Scorpions: Lovedrive (1979)

Igyekszem nem összemosni a szubjektivitást a tényszerűséggel, de ez nehezen fog menni. Azt gondolom, a Scorpions-nak két nagy korszaka volt, az egyik a ’70-es évek derekán, a másik a ’80-as évek első felében. Mindkettő egy-egy remek koncertalbummal, az 1978-as Tokyo Tapes-szel, illetve az 1985-ös World Wide Live-val érte el a tetőpontját. Én utóbbi időszakban voltam a csapat nagy rajongója, és az aktuális lemezek mellett akkor ismertem meg a csapat pályafutásának az 1972-es Lonesome Crow-tól az 1979-es Lovedrive-ig tartó szakasza alkotásait is.

E két utóbbi stúdióalbumot nemcsak az köti össze, hogy a Scorpions esetében ezek foglalják keretbe a ’70-es éveket, hanem egy olyan gitáros neve is, akinek játéka – a tesó, Rudi Schenker és az énekes Klaus Meine mellett – csak ezeken a korongokon hallható. Igen, Michael Schenker-ről van szó, akinek rendhagyó karrierje számos kanyart és mellékvágányt foglal magába.

Rudi és Michael Schenker a ’70-es évek végén

A Schenker-tesókról szóló cikkemben (itt) már írtam arról, hogy 1978 őszén, a Lovedrive felvételeinek idején miként tűnt fel ismét a német csapat háza táján az UFO-ból alkoholizmusa és összeférhetetlensége miatt kiebrudalt gitáros. Meine-ék a keblükre ölelték, amivel az a furcsa helyzet állt elő, hogy az Uli Roth távozását követően frissen leigazolt Matthias Jabs és Rudi Schenker mellett átmenetileg egy harmadik gitárosa is lett a csapatnak.

És bár Michael csupán három számban (Another Piece of Meat, Coast to Coast, Lovedrive) játszott, a zenekar úgy döntött, hogy őt tartják meg, és Jabs-ot eresztik szélnek. Mindezt 1979 februárjában, nyugatnémet turnéjuk kezdetén jelentették be a nagyérdeműnek; két hónappal később viszont fordult a kocka, amikor is a csapat franciaországi fellépéssorozata közben az ifjabb Schenker ismét vette a kalapját, Matthias Jabs pedig immár végérvényesen a Scorpions szólógitárosává avanzsált.

Az új felállás: Matthias Jabs-szal

De térjünk vissza erre a nagyszerű lemezre, amelyet Klaus Meine énekes és az említett három gitáros mellett Francis Buchholz basszusgitáros és Herman Rarebell dobos rögzített a producer-hangmérnök Dieter Dierks kölni stúdiójában. A Lovedrive, amelyet több méltatója is a Scorpions pályafutása csúcsteljesítményének tart, hozzám is nagyon közel áll. Az egyik első anyag volt, amit Meine-éktól megismertem, ráadásul magát az impozáns albumborítót is a kezemben foghattam, amikor a dalokat a bakelitről átvettem magamnak kazettára.

S ha már a provokatív cover fotónál járunk, amelyen egy elegáns nő és egy ugyancsak jól öltözött férfi ül egy autó hátsó ülésén; utóbbi tenyerét egy széles rágógumi-ív horgonyozza a nő jobb melléhez. Az amerikaiaknál azonban nem is ez kép, hanem a hátsó borító verte ki a biztosítékot, amin a hölgy a Scorpions zenekari fotóját tartja a kezében, a bal melle viszont teljesen fedetlen. A cenzúra pallosát elkerülendő, a lemez későbbi nyomásai tasakjának fekete hátterére már csak egy kék skorpió került.

S hogy tényleg a Lovedrive-e a legjobb Scorpions-album? Nem tudom. Nekem nagy kedvencem, mégis inkább azt mondanám, az 1982-es Blackout-tal és a két évvel későbbi Love at First Sting-gel egyenértékű alkotás. Nívójáról azért sokat elárul, hogy a rajta hallható nyolc szerzemény közül öt is felkerült a World Wide Live koncertalbumra. És a maradék három sem azért maradt le, mert amazoknál gyengébb lett volna: az Always Somewhere egy gyönyörű lírai nóta, de a Holiday és a Still Loving You éppen elég volt az élő felvétel tüzes nótái közti elandalodáshoz. Az Is There Anybody There? egy igazi különlegesség, reggae-ritmusával szinte a teljes életműben kakukktojásnak számít. Nekem nagyon bejön, és a korong címadó nótájával sincs semmi baj.

A nagy sláger Loving You Sunday Morning nem jön be annyira, és a Can’t Get Enough is számomra érthetetlen okból kap akkora teret a koncertlemezen. Az Another Piece of Meat viszont egy igazi, vérbő nóta, a Holiday líráját pedig abban az időben tényleg csak a Still Loving You tudta felülmúlni. Ugyancsak az élő album szempontjából különlegesség, hogy az 1979-es korong instrumentális szerzeménye, a Coast to Coast is helyet kapott rajta. Jó húzása, egy kissé hipnotikus tempója van, de kiemelkedőnek semmiképpen nem nevezném, Michael Schenker olyan későbbi opuszaihoz képest, mint a Captain Nemo vagy az Into the Arena, semmiképpen.

A ’80-as évek első felének sztárzenekara

A Lovedrive album napra pontosan 40 évvel ezelőtt, 1979. február 15-én látott napvilágot. Megjelenését a már említett európai turné követte. Meine-ék az 1980-as Animal Magnetism-mel sem tudtak hibázni, azt követően viszont tényleg szupersztár státuszba katapultáltak, amikor is joggal emlegették együtt őket a műfaj legnagyobbjaival, a Kiss-szel, a Van Halen-nel, az Iron Maiden-nel. Ugyanakkor azt gondolom, ezt követően hiába váltak a mainstream részévé, a csillogás – paradox módon – elkoptatta régi fényüket, és a ’90-es évek közönsége már elsősorban az olyan univerzális balladák előadójaként azonosította őket, mint a Wind of Change, a Send Me an Angel, vagy a Gyöngyhajú lány-átirat White Dove.

Persze lehet, hogy csak én tévedtem el az időalagútban, de a Scorpions számomra a ’80-as évek közepén/második felében szűnt meg annak a rockbandának lenni, amelyért az azt megelőző időszakban rajongtam.

A szerző: Coly806 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*