Ostrogoth: Too Hot (1985)

Crossfire, Picture, Ostrogoth, Underdog, Attila, Juggernaut, Witch Cross, Cutty Sark, és persze Accept, Slayer, Metallica, Venom, Destruction, Grave Digger, Living Death – a ’80-as évek közepén, a műfajjal való ismerkedésünk hajnalán, ömlesztve zúdultak ránk a számunkra akkor még ismeretlen csapatok anyagai. (Nem műsoros) kazettán, meghallgatásra, átvételre.

Ahogy azt talán már a Picture és a Breaker kapcsán is írtam, nem annyira éreztük közöttük a klasszisbeli különbséget, mindegyik egy potenciális későbbi kedvenc volt. Mindannyian az első-második lemezüknél jártak, azok között volt néhány igazán remek anyag, amelyet alkotója később sem tudott felülmúlni.

Ilyen kedvencem volt és maradt a belga Ostrogoth második, Too Hot című albuma is, amit biztos nem szereztem volna be, ha ismerem a lemezborítót, vagy a tagok kinézetét. A dallamos, lendületes zene viszont megfogott. Sajnálom, hogy – utólag meghallgatva – ezt megelőző (Ecstasy and Danger – 1984) és sorban a Too Hot után következő lemezük (Feelings of Fury – 1987) sem jött be ennyire.

A zenekar 1980-ban, Gentben alakult. Ahogy akkoriban sok más európai heavy metal csapatra, rájuk is nagy hatást gyakorolt a Brit Heavy Metal Új Hulláma, illetve az úton előttük járó bandák, többek között a Scorpions és az Accept muzsikája. Első demójukat 1981-ben jelentették meg, azon a „klasszikus” felállásból még csak a gitáros Hans van de Kerckhove gitáros, a bőgős Marnix van de Kauter és a dobos Mario Pauwels játszott. Hozzájuk csatlakozott később Marc de Brauwer énekes és Rudy Vercruysse gitáros; az 1983-as demót, az ugyanebben az esztendőben napvilágot látott Full Moon’s Eyes EP-t, valamint a zenekar háromból két nagylemezét (az 1984-es Ecstasy and Danger-t és az egy évvel későbbi Too Hot-ot) is ez a kvintett jegyezte.

Az EP-t még magánkiadásban jelentették meg, ezt követően kötött velük szerződést az akkoriban jó nevű, szintén belga Mausoleum Records. A csapat némileg változtatott zenei irányvonalán, ezzel párhuzamosan pedig a tagok művészneveket vettek fel. De Brauwer-ből így lett Red Star, Vercruysse-ből White Shark, Kerckhove-ből Sphinx, van de Kauter-ből Bronco és Pauwels-ből Grizzly. Egy kicsit röhejesen hangzanak, nem is gondolom, hogy széles körben használták volna ezeket.

A mindössze 35 és fél perces anyag zeneileg nem nevezhető unikumnak, talán Brauwer hangja teszi egyedivé. Mondjuk, a The Gardens of Marrakesh ének nélkül is elég ütős nóta. A csapat egyszerű, de fülbemászó refrénekkel operál, amelyeket itt-ott kórusok támogatnak meg. A háttérvokálokba olyan „neves” kollégák segítenek be, mint az ekkor még Crossfire-frontember Peter De Wint vagy Mike „Spider” Linster, a német Underdog énekese.

Ó, azok a ’80-as évek! 🙂

Szerintem nem volt túl szerencsés, hogy a lemez nyitódalának a címadó nótát választották, ami az anyag egyik leggyengébb szerzeménye. Gyorsnak gyors, de hiányzik belőle az a fogósság, ami a Sign of Life-ban, az Endless Winterdays-ben vagy a Halloween-ben megvan. Mondjuk, így megvolt az esélyük arra, hogy számról számra javuló formát mutassanak – amit meg is tesznek. Viszont aki annak idején csupán az első dalba belehallgatva szerette volna eldönteni, hogy megveszi-e az albumot, lehet, hogy nem ezt választotta, hanem a jóval ütősebb nótával indító Witch Hunter-t (Grave Digger), Rulin’ the Earth-t (Steeler) vagy Branded and Exiled-ot (Running Wild), amelyek a szintén ekkor lendületbe jövő német csapatok ugyancsak második albumai voltak.

Az anyagot a lendületes középtempók uralják, a lírai pillanatokat az albumon a Catch the Sound of Peace szállítja. Kedvenc dalom a Love in the Streets, de az imént kárhoztatott címadó nótát leszámítva tulajdonképpen az összes szám bejön.

Ugyanakkor bármennyire is jól sikerült a Too Hot, az eladási mutatók ezt nem igazolták vissza. Emiatt a rá következő évben a csapat felállásában alapos változás ment végbe. A régiek közül csak a gitáros Vercruysse és a dobos Pauwels maradt, leigazolták az ex-Crossfire énekes Peter De Wint-et, plusz három hangszerest, köztük egy billentyűst is. Ez a hatfősre duzzadt formáció jelentette meg az 1987-es Feelings of Fury-t, ami a rajongóknál nem talált kedvező fogadtatásra, ennek következményeként az Ostrogoth a következő évben feloszlott.

A csapat legközelebb 2002-ben adott életjelet magáról, amikor is Vercruysse, Pauwels és alkalmi társaik ezen a néven léptek fel Athénban, a Mausoleum Records fennállásának huszadik évfordulóját ünneplő koncerten. Az ebből készült anyag (Mausoleum: The Official 20th Anniversary Concert) a következő évben látott napvilágot.

Az Ostrogoth 2010 óta újra aktív, bár az egykori tagok közül már csak a dobos Mario Pauwels-t találjuk a csapat soraiban. 2015-ös visszatérő EP-jükön, a Last Tribe Standing-en ugyan Rudy Vercruysse gitározott, ám ő még ugyanabban az évben elhunyt.

Nekem az Ostrogoth neve máig egyet jelent a Too Hot-tal, a lemez pedig érettségim évét, a metal hőskorát idézi fel számomra. Akik nem ismerik a csapatot, másik lemezükkel is próbálkozhatnak, szerintem azonban ezzel a koronggal lőhetnek a legkevésbé mellé.

A szerző: Coly663 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*