Metal Church: Damned If You Do (2018)

A remény hal meg utoljára: miután a Mike Howe énekes visszatérését ünneplő, 2016-as album, a XI finoman szólva sem elégítette ki felfokozott várakozásomat (itt írtam róla), gondoltam, a következő lemezre csak összeérik a társaság. Másrészt ugye ott vannak a korabeli klasszikusok, az 1989-es Blessing in Disguise és a két évvel későbbi The Human Factor (igaz, Kurdt Vanderhoof gitáros azokhoz inkább csak asszisztált); ha akkor tudtak olyan nagyszerű anyagokat írni…

Ám lassan el kell fogadnom 🙂 , hogy az egykor kiváló csapatok ma már nem írnak olyan ütős lemezeket, mint fénykorukban (vannak kivételek?). Hogy ma született dalaik több okból sem hatnak úgy, ahogy a ’80-as években, esetleg a ’90-es évek elején íródott szerzeményeik. Ráadásul egyes albumok máshogy működnek, mint a már első hallgatás után megmaradó dallamokkal, refrénekkel operáló társaik. Ilyen a Satan idei anyaga, és legjobb esetben is ide sorolnám a Metal Church sorrendben tizenkettedik nagylemezét is. Ha egyáltalán…

Minden lemezismertető egy pillanatfelvétel: azt mutatja, írója éppen hol tart az adott albummal való ismerkedésben. Lehet, hogy idővel jobb lesz kettőjük – az anyag és a hallgató – viszonya, de az is lehet, hogy előbbi már nem tud újat mondani a befogadónak. Makacsul, újra és újra meghallgatom a Damned If You Do-t, de már jó ideje bemerevedtek a frontvonalak: a dalfüzért indító címadó szerzeményen és az Out of Balance-en kívül más nóta nem hagy bennem mélyebb nyomot.

Holott a dobos személyén kívül (Jeff Plate-et az ugyancsak rutinos Stet Howland – W.A.S.P., Lita Ford, Impellitteri stb. – váltotta) semmi nem változott. A zene ugyanaz a heavy/power metal, mint eddig, és talán éppen ez a baj. Egy pillanatra elképzelem, milyen lenne, ha Vanderhoof-ék – akárcsak külsősként – leigazolnának egy igazán jó dalszerzőt, vagy Rick Van Zandt helyére egy új szólógitárost, aki a komponálás időszakában a mostaniaknál fogósabb dallamokat, markánsabb riffeket, emlékezetesebb szólókat, zenei fordulatokat szállítana a csapatnak.

Azt is akartam írni, hogy a lemez hallgatása közben még csak-csak hatnak a szerzemények, utólag viszont, ahogy nézem a számcímeket, szinte semmit nem tudok visszaidézni belőlük (na jó, a fent említetteken kívül talán még a Monkey Fingers refrénje ugrik be). De sajnos még ez sem igaz: hallgatható, de simán elmegy a fülem mellett az anyag. Oké, vannak refrének, de ezek egyike sem teszi kiemelkedő alkotássá a lemezt.

Talán legközelebb…

A szerző: Coly682 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*