Abhorrence: Megalohydrothalasspphobic EP (2018)

Már többször említettem írásaimban, hogy máig nem értem meg, a finn zenekarok miért nem tudtak labdába rúgni a ’80-as évek második felében/végén kibontakozó death metal színtéren. Szemernyivel sem voltak rosszabbak, tehetségtelenebbek a svéd invázió képviselőinél, sőt, jó helyen voltak a jó időben, mégsem termett számukra sok babér, nem tettek szert Entombed-, Dismember- vagy Unleashed-szintű ismeretségre. Pedig felhozatalból nem volt hiány: Xysma, Funebre, Demilich, Demigod, Disgrace, Abhorrence stb.

Utóbbi csapat 1989-ben alakult a fővárosban, Helsinkiben, és mindössze egy évig létezett. Ez idő alatt a Vulgar Necrolatry demót (1990) és az Abhorrence 7” EP-t (1991) jelentették meg (utóbbi felkerült a Seraphic Decay Records CD Samplerre – az Acrostichon, a Goreaphobia, a Toxaemia, a honfitárs Disgrace és a Minch társaságában – producere pedig egy bizonyos Timo Tolkki volt), majd ahogy felbukkantak, ugyanazzal a lendülettel el is tűntek. (1990-ben a Macabre Masquerade demót is felvették, amelyet ugyan hivatalosan sohasem adtak ki, de valahogy mégis kiszivárgott a rajongókhoz.)

Sokat tett azonban a Svart Records (egy finn kiadó) azért, hogy az Abhorrence neve ne kopjon ki a köztudatból, ugyanis 2012-ben egy igen impozáns anyagot (Completely Vulgar) dobtak piacra, s maga a csapat is ebben az esztendőben tért vissza a metal körforgásába. Nem tudom, hogy akkoriban milyen céljai voltak a zenészeknek, mennyire gondolták komolyan pályafutásuk folytatását; az énekes Jukka „Shrike” Kolehmainen egy 2016-os interjúban azt állította, hogy a zenekar jövője bizonytalan, megállapodtak, hogy nem adnak több újjáalakuló bulit, ezzel ellentétben viszont 2017-ben bejelentették az újjáalakuló turnét. (Mi több, ugyanabban az esztendőben látott napvilágot a 2013-as Tuska-i Open Air fesztiválon megörökített koncertjük, 500 példányra limitált bakeliten.)

Esetükben nem nosztalgiázásról lehet szó, hiszen idén egy vadonatúj dalokat tartalmazó, ötszámos EP-vel kedveskedtek az old school death metal kedvelőinek. A tagságot az ősfelállás négyötöde, azaz az énekesen kívül Tomi Koivusaari és Kalle Mattsson gitárosok, valamint Jussi „Juice” Ahlroth basszusgitáros alkotja, a 2016-ban csatlakozott Waltteri Väyrynen dobossal kiegészülve.

Régi iskolás bandáról lévén szó, nem hazudtolják meg önmagukat, az anyag klasszikus finn death metalt kínál, annak összes ismérvével felvértezve. Nekem a The Four Billion Year Dream azonnal ható, az ember fülébe ívódó harmóniái, dallamai nyerték el a legjobban a tetszésemet, míg a The End Has Already Happened-ben hallható effektek, a nóta enyhén ipari/techno-jellegű kezdése a kísérletezésnek ad teret. Erre – mármint a kísérletezésre – utal a Hyperobject Beneath the Waves-ben felbukkanó, úgynevezett bloop hang is, amelynek felhasználásához a Nemzeti Óceáni és Légköri Igazgatóság járult hozzá. A felvételekkel nem tököltek sokat, az anyag rögzítésével és keverésével három nap alatt (április 13.-15.) végeztek a Moon Unit stúdióban.

Ahogy fentebb említettem, több kor- és pályatársával szemben (Xysma, Disgrace, Demigod, Demilich) az Abhorrence-nek nem adatott meg a lehetőség annak idején, hogy lemezt jelentessen meg, az ő feloszlásukból profitált az Amorphis. Ezt az EP-t hallgatva amondó vagyok, hogy van létjogosultsága a zenekarnak, a végeredmény biztató a jövőre nézve, és 2019-ben talán egy teljes albummal rukkolnak majd elő. Remélem, így gondolkodnak a muzsikusok.

A szerző: Dávid László580 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*