Flotsam and Jetsam: The End of Chaos (2019)

Azt gondolom, felesleges a régi idők után sírnunk, mondván, hogy akkoriban milyen jó lemezeket készítettek kedvenceink. Ők is, mi is és a zenei klíma is változott, bele kell nyugodnunk, hogy ma már nem fognak olyan albumokkal elkápráztatni bennünket, mint amelyek azóta klasszikusokká váltak. Mostani önmagukhoz kell mérnünk őket, a legújabb anyagot az előzőhöz, márpedig e tekintetben a Flotsam and Jetsam-re sem lehet panaszunk.

Az arizonai kvintett az utóbbi időszakban, úgy tűnik, elkapta a fonalat. Eric „A.K.” Knutson-ék másodvirágzásukat élik: jól sikerült a 2016-os, a zenekar nevével megegyező címet viselő album (annak a kritikája itt olvasható), és méltó folytatása az idei korong is.

„Győztes csapaton ne változtass!” – tartja a mondás. A Flotsam nem is magától változtatott: tavalyelőtt az Overkill elcsaklizta tőlük dobosukat, Jason Bittner-t, akinek a helyére a sokat látott Ken Mary-t (Alice Cooper, Accept, Fifth Angel, Chastain, TKO, Impellitteri, House of Lords, Bonfire) igazolták le Gilbert-ék. Vagyis a mostani albumot Eric „A.K.” énekes, Michael Gilbert és Steve Conley gitárosok, Michael Spencer basszusgitáros és Ken Mary dobos jegyzi.

Spencer, Gilbert, Knutson, Conley és Mary

Nem hallgattam meg újra, kifejezetten csak emiatt a 2016-os korongot, de most, az új anyag negyedik-ötödik hallgatása után úgy érzem, az idei lemez nótái egyszerűbbek, direktebbek, ezért talán jobban is hatnak. Jól kezdődik, és fülbemászó refrénje van az anyagot nyitó Prisoner of Time-nak. Az ezt követő Control az újkori Flotsam egyik legjobb dala, szélvészgyors tempójának szövetét izgalmasan fűzik át a vékony, csiklandozó gitárhangok. Ezekről a részekről a Finntroll által játszott humppa jutott eszembe. Eddig csillagos ötös.

A Recover is átugorja a magas lécet, a negyedik-ötödik számnál viszont egy árnyalatnyit fakul a kép, majd jön az újabb csúcspont, az Architects of Hate és a Demolition Man kettőse (videóklip eddig a Control-hoz és ez utóbbi szerzeményhez készült). A Survive-nál még egyszer, utoljára előkerül a csapat dallamos oldala, de a többi, név szerint nem említett szám sem rossz, csupán nem kiemelkedő. A bő 49 percnyi műsoridő ehhez mérten tökéletes, éppen elég.

Úgy érzem, Knutson önmagához képest mintha mélyebben, férfiasabban, kevésbé „nyávogósan” énekelne, ami kifejezetten jót tesz az anyagnak. Orgánumáról időnként (például az Architects…-ben) Bruce Dickinson jut eszembe, ez azonban egyáltalán nem hat zavaróan. A gitárosok jól tekernek és élvezetes szólókat nyomnak; időnként, egy-egy rövid kiállás erejéig a basszus is beköszön, Mary pedig megbízhatóan, cséphadaróként forgatja a dobverőket és pörgeti a kétlábdobot.

Az összkép megnyerő és elismerésre méltó: az ugyanazon a napon, január 18-án megjelent, általam várt három album közül (A Pale Horse Named Death, Altitudes & Attitude, Flotsam and Jetsam), amelyeket azóta napi rendszerességgel rotáltam a lejátszómban, nekem ez utóbbi anyag jött be a leginkább. Az A&A lemeze egyébként a dalok tekintetében, a Pale Horse hangulatában, a Flotsam pedig dinamikájában, keménységében kívánkozik a másik két korong elé.

Michael Gilbert-ék március 11-én, rövid időn belül másodszor látogatnak el hozzánk, a Sors játékának köszönhetően annak az Overkill-nek az előzenekaraként, amelynek dobcucca mögött egykori társuk, Jason Bittner ül. Remélem, a koncerten az új lemezről is elhangzik majd két-három szám, ha más nem, a Control mindenképpen…

Lehet, hogy néhány újabb hallgatás után már maximális pontszámot adnék a lemezre, most azonban még csak

A szerző: Coly765 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*