„Még ma is nagyon a zene hatása alá tudok kerülni”

Találkozás Gurály Lászlóval

A ’80-as évek heavy metal univerzumának vaskos pilléreit a lemezboltok és a koncerthelyszínek mellett az ezzel a műfajjal foglakozó rádióműsorok jelentették számunkra. Utóbbiakból számos remek albumot vehetett fel a kemény zenékkel ismerkedő, magunkfajta tizenéves – ráadásul ingyen. A műsorok címe – Lemezbörze helyett, A rocktörténet nagy előadói, A heavy metal kedvelőinek – mellett azok szerkesztőinek neve is fogalommá vált számunkra. Sokat köszönhetünk többek között Komjáthy Györgynek, Göczey Zsuzsának és Gurály Lászlónak – ráadásul utóbbi személy nem csupán az éter hullámain keresztül válhatott részévé az életünknek.

(S hogy hogyan bukkantam Laci nyomára? Minden héten van nálunk otthon egy zenés-játékos gyerekfoglalkozás, ahová egy Gurály Zsófi nevű anyuka is jár a kisfiával. Már jó ideje ismertük egymást, amikor rákérdeztem, hogy nem ismeri-e az egykori rádiós műsorvezető Gurály Lászlót. „De, az apukám” – válaszolta. A többi már gyerekjáték volt. Interjúalanyommal egy belvárosi kávéházban ültünk le beszélgetni.)

Laci, hogyan jelent meg az életedben a rockzene?

1954-ben születtem, Kisvárdáról származom, a családommal 13 éves koromban költöztünk Nyíregyházára. Már gimnazistaként elkezdtek érdekelni a keményebb zenék. Az első nagy fuvallat a Deep Purple, Led Zeppelin, Uriah Heep, Black Sabbath négyese volt, majd hamarosan rátaláltam az elvontabb, szimfonikus rockzenék világára, és váltak kedvenceimmé az olyan zenekarok, mint a Pink Floyd, a Yes, a Genesis, az Emerson, Lake and Palmer, a Jethro Tull, a King Crimson, a Van der Graaf Generator és az Eloy.

Nyíregyházán érettségiztem, és miután felvettek az ELTE-re, egy évre elvittek katonának Hódmezővásárhelyre. Az egyetemen a Természettudományi Karra jártam, aminek akkor még a Múzeum körúton volt a székhelye. Akkoriban, a ’70-es évek végén, ’80-as évek elején, a körút túloldalán található hanglemezbolt környékén, a kapualjakban működött egy illegális lemezbörze. Kezdetben vásároltam, csereberéltem, később árultam is ott lemezeket. Volt magnóm, úgyhogy otthon felvettem az anyagokat, és egy-két nap múlva vittem ki, és eladtam a korongokat. Még némi hasznom is volt rajtuk. Idővel kezdtem ráérezni, hogy melyik mennyit ér, mennyiért adható el. Egy idő után azonban úgy gondoltam, érdemes lenne magukat a lemezeket is megtartani.

Egy zenekedvelő egyetemista

Úgy hallottam, ott, a bolt környékén elég gyakran volt razzia is.

Igen, akkoriban tilos volt ilyen formában lemezeket árulni. A seftelők tisztességtelen haszonra tesznek szert – valami ilyesmi volt a hivatalos szöveg. Pont a huszonötödik születésnapomon, ami 1979. május 9-én volt, engem is elkaptak a rendőrök, és bevittek a fogdába. Sok mindent rám sózhattak volna, de valahogy kidumáltam magam, hogy én csak csereberélni akartam, nem is volt nálam sok lemez, úgyhogy pár óra múlva kiengedtek. Ami a leginkább bosszantott, hogy akkoriban az ELTE énekkarába jártam, és az incidens miatt lemaradtam egy próbáról.

A zenemániám egyébként majdnem a tanulás rovására ment: kétszer is félévet kellett ismételnem, a végén pedig úgy gondoltam, hogy elég idős vagyok már, így elkezdtem dolgozni, és levelező szakon fejeztem be az egyetemet.

Előzetesen mesélted, hogy saját lemezboltod is volt. Az hogyan jött?

Az ELTE-n geofizikusként végeztem. 1979-től 1983-ig a Gamma Művek geofizikai gyáregységében dolgoztam. Onnan úgy jöttem el, hogy az egyik énekkaros társam, Tuza Zsolt, aki szintén nagy zenekedvelő volt, és akivel együtt katonáskodtam Hódmezővásárhelyen, mondta, hogy van a Hegedű utcában egy kiadó üzlethelyiség, pályázzuk meg, és nyissunk ott egy lemezboltot.

Geofizikusból lett lemezbolt-tulajdonos

Gondolkodtam rajta, és végül úgy döntöttem, hogy belevágok. Ez 1983 novemberében-decemberében történt. Üzletünknek a Rocky nevet adtuk. Többnyire én álltam a pult mögött, mivel Zsolt, velem ellentétben, nem volt pályaelhagyó: matematikus szakon végzett, le is doktorált belőle, és most, azt hiszem, a veszprémi Pannon Egyetemen tanszékvezető. Ma már nem igazán tartjuk a kapcsolatot.

Honnan szereztétek az árut?

A készlet alapját kettőnk saját gyűjteménye képezte. Ezen kívül volt egy-két külföldi ismerősünk, például több magyar nemzetiségű, jugoszláv állampolgár évfolyamtársam, akik gyakran utaztak haza, és olyan áron hoztak lemezeket, hogy az nekik és nekem is megérje. Én is átjártam, és vettem kint albumokat, amiket igazából becsempésztem Magyarországra. Így aztán, amikor a határőr egy vagy két alkalommal lebuktatott, rendesen meg is vámolt. „Így jártam” – gondoltam, és azokon a lemezeken akkor kevesebb volt a haszon. Volt egy holland sofőr is, aki hetente-kéthetente hozott nyugatról Bravo-t és Metal Hammer-t; a vásárlóink azokat is vitték, mint a cukrot.

Milyen forgalmatok volt?

Mivel elég félreeső helyen voltunk, kezdetben nem túl nagy, de egy idő után elterjedt a hírünk, és jöttek az emberek. Utólag belegondolva, a boltot az NDK-s turisták tartották el, akik ide, Magyarországra jártak hanglemezt venni. Nyáron valami eszméletlen forgalom volt: emlékszem, elmentem ebédelni, és mire visszaértem, tizenöten-húszan álltak a bolt előtt, nem győztem őket kiszolgálni. Volt úgy – elsősorban nyáron, kora ősszel, esetleg a karácsony előtti néhány héten –, hogy naponta 25-30 ezer forintot forgalmaztam, ami 35 évvel ezelőtt elég nagy pénznek számított. (Összehasonlításul, én 1985-ben, pályakezdőként havi háromezer forintot kerestem – a szerk.)

A keletnémeteknek, bocsánat a kifejezésért, a szart is el lehetett adni, például Pink Floyd-lemezt borító nélkül. Persze voltak különleges igényeik is: Chris de Burgh, Udo Lindenberg, Nena, Alphaville, aztán amikor jött a Modern Talking-őrület, akkor azt vitték. Ez nagyon nem az én műfajom, de erre volt kereslet, úgyhogy ilyen lemezeket is tartottunk.

Te személy szerint hogyan álltál a heavy metalhoz?

Alapvetően én is szerettem a keményebb zenéket, amelyek iránt ráadásul akkoriban iszonyatos nagy igény mutatkozott. A Metallica egyértelműen tetszett, az Iron Maidennek is voltak jó lemezei, és az AC/DC-nek is remek dalai. A Thin Lizzy jut még eszembe, akik nem játszottak annyira vad zenét, de a nótáiknak nagyon jól eltalált ritmikája van. A Helloween, a Grave Digger és a Celtic Frost anyagai is bejöttek, sőt volt egy Vectom nevű együttes, annak a lemezei is. Később viszont akadtak olyan zenekarok, például a Bathory, akiktől besokalltam.

Meddig működött a bolt?

1990-ig. Megtörtént a rendszerváltás, és a vasfüggöny lebontását követően látványosan csökkent a forgalmunk, ami mindenekelőtt a már említett NDK-s turisták „eltűnésének” volt betudható.

Honnan jött A heavy metal kedvelőinek című rádióműsor ötlete?

Mielőtt erről mesélnék, feltétlenül szólnom kell A rocktörténet nagy előadói című műsorról, amit azt megelőzően Zsolttal közösen csináltunk. Ez volt az első bemutatkozásunk a rádióban, és ez az, amire a hallgatók úgy emlékezhetnek, mint „Gurály László és Tuza Zsolt sorozatára”. Ennek az elejére egy nagyon ütős szignált vágtunk össze, a Deep Purple Fireball-jából, a Led Zeppelin Heartbreaker-jéből, az Emerson, Lake and Palmer Toccata-jából, valamint a Yes Heart of the Sunrise című dalából. Ezt követően röviden ismertettük az aznapi előadó történetét, és utána a különböző lemezeiről játszottunk be egy-egy számot, bemutatva a csapat pályafutását.

Laci 1987-ben, két gyermekével. Ekkor már javában rádiózott.

Aztán Zsoltot elvitte a civil munkája, én viszont zeneközelben maradtam. Bennem merült fel az ötlet, hogy ha ilyen hatalmas igény van a heavy metalra, akkor legyen egy ilyen rádióműsor. Ez az irányzat akkoriban még nem annyira ment a tévében, a rádióban, gondoltam, amennyire lehet, tömjük be ezt a lyukat. A rocktörténet nagy előadói révén már volt némi ismeretségem a rádióban. 1984-ben például, Tardos Péter (újságíró, zenei szerkesztő, a Rocklexikon szerzője) váratlan halálát követően, aki Komjáthy György Vasárnapi koktél című műsorához írta a kísérőszövegeket, Komjáthy minket kért meg, hogy írjunk ilyen összekötő szövegeket. Egy-két hónapig neki is dolgoztunk, de Göczey Zsuzsának (a Lemezbörze helyett című műsor szerkesztőjének) is szállítottam lemezeket. Zsuzsának remek ízlése volt, jól ráérzett a zenékre, vele nagyon jól össze tudtunk dolgozni. Talán neki adtam elő az ötletemet, mire mondta, hogy keressem meg Bubnó Tamást, a Magyar Rádió zenei szerkesztőjét, és kérdezzem meg, hogy mit szól hozzá.

A Petőfi rádióban kaptam rá alkalmanként 50 percet. Arra viszont már nem emlékszem, hogy milyen gyakran ment a műsor. A heti rendszeresség, azt gondolom, nagy luxus lett volna. Én döntöttem el, hogy mit játszom, lehetőleg mindig egy viszonylag friss anyagot, és értelemszerűen a lemezt is én vittem. Írtam hozzá kísérőszöveget, előtte bemutattam az együttest, utána pedig egyben lement az anyag.

Te fordítottad le magyarra a számcímeket? Mert a tévéújságban így jelent meg, és így lett például a Grave Digger Headbanging Man-jéből Fejbeverő ember…

Nem. Akkor az egy ilyen hülye magyar szabvány volt, hogy le kellett fordítani, és néha ilyen bődületes baromságok jöttek ki belőle.

Meddig ment a rádióban A heavy metal kedvelőinek?

Már nem emlékszem rá pontosan. Szerintem nem túl sokáig, mert másra kellett a műsoridő. (Úgy láttam, a műsor később átkerült a Bartók rádióba, ahol Adorján Ágnes gondozta – a szerk.). Utólag nagy dolognak, kisebbfajta szenzációnak tartom, hogy a ’80-as években heavy metal lemezeket is le lehetett adni a rádióban. A média akkoriban még nem igazán volt rockzene-barát…

Légy szíves, a könyvekről is mondj néhány szót! Az egyik az 1987-ben megjelent Képes Rock Enciklopédia volt…

Annak a kötetnek – öt másik kolléga mellett – a társszerzője voltam. Nagyon sok előadó szerepelt benne abc-sorrendben, képekkel illusztrálva. Megállapodtunk, hogy ki melyik zenekarról ír. Nekem a progresszív és a keményebb vonal volt a profilom.

A másik kiadvány pedig az 1983-as „Amandától Santanáig” volt, amelyben azokról az előadókról írtunk, akik itt, Magyarországon, az újonnan átadott Budapest Sportcsarnokban koncerteztek: Amanda Lear és Carlos Santana mellett Alvin Lee-ről, a Saga-ról, a Manfred Mann-ről… Ennek a könyvnek is társszerzője voltam, Zsolttal a Klaus Schulze-ról és a Tangerine Dream-ről, az elektronikus rockzene kimagasló előadóiról szóló fejezetet jegyeztük.

Nekem megvolt. És nektek?

Ezeken kívül cikkeket írtam, egyedül vagy Tuza Zsolttal közösen, például a Magyar Ifjúságba. Emlékszem, volt egy osztrák rockegyüttes, a No Bros, akik „szomszédjaikhoz”, a svájci Krokus-hoz hasonlóan nálunk is felléptek. A cikknek az volt a címe, hogy „Krokus után No Bros?”. A svájciak ugyanis azután váltak híressé, hogy Magyarországon is koncerteztek. Újabb együttes jön hozzánk német nyelvterületről – fejtegettük –, lehet, hogy őket is ezt követően kapja szárnyaira a világhír?

1984-85 körül pedig valamelyik akkor induló rockújságba (sajnos nem emlékszem a nevére) írtam egy-egy lemezkritikát a Deep Purple Perfect Strangers és az Iron Maiden Powerslave című lemezéről. Ígéretesnek tűnő kezdet volt, de valami miatt abbamaradt az együttműködés.

Az új évezredben mennyire maradt meg az életedben a rockzene?

Már nem vagyok aktív ezen a területen. 1981-ben megnősültem, született négy gyerekem. Mind a mai napig énekelek, jelenleg az Erkel Ferenc Vegyeskarban. Rockzenét továbbra is hallgatok, egyre inkább a YouTube-on. A CD-gyűjteményem körülbelül 200 darabból áll.

A kedvenceim változatlanok: a fentebb említetteken túl a folk rocktól a classic rockon, jazz-rockon, blues-rockon át az elvontabb műfajokig sok előadót szívesen hallgatok. Jimi Hendrix, Cream, Who, Atomic Rooster, Marillion, Kansas, Journey, Styx, Mountain, Santana, Colosseum, Dire Straits, U2 – és még hosszan sorolhatnám. Sajnos túl sok mindent szeretek. Úgy érzem, nincs annyi időm, hogy mindegyiket meghallgathassam.

Emlékszem, a Deep Purple-től egyszer ment a Highway Star a rádióban. Éppen az M7-esen autóztam a Balaton felé; feltekertem a hangerőt, amitől végigfutott a hátamon a hideg, de aztán a végén mondtam magamnak, most már figyeljünk, nehogy belefussunk valamibe. Katartikus élmény volt az, hogy megyek, és jobbról, balról, elölről, hátulról bömböl a zene.

Azt mondják, az embernek vigyáznia kell, hogy mit hallgat vezetés közben…

Még ma is nagyon a zene hatása alá tudok kerülni. Gimnazista koromban pedig a Child in Time volt az egyik kedvenc Deep Purple-számom. Emlékszem, mindig ott ültem a rádió előtt, és elég gyakran hallhattam, mert nagyon sokan kérték a 2-től 6-ig tartó kívánságműsorban. Csak egy baj volt, hogy maximum öt percig játszották, és aztán lekeverték. Évek múlva tudtam csak meg, hogy hogyan végződik a dal. A gitárszóló a közepén még belefért, több viszont már nem. Nagyon romantikus volt…

A szerző: Coly765 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 hozzászólás

  1. Köszi a beszélgetést és az akkor kincset érő lemezeket, amiket sikerült felvenni a rádióból ! Jó egészséget kívánok Lászlónak !

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*