Pertness: Metamorphosis (2018)

Csak most, januárban bukkantam rá a svájci Pertness legfrissebb, tavaly decemberben megjelent anyagára. Korábban még csak nem is hallottam róluk, holott negyedszázada léteznek, igaz, ez idő alatt mindössze négy nagylemezt adtak ki (az első 2007-ben látott napvilágot).

Az egykori alapítók közül ma már csak az énekes-gitáros Tom Schluchter-t és az ugyancsak gitáros Tom Zurbrügg-öt találjuk a csapatban; 2012 óta játszik velük Märs „Marcel” Bühler basszusgitáros, legfrissebb igazolásuk pedig a mindössze 24 éves dobos, Tobi Hari, aki tavaly csatlakozott az együtteshez.

Zenéjüket highland metal-ként aposztrofálják, és bár a helvét főváros (Bern) fölötti hegyvidéken élnek, ez a címke sokkal inkább azt jelzi, hogy mind zenéjükhöz, mind színpadi megjelenésükhöz (koncerten kiltben, azaz skót szoknyában nyomják a metalt) a kelta folklórból merítenek ihletet.

Aki csípi ezt a vonalat, akár új kedvencet is avathat bennük. Ám akinek elege van a skót dudás-tekerőlantos-furulyás autentikusságból, az is nyugodtan tehet egy próbát a Pertness muzsikájával, ugyanis alapvetően egy tempós és dallamos power metalt fog kapni, amelynek népzenei témáit is a gitár játssza, s a dalokban kizárólag a nehéz fém alaphangszerei szólalnak meg.

Amit egyébként már honfitársaiknál, az Eluveitie-nél és más európai csapatoknál sem értettem (tisztelet a skandináv és a kontinens keleti felében élő kivételeknek), hogy ha folk metalról van szó, az miért kizárólag ír és skót dallamok beemelését jelenti a zenébe.

Ettől függetlenül tetszik a Metamorphosis, bár egy kicsit úgy vagyok vele, mint a Warkings aktuális anyagával: nem igazán tudom eldönteni, hogy zsigerből jön, vagy hideg fejjel, a minél nagyobb siker reményében alkalmaznak egy már bevált sablont. A hősies póz – attól függ, honnan nézzük – lehet giccses, nevetséges, de ugyanígy magával ragadó is. A Pertness muzsikáját még emésztem, eddig se egyik, se másik polcra nem helyeztem.

Az anyag hallatán elsőre a Primordial magasztossága, hősies-himnikus slágeressége miatt pedig a már említett Warkings jutott eszembe. Ám a svájciak zenéje előbbiekénél gyorsabb, utóbbiakénál pedig sűrűbb, szigorúbb. A rokonságot sokkal inkább a Grave Digger középkori trilógiájával, mindenekelőtt a Tunes of War albummal kell keresnünk. Annyi különbséggel, hogy a frontember, Tom Schluchter hangja Boltendahl-énál jóval mélyebb, varacskosabb, egy harcban edződött férfi orgánuma.

A lemez 38 és fél perces játékidején tíz nóta osztozik. Utóbbiakat két súlycsoportba tudom osztani. Az elsőbe kedvenceim tartoznak, a címadó tétel mellett a Firestorm, a Left Behind, a Flying to the Sun és a korongot záró, elégikus, „összekapaszkodva-dülöngélve előadandó” There’s a Storm in My Mind. A többi „csak” szimplán jó dal, az I’m a Slave-ben például a korai Blind Guardian hangzása, tempója és dallamvilága köszön vissza, ami az énekhangok különbözősége miatt egyáltalán nem hat zavaróan.

A Pertness tipikusan olyan zenét játszik, amit élőben is szívesen meghallgatnék, egy következő, ugyanilyen stílusú albumra viszont már kevésbé vagyok kíváncsi. Így aztán nem azt írom, hogy kíváncsian várom a folytatást, hanem csak annyit, hogy ez szép munka volt, fiúk!

A szerző: Coly806 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*