Gravestone: Back to Attack (1985)

Örök rejtély marad számomra, hogy vajon a véletlennek köszönhető, hogy annak idején sok csapatot éppen a legjobb albumán keresztül ismertem meg, vagy attól nem tud felnőni e lemezek mellé a zenekarok egyetlen másik korongja sem, mert ezek volt az elsők: érzelmileg kötődöm hozzájuk, máshogy vésődtek be, több idejük volt leülepedni bennem stb.. Akik esetében ez NEM helytálló kijelentés, az (hogy német példáknál maradjak) a Warlock, a Rage, a Living Death, a Stormwitch vagy a Vendetta. Akikre viszont igaz, az a Running Wild, a Steeler, a Grave Digger, vagy jelen cikkem főszereplője, a bajorországi Illertissenből származó Gravestone.

A sors igazságtalansága, hogy bár utóbbi csapat sokkal inkább sorolható a műfaj európai úttörői közé, mint a fentebb említett, később jóval nagyobb karriert befutó pályatársak, a Gravestone végig megmaradt underground szinten, talán nem is igazán volt esélye onnan feljebb lépni, holott 1985-ben pályafutásuk legjobb, sorrendben negyedik albumával rukkoltak elő. Néhány évvel előrébb jártak, mint az akkor még csupán második lemezével jelentkező Running Wild, Steeler, Warlock, Grave Digger és a többiek.

Tény, hogy sztorijuk nem igazán nevezhető sikertörténetnek. A csapatot 1975-ben, még Heizkörper néven alakította Rudi Dorner gitáros és Mike Schmidt dobos. Amikor 1976-ban az énekes-basszusgitáros Berti Majdan is csatlakozott hozzájuk, nevüket Oregon-ra változtatták. 1977 elején pedig, amikor Wolfgang Rittner gitárossal és Andy Müller billentyűssel bővült a csapat, lett belőlük Gravestone. Kezdetben progresszív rockot játszottak (a Victim of Chains album újrakiadásának bónusznótái, a War és a Flying mutatják, hogy milyet), s csak később váltottak heavy metal-ra.

Első két nagylemezük (Doomsday – 1979, War – 1980) nem váltott ki túl nagy visszhangot. A relatív sikertelenség logikus folyományaként Berti Majdan újjászervezte a csapatot: a két gitáros Mathias Dieth és Klaus Reinelt, a dobos pedig Dieter Behle lett. A szintetizátor eltűnt a hangszerarzenálból, bevettek viszont egy külön basszusgitárost, így a frontember innentől csak az énekre koncentrálhatott.

Az újabb albumra négy évet kellett várni. Az 1984-es Victim of Chains-en Dietmar „Oli” Orlitta kezelte a négyhúros hangszert, őt azonban hamarosan Thomas Sabisch váltotta. Utóbbi játszik a Back to Attack-en is, amelyre nagyon jól kijött a lépés a csapat számára. Utólag úgy tűnik, a legerősebb felállás állt neki a dalírásnak, a végeredmény pedig egy kiváló nótákat tartalmazó korong lett.

Berti Majdan – a kezdet kezdetén és napjainkban

A csapat az Accept-iskola tipikus képviselője, amit kiválóan példáz a lemezt nyitó I Love the Night vagy a címadó szerzemény. Finom kétgitáros megoldásokat hallunk, amelyek nem feltétlenül ikerszólók, persze akadnak olyanok is, mondjuk, a Back to Attack-ben vagy a Won’t Stop Rocking-ban. A riffelés alatt, a háttérben folyik a díszítés, érdemes odafigyelni rá, mert igazi csemegékre bukkanhatunk.

A Gravestone muzsikáját azonban mindenekelőtt Berti Majdan magas fekvésű hangja teszi egyedivé. Biztos akad olyan, akit irritál az orgánuma; nekem sem tartozik a kedvenc vokalistáim közé, de elfogadtam ilyennek, és ezzel az énekkel együtt tetszik az anyag.

A Gravestone-ból lett 48 Crash

Abszolút kedvencem sokáig a hangulatos intróval (Just a Minuette/Menuett/Menuet – különböző helyeken eltérő módon írják) felvezetett Won’t Stop Rocking volt, amelynek gitárszólója végére egy klasszikus ízű téma teszi fel a koronát. Mellette az I Love the Night-ot, a Back to Attack-et és a Dirty Tales-t is a best of-blokkba helyezném, de a többi számra sincs egy rossz szavam sem, sőt. Talán még az érzelmes, félig lírai nóta, a Break Out tetszik a legkevésbé.

A szűk 38 perces anyag nem tökéletesen, de tisztán, profin szól. A rajta hallható középtempós számok nem annyira hoznak lázba, de a Back to Attack így is egy hibátlan album, remek dalokkal, tölteléknóták nélkül. Kár, hogy a folytatás már nem sikerült ilyen fényesre.

Mathias Dieth, aki a legnagyobb karriert futotta be közülük

Az 1986-os Creating a Monster-re két új tagot igazolt a csapat: Jürgen Metko gitárost és Thomas Imbacher dobost. Hogy az album nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mi sem jelzi jobban, mint hogy a zenekar még abban az esztendőben (más források szerint 1990-ben) feloszlott, pontosabban nevet váltott: az utolsó albumot jegyző csapat 48 Crash néven, az addigiaknál sokkal kommerszebb hard rockot játszva folytatta tovább. Egy albumot jelentettek meg (Some Like It Hot – 1990), majd 1992-ben végleg felhagytak a közös muzsikálással.

A zenekar sikerembere az 1986-ban dobbantó gitáros, Mathias Dieth lett: előbb egy rövid időre a Sinner-ben tűnt fel, és működött közre a csapat Comin’ Out Fighting című lemezén, majd Udo Dirkschneider szólócsapatába igazolt, ahol az első négy album anyagát színesítette játékával.

A szerző: Coly725 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*