Black Sabbath: Sabbath Bloody Sabbath (1973)

Általános iskolai osztálytársam, barátom, Gottl Balázs édesapjának lemezgyűjteményét böngészve a Black Sabbath-tól a We Sold Our Soul for Rock ’n’ Roll válogatásalbum mellett a Sabbath Bloody Sabbath és a Never Say Die! korongokra leltünk rá, így ezek voltak az első élményeim, találkozási pontjaim a zenekarral. (Talán ez a kompiláció „tehet róla”, hogy máig nem hallom úgy egyben, a dalok egymásutániságában Tony Iommi-ék első négy lemezét, mint az azt követően született alkotásaikat.)

A Never Say Die talán nem volt a legjobb belépő (arról a korongról itt írtam), a Sabbath Bloody Sabbath viszont mindenképpen. Igaz, hogy – korábbi anyagaihoz képest – a csapat itt új utakon indult el, de a végeredményre így sem lehetett panaszunk. A borítóval ugyan még próbáltak egy kicsit „gonoszkodni”, de a zene már nem volt olyan földöntúlian mélyről jövő, sűrű és sötét, mint az 1970–72 között született lemezeken, és a szövegek is evilágibb témákat boncolgattak. Ez érdekes váltás volt, különösen az albumok keletkezésének körülményeit figyelembe véve.

Negyedik lemezüket, a Vol. 4-et ugyanis a napfényes Los Angeles Bel Air negyedében bérelt Dupont-villában írták, és az ottani Record Plant stúdióban rögzítették. Olyan remek dalok születtek itt, mint a Supernaut, a Snowblind vagy a Cornucopia. Pozitív élményeik hatására a következő anyagnak is ugyanitt kezdtek neki, remélve, hogy újrateremthetik a korábbi időszak kreatív atmoszféráját, ám a múzsa ezúttal messzire elkerülte Iommi-t, a csapat fő dalszerzőjét. Így aztán visszatértek Angliába, és kibérelték a Gloucestershire-i, kísértetjárta Clearwell kastélyt, ahol korábban a Led Zeppelin és a Deep Purple is alkotott.

A CD-borító belső fotója

A gitáros szerint baromi ijesztő hangulat uralkodott az épületben, ám szerencsére az ihlet is az ódon falak között lakozott. A kazamatákban található fegyvertárban próbáltak. Az első dal, ami itt megszületett, a címadó nóta volt. Aztán sorban jött a többi is: az A National Acrobat kezdő riffjét Geezer szállította; Ozzy frissen vásárolt Moog mini-szintetizátorán prüntyögte ki a Who Are You? alapdallamát; az instrumentális Fluff-ot pedig a BBC zenei műsorvezetője, Alan Freeman ihlette, akinek ez volt a beceneve, és azon kevesek közé tartozott, aki játszotta a Sabbath dalait a rádióban.

A lemezen minden eddiginél feltűnőbb a szintetizátorok használata, amire csak ráerősített a Yes-billentyűs Rick Wakeman, aki a Sabbra Cadabra-ban vendégszerepelt. Bill Ward nemcsak fifikásan dobol, díszít, hanem gyakran használ tradicionális ütőhangszereket is, amelyek segítségével pergővé, kopogósabbá teszi a hangzást. Ám a zenészek nem álltak itt meg: a Spiral Architect-ben vonósok működtek közre, sőt, Iommi szitárral és skót dudával is próbálkozott, de mivel nem tudta azt a megszólalást produkálni, amit szeretett volna, így ezeket végül félretette. Olyan műfajidegen instrumentumok azonban megszólalnak a lemezen, mint a mellotron, a csemballó, az üstdob, illetve a furulya, a Looking for Today énekét pedig nemes egyszerűséggel tapssal kísérik.

Az anyag húzószámai a Sabbath Bloody Sabbath és a Sabbra Cadabra; nem véletlen, hogy elsősorban ezekre raboltak rá a tiszteletüket feldolgozással leróni kívánó utódok. Ugyanakkor megjegyezném, hogy nem a címadó nótában a legjobb Ozzy hangja; sőt, magasaival időnként az elviselhetetlenség üvegplafonját súrolja. A lágy középrészben oké, de előtte és utána…

Ward, Osbourne, Butler és Iommi

Ezt ellensúlyozandó, hallgassuk csak meg a dalok kezdő riffjeit, ámuljunk el a szerzemények komplexitásán, például az A National Acrobat utolsó harmadán! (A Magma Rise is milyen jól tolta az októberi Desszert Feszt-en!). Nekem ezen az albumon (is) pont azok a Black Sabbath-nóták tetszenek, amelyek nagyszerűségük ellenére sem váltak „slágerekké”; ilyen ez a szám is, vagy a Killing Yourself to Live. A Spiral Architect pedig, ha nem is tartozik a lemez legjobb számai közé, emlékezetesen – laza zenével, tapsviharral – zárja le a bő 42 perces anyagot.

Az együttes nem csak zeneileg újult meg, Geezer dalszövegei is új területekre kalandoztak. Az A National Acrobat és a Spiral Architect is az emberi örökítő anyag és a születés misztériumával foglalkozik. „Előbbi nóta kapcsán arról elmélkedtem, vajon ki dönti el, hogy melyik hímivarsejtnek sikerül végül bejutnia a megtermékenyítésre váró petesejtbe” – árulta el a basszusgitáros. A Killing Yourself to Live-et pedig a kórházban írta, ahol a súlyos italozás következtében fellépő veseproblémák miatt kezelték. Vele együtt Bill Ward is durva alkoholfüggő volt, így a dal azokra a problémákra mutat rá, amelyeket a tagok extrém életmódja okozott.

A fantasztikus lemezborító Drew Struzan keze munkáját dicséri. Az alapötlet az volt, hogy az előlapon egy ember szörnyű halálát, a hátoldalon pedig ugyanennek a személynek a kegyes elmúlását ábrázolják. Előbbin a haldokló ágyát emberi alakot öltött démonok veszik körül, az ágy felett egy hatalmas koponya hosszú, ölelő karokkal, alatta pedig a „666” felirat.

Az album végül 1973 decemberének első napján került a boltok polcaira. Karrierje története során először, a csapat a mainstream zenei sajtó, például a Rolling Stone magazin részéről is pozitív visszajelzéseket kapott. A muzsikusok maguk is elégedettek voltak a végeredménnyel. „Ezt a lemezt még mai fejjel is sokkal jobbnak tartom, mint a korábbiakat – írta Tony Iommi nemrégiben magyarul is megjelent önéletrajzi könyvében, az Iron Man-ben. – Sokkal több hangszerelési trükk, több ragyogás, több kaland van benne, mint elődeiben. Igazi előrelépést jelentett.”

Geezer Butler így emlékezett azokra a hónapokra: „Egy teljesen új korszak kezdődött számunkra. Nyitottak voltunk arra, hogy új dolgokat is kipróbáljunk, és a felvételek során is nagyszerű légkör uralkodott a stúdióban. Mintha újjászülettem volna: a Sabbath Bloody Sabbath életem második fejezetének a nyitánya volt.”

Az utolsó közös mosolyok egyike

Ám hogy nem volt minden makulátlanul hófehér, arról a tagok egyéb nyilatkozataikban ejtettek el mondatokat. „A dalszerzés időszakában többször is azt gondoltuk, hogy vége a zenekarnak” – árulta el például Geezer 2001-ben. Ozzy ennél jóval tovább ment: szerinte a zenekar eredeti felállása számára a Sabbath Bloody Sabbath jelentette a vég kezdetét. „Ez volt az az album, amely után búcsút kellene volna mondanunk egymásnak – jelentette ki 2013-ban. – Az utolsó igazán jó anyagunk, ahol megtaláltuk az egyensúlyt régi súlyosságunk és új, kísérletező oldalunk között.”

Könnyen lehet, hogy igaza van, hiszen a két évvel későbbi Sabotage lemez még elmegy, van rajta néhány emlékezetes nóta (Hole in the Sky, Symptom of the Universe), de felejthető szerzemény is szép számmal. A Technical Ecstasy és a Never Say Die! pedig sajnos már tényleg a lejtmenet volt…

A szerző: Coly723 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*