Scorpions: Lovedrive (1979)

Igyekszem nem összemosni a szubjektivitást a tényszerűséggel, de ez nehezen fog menni. Azt gondolom, a Scorpions-nak két nagy korszaka volt, az egyik a ’70-es évek derekán, a másik a ’80-as évek első felében. Mindkettő egy-egy remek koncertalbummal, az 1978-as Tokyo Tapes-szel, illetve az 1985-ös World Wide Live-val érte el a tetőpontját. Én utóbbi időszakban voltam a csapat nagy rajongója, és az aktuális lemezek mellett akkor ismertem meg a csapat pályafutásának az 1972-es Lonesome Crow-tól az 1979-es Lovedrive-ig tartó szakasza alkotásait is.

E két utóbbi stúdióalbumot nemcsak az köti össze, hogy a Scorpions esetében ezek foglalják keretbe a ’70-es éveket, hanem egy olyan gitáros neve is, akinek játéka – a tesó, Rudi Schenker és az énekes Klaus Meine mellett – csak ezeken a korongokon hallható. Igen, Michael Schenker-ről van szó, akinek rendhagyó karrierje számos kanyart és mellékvágányt foglal magába.

Rudi és Michael Schenker a ’70-es évek végén

A Schenker-tesókról szóló cikkemben (itt) már írtam arról, hogy 1978 őszén, a Lovedrive felvételeinek idején miként tűnt fel ismét a német csapat háza táján az UFO-ból alkoholizmusa és összeférhetetlensége miatt kiebrudalt gitáros. Meine-ék a keblükre ölelték, amivel az a furcsa helyzet állt elő, hogy az Uli Roth távozását követően frissen leigazolt Matthias Jabs és Rudi Schenker mellett átmenetileg egy harmadik gitárosa is lett a csapatnak.

És bár Michael csupán három számban (Another Piece of Meat, Coast to Coast, Lovedrive) játszott, a zenekar úgy döntött, hogy őt tartják meg, és Jabs-ot eresztik szélnek. Mindezt 1979 februárjában, nyugatnémet turnéjuk kezdetén jelentették be a nagyérdeműnek; két hónappal később viszont fordult a kocka, amikor is a csapat franciaországi fellépéssorozata közben az ifjabb Schenker ismét vette a kalapját, Matthias Jabs pedig immár végérvényesen a Scorpions szólógitárosává avanzsált.

Az új felállás: Matthias Jabs-szal

De térjünk vissza erre a nagyszerű lemezre, amelyet Klaus Meine énekes és az említett három gitáros mellett Francis Buchholz basszusgitáros és Herman Rarebell dobos rögzített a producer-hangmérnök Dieter Dierks kölni stúdiójában. A Lovedrive, amelyet több méltatója is a Scorpions pályafutása csúcsteljesítményének tart, hozzám is nagyon közel áll. Az egyik első anyag volt, amit Meine-éktól megismertem, ráadásul magát az impozáns albumborítót is a kezemben foghattam, amikor a dalokat a bakelitről átvettem magamnak kazettára.

S ha már a provokatív cover fotónál járunk, amelyen egy elegáns nő és egy ugyancsak jól öltözött férfi ül egy autó hátsó ülésén; utóbbi tenyerét egy széles rágógumi-ív horgonyozza a nő jobb melléhez. Az amerikaiaknál azonban nem is ez kép, hanem a hátsó borító verte ki a biztosítékot, amin a hölgy a Scorpions zenekari fotóját tartja a kezében, a bal melle viszont teljesen fedetlen. A cenzúra pallosát elkerülendő, a lemez későbbi nyomásai tasakjának fekete hátterére már csak egy kék skorpió került.

S hogy tényleg a Lovedrive-e a legjobb Scorpions-album? Nem tudom. Nekem nagy kedvencem, mégis inkább azt mondanám, az 1982-es Blackout-tal és a két évvel későbbi Love at First Sting-gel egyenértékű alkotás. Nívójáról azért sokat elárul, hogy a rajta hallható nyolc szerzemény közül öt is felkerült a World Wide Live koncertalbumra. És a maradék három sem azért maradt le, mert amazoknál gyengébb lett volna: az Always Somewhere egy gyönyörű lírai nóta, de a Holiday és a Still Loving You éppen elég volt az élő felvétel tüzes nótái közti elandalodáshoz. Az Is There Anybody There? egy igazi különlegesség, reggae-ritmusával szinte a teljes életműben kakukktojásnak számít. Nekem nagyon bejön, és a korong címadó nótájával sincs semmi baj.

A nagy sláger Loving You Sunday Morning nem jön be annyira, és a Can’t Get Enough is számomra érthetetlen okból kap akkora teret a koncertlemezen. Az Another Piece of Meat viszont egy igazi, vérbő nóta, a Holiday líráját pedig abban az időben tényleg csak a Still Loving You tudta felülmúlni. Ugyancsak az élő album szempontjából különlegesség, hogy az 1979-es korong instrumentális szerzeménye, a Coast to Coast is helyet kapott rajta. Jó húzása, egy kissé hipnotikus tempója van, de kiemelkedőnek semmiképpen nem nevezném, Michael Schenker olyan későbbi opuszaihoz képest, mint a Captain Nemo vagy az Into the Arena, semmiképpen.

A ’80-as évek első felének sztárzenekara

A Lovedrive album napra pontosan 40 évvel ezelőtt, 1979. február 15-én látott napvilágot. Megjelenését a már említett európai turné követte. Meine-ék az 1980-as Animal Magnetism-mel sem tudtak hibázni, azt követően viszont tényleg szupersztár státuszba katapultáltak, amikor is joggal emlegették együtt őket a műfaj legnagyobbjaival, a Kiss-szel, a Van Halen-nel, az Iron Maiden-nel. Ugyanakkor azt gondolom, ezt követően hiába váltak a mainstream részévé, a csillogás – paradox módon – elkoptatta régi fényüket, és a ’90-es évek közönsége már elsősorban az olyan univerzális balladák előadójaként azonosította őket, mint a Wind of Change, a Send Me an Angel, vagy a Gyöngyhajú lány-átirat White Dove.

Persze lehet, hogy csak én tévedtem el az időalagútban, de a Scorpions számomra a ’80-as évek közepén/második felében szűnt meg annak a rockbandának lenni, amelyért az azt megelőző időszakban rajongtam.

A cikk szerzője: Coly850 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*