmasabb albumok jöttek, megsincsennek, meg közben 97 lett és a metál meghalt (énvélemény). Ilyen-olyan utazáshoz kiváló-)
    4 – Wildhoney
    thx

    • Kedves Andor! Köszönöm hozzászólásodat! A Tiamat eléggé megosztó zenekar (lett), el is tudom fogadni, ha egyeseknek nem jött be a későbbi albumok zenéje. Engem valamiért olyan fából faragtak ki, hogy az összes lemezt bírom – bár, a Scarred People már fejvakarásra ad okot. Azt mondod, a késői albumok neked már unalmasak. Elfogadom, de nem értek vele egyet. Nekem azok is remekműveknek számítanak, de ez mint tudjuk, szubjektív vélemény.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*