St. Madness: Bloodlustcapades (2018)

Tegye fel a kezét, aki hallott már erről az amerikai csapatról! Én csupán most ismerkedtem meg velük, amikor az együttes alapítója, az énekes Patrick Flannery megkeresett, hogy nem írnánk-e a St. Madness új albumáról. Pedig akár ismerhetnénk is őket, hiszen nem mai csókákról van szó: a zenekar több mint húsz éve létezik, és a mostani a tizenegyedik nagylemezük.

Az együttes 1993-ban, még Crown Of Thorns néven alakult az arizonai Phoenix-ben, ám amikor négy évvel később kiderült, hogy létezik egy ugyanilyen név alatt futó, előttük alakult New Jersey-i keresztény rockzenekar, Patrick-ék St. Madness-re keresztelték át a bandát. Addigra már magukénak tudhattak két albumot, amelyeket aztán változó felállással, kisebb-nagyobb időközönként számos további anyag követett. Flannery 2010-es akusztikus szólóanyagát, a The Edge-et a Phoenix Music Award díjkiosztóján az Év Lemezének választották, 2013-as korongjuk, a Carnimetal pedig az aktuális Los Angeles Music Award versenyében nyerte el Az Év Metal Albuma címet.

A zenekar – egyik rajongójával

A St. Madness szinte teljes mértékben az énekesre épül, ő az egyetlen, aki a kezdetek óta tagja a csapatnak. Patrick, aki a zenei nyilvánosság előtt a Prophet művésznevet viseli, írja a szövegeket, a producere az anyagoknak, és lemezeiket megjelentető házi kiadójukat, a Nasty Prick Records-ot is ő irányítja. A zenekart rajta kívül jelenleg a gitáros Sid Ripster, a bőgős Devlin Lucius és a dobos Evil T alkotja (a Bloodlustcapades-t azonban még a Scarlet Rivers basszusgitáros és Big Daddy Sug dobos alkotta ritmusszekció játszotta fel).

A zenészek horrorfilmbe illő arcfestéssel jelennek meg a színpadon. „Teátrális csapat vagyunk, a produkciónkban időnként színészek és csinos táncos lányok is részt vesznek” – meséli Flannery. A St. Madness világa kettős alapra épül, ezek egyike a horror-díszletek között előadott ijesztő történetek sora, a másik pedig a mindezeket oldó humor.

És ezzel el is érkeztünk a lényeghez, a csapat által játszott muzsikához – amit meglehetősen nehéz kategorizálni. Nem véletlenül definiálják szimpla heavy metal-ként, mert a hard rocknál keményebb, ám egyetlen jól ismert nehézfémes skatulyába sem illik bele. Nem doom, thrash, death, stoner vagy power metal. Számos alkotóeleme van, kezdve a hardcore-os, punk-os pörgéstől (Made in China), a country-val ízesített rock and roll-on át (Folsom Prison Blues) egészen a southern rock-ig (He’s Riding a Harley in Heaven).

A St. Madness háza táján olyan veterán muzsikusok tolják ezt a fajta lecsupaszított zenét, akik tesznek az aktuális trendekre, akiknek nincs veszítenivalójuk. Akik a tapasztaltak bölcsességével, derűjével, mindenfajta görcsölés nélkül, a maguk kedvére alkotnak, és örülnek, ha produkciójuk mások tetszését is elnyeri. Hát, az enyémet elnyerte. Először is azért, mert egyedi az anyag; nem tudom, mikor hallottam utoljára hasonlót. Másrészt változatos: a nyitó Day of the Dead speed-elésétől a Folsom Prison Blues játékosságán át hamar eljutunk a Don’t Be Like the Blind komplexebb, mélyebb témáiig – és a hangulati hullámvasút ugyanígy halad tovább, egészen a korong végéig.

Harmadrészt laza és kellően önironikus. A dalokat hangminták kötik össze, szövegek vezetik fel, a muzsikának sok helyen kifejezett jammelés-jellege, örömzenélés-hangulata van. Nem utolsó sorban pedig profi, amit hallunk. Patrick hangja egymaga elviszi a bulit: orgánuma férfias, érdes, ugyanakkor sokszínű, társai pedig az ő one man show-jához biztosítják a szilárd alapot.

A Bloodlustcapades nem más, mint egy színielőadás: bár hangi adottságaik alapvetően eltérőek (az arcfestésük annál inkább emlékezet egymásra), Flannery nem véletlenül említi fő inspirációi között King Diamond életművét. A St. Madness egyes dalait hallva – King mesteré mellett – többek között olyan előadók neve ugrik be, mint a Peer Günt, a Read Aim, Rob Zombie, vagy a Lynyrd Skynyrd/Circus Of Power-féle southern vonal. Aki/ami viszont globális párhuzamként kínálja magát, az a ’60-as években indult brit sokk-rocker Arthur Brown és az ő Őrült Világa.

Nem szeretném egyesével elemezni a dalokat, legyen elég annyi, hogy „hivatalból” gyakorlatilag naponta hallgatom újra az anyagot, és nemhogy megunnám, de minden alkalommal egyre nagyobb kedvvel ülök neki. Legnagyobb kedvenceim a már említett Don’t Be Like the Blind, illetve a végén autentikus indián énekkel színesített Walk Your Own Path. Utóbbit Patrick a fiának, az arizonai modern metal zenekarban, az Emerald Isle-ban éneklő Dylan-nak írta. Az instrumentális Rigel-t pedig szintén egy „címzett” dal követi, a He’s Riding a Harley in Heaven, amelyet a frontember tragikusan fiatalon elhunyt mostohafia emlékének ajánlott.

S hogy a kevés negatívumot se hagyjam szó nélkül, az egyik zavaró elem a nyitó nóta kezdeti gyenge hangzása, ami szerencsére hamar feljavul. A másik, hogy van két olyan tétel a lemezen, amelyet alibizésnek, s ezért meglehetősen feleslegesnek érzek. Az anyag az Elvis Presley-nóta Can’t Help Falling in Love with You punk rock-os átirata nélkül is megállt volna a maga lábán, az ezt követő Warnings from the Past majdnem ötperces sejtelmes hangulat-keltése pedig tényleg olyan, mint egy filmrészlet hanganyaga, dalnak azonban nem nevezhető.

Mindezeket egybevetve, az anyagra már az elején sem adtam volna négyesnél rosszabb osztályzatot, mostanra viszont a tetszési mutató egy fél értékkel feljebb csúszott.

A szerző: Coly625 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*