Alchemist: Tripsis (2007)

Ahogy az ember barangol hátrafelé, a múlt irányába, néha váratlan szembejövők köszönnek rá. Legutóbb, 2007 tájékán járva, egy ismerősnek tűnő alkimistával futottam össze. Vállamra tette a kezét, és egy CD-t csúsztatott a zsebembe. Csak hazaérve néztem meg közelebbről az ajándékát; egy addig számomra csak névről ismert zenekar albuma volt.

A death metálnak is megvannak a maga lázadói. Az eretnekek sokszor jobb tanítványnak bizonyulnak, mint a keményvonalas önismétlők. Tulajdonképpen szívességet tesznek nekik, dolgoznak helyettük, hogy a műfaj ne fulladjon ki egészen a kilencvenes évek nagy hullámának lecsengése után. Az idő rendre azokat igazolta, akik bátrabbak voltak atyáiknál. Az Atheist, a Nocturnus, vagy az akár névadónak is tekinthető Death pont azzal adott lendületet a műfajnak, hogy nem akart együtt masírozni a tömeggel. A hozzájuk hasonlóan kilógó zenekarok sora tetszőlegesen bővíthető, annak függvényében, hogy hol húzzuk meg a határokat.

Nem tudom ki, mennyire kedveli a Dark Tranquillity Haven című lemezét. Én nagyon. Megjelenése óta sokat pörgött nálam, alapvetésként tartom számon. A tolóerő és a dallamosság tolerálható arányának hiteles mércéjeként tekintek rá, ahol a dallamok még nem nyálkásítják el a lendületet, nem puhítják fel a dinamikát. Amikor elkezdtem hallgatni az ausztrál illetőségű Alchemist utolsó lemezét, a zsebembe csúsztatott Tripsis-t, hasonló hatással volt rám, mint egykor a Haven. Persze, ez csak amolyan privát első benyomásnak tekinthető, még az is lehet, hogy alaptalannak. A rám gyakorolt hatásukon túl ugyanis nem nagyon hasonlít egymásra a két zenekar, még akkor sem, ha ugyanazon a folyón gázolnak át mindketten, nagyjából ugyanabban az irányban. Legyen ez a kapocs kettejük közt inkább csak idézőjeles analógia.

És ha már analógia: tünékeny érzetek suhannak át rajtunk az ihletadók kilétét illetően. A különböző hatások olyan egységes zenei tömbbé állnak össze, olyan egyedi arculatot öltenek, ami nem tűnik ugyan kiismerhetetlennek, de amiben mégis nehéz megkülönböztetni a részleteket. Mindenesetre az Alchemist a „progresszív/avantgarde/death metál” megjelölést kapta, amivel csak részben tudok egyetérteni, de nagyjából tényleg az. Az „avantgarde” skatulyát én enyhén túlzónak érzem, és hogy a valóban nagyokhoz képest mekkora progresszivitás szorult belé, azon is lehetne vitatkozni. Mennyire progresszív például a Dark Tranquillity vagy a Believer? Egy biztos: mindkettő kifinomultabb, cizelláltabb a death metál keményvonalas fősodránál, ahogyan az Alchemist is.

Első találkozásunk óta gyakrabban járok 2007-ben, így sűrűbben futunk össze. Annyit tudtam meg, hogy a kezdetben bizonytalan stabilitású ausztrál zenekart egy death metál-fanatikus fiatalember, Adam Agius hívta életre, 1987-ben, Canberrában. A valóban ütőképes line up azonban csak 1992-től számítható, ekkor érkezett a gitáros/énekes Adam, és a szinte kezdetektől mellette doboló Rodney Holder mellé a másik gitáron Roy Torkington, valamint basszusgitáron John Bray. (2003-tól Nick Wall segíti őket élőben, immár ötödik tagként, samplereken.)

Az 1993-as bemutatkozó album, a Jar of Kingdom már az ő művük, de ez még kiforratlan, tétova lépés volt a death metál határain túli területek bejárásában. Később sem merészkedtek el a világ legszéléig, de például az 1998-as Eve of the War EP-n a Jeff Wayne féle The War of the Worlds nyitótételének zúzós feldolgozásával azért elég messzire elkalandoztak. Ezen túl is, két-háromévente egy-egy lemezzel rendre megmutatták, hol tartanak éppen a felfedezőúton. Lunasphere (1995), Spiritech (1997), Organasm (2000), Austral Alien (2003): ezen állomások érintésével érkezett meg Adam és csapata a 2007-es évhez, vagyis a Tripsis-hez.

Már az album első pár perce is nagy meggyőzőerővel érvel a death metál modern vonalának Alchemist-féle olvasata mellett. Azonnal sejthető, hogy a jót is bőven meghaladó, nagyszerű albumba botlottunk. Ahogy átvág rajtunk a második szám, elégedettségérzésünk még tovább hízik. A Wrapped in Guilt és a Tongues&Knives kettőse ideális nyitányt alkot ahhoz, hogy felfokozott reményekkel várjuk az utánuk következőket. Amelyekben nem is csalódunk. A dupla jó kezdést követi – nyilván harmadikként – a Nothing in No Time, és csak hogy szokjunk a gondolathoz, ez is jól el van kapva. Izgalmas témákból felépített, karakteres dalok következnek ezután is, death metálon felnevelkedett, visszafogott progresszivitásra hajlamos öt-hat perces tételek, jól strukturált, és egymástól jól el is különíthető egységek.

A színvonal végig az átlag fölött fut, annyi spiritusz ömlik szét a 43 perces játékidőn, hogy még a zárótételhez érve (Degenerative Breeding) sem fullad le a zene. A szöveg ritmizálása itt-ott hardcore-hevületet sejtet, ami nálam akár mínusz pontokat is jelenthetne. Az igazság azonban az, hogy a külvárosi suttyóságnak ez a számomra már kevésbé izgalmas, Pro-Pain-t idéző lelkülete az Alchemist lemezén az éneken kívül sehol, és ott is a zavarónál jóval kisebb arányban mutatkozik. Ami pedig mégis akad belőle, az idomul a zene azon túlnyomó részéhez, amelynek aztán már tényleg nem sok köze van a hc-hez. A torokból felköhögött death metálhoz is inkább csak elvékonyodó szálak kötik. Valamikor ide horgonyzott le, de az évek múlásával elsodródott a pillérektől, elvitte a modern széljárás.

A hagyományos death metált jellemző stíluselemek morajló darálásai másodlagos szerepkörbe szorulnak vissza a jól beazonosítható, oldottabb, de azért pengeéles riffek feszes egymásutánjában, amelyek végül jól strukturált, karakteres számokká állnak össze az alapvetően mégiscsak death metálos éghajlat alatt. Önmagával nem hivalkodó, titkos dallamosság vonalait rajzolja ki a szélirány. Az egymás után pakolt remek ötletek a tiszta lendülettől fűtött, de hullámzó dinamikájú kompozíciók természetes következményeként emlékezetes ívekké rendeződnek. A témák és ritmusképletek precíz összehurkolásaival a zenekar csipkeszerű összképet teremt, amivel a kaleidoszkóp káprázatát idézi meg: látszólag mindig hasonló, de sosem ugyanaz. Jól érzékelhető izgalmi faktora ez a Tripsis-nek, amivel hosszabb távra is leköti a figyelmet, többszöri hallgatásra csábít.

Eleinte kíváncsisággal vegyes bizalmatlansággal kerestem rajta a fogást, hogy csak a hirtelen jött jó benyomások okozta felfokozott várakozásaimnak akarom-e, hogy megfeleljen, vagy higgadtabban nézve is van olyan jó, mint amilyennek elsőre mutatkozott. A kérdés lassan eldőlni látszik, mert mostanra már tucatjára futok neki, és még mindig úgy magával tud ragadni, mint eleinte.

Az ausztrál csapat hatodik albuma végig egyenletes iramban, magas színvonalon hasít, áramvonalas felépítésű, habzó szájú nemes vadként gázol át a death metál sötét folyóján, hogy aztán az alkimistával együtt örökre eltűnjön a túlpart horizontja mögött. A zsebemben hazavitt Tripsis volt ugyanis az Alchemist hattyúdala, de nem a Carcass Swansong lemezének negatív értelmében. Nem kivérzés volt ez, hanem lendületes lezárása egy zeneileg aktív korszaknak. Több albumot már nem adtak ki, és 2010-ben, bizonytalan időre – ami máig is tart – felfüggesztették a tevékenységüket. Adam Agius figyelmét új zenekara, a The Levitation Hex köti le, amellyel eddig két albumot jelentetett meg, legutóbb 2016-ban a Cohesion-t.

Ha 2007-ben írnám ezt a cikket, a Tripsis-nek fix helye lenne az év végi Top 10-es listámon, és az aktuális best of-ba is simán bekerülne, ha nem tizenkét évvel ezelőtt jelent volna meg.

A szerző: Bársony Péter30 publikáció
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*