„A sikert sokféleképpen lehet mérni”

Levélváltás Prophet-tel, a St. Madness énekesével

Az arizonai illetőségű St. Madness humorral oldott horrort tálal elénk a heavy metal nyelvén. A csapat alapító frontemberét, a Prophet művésznevet viselő Patrick Flannery-t nemcsak az idén megjelent Bloodlustcapades albumról, hanem számos egyéb, a zenekarral kapcsolatos érdekességről is kérdeztem.

Patrick, te kerestél meg bennünket. Hogyan találtál rá az oldalunkra?

A Facebook-on keresztül. Itt, Arizonában él egy nagyon jó barátom, egy magyar származású dobos, Gyenizse András, aki az 1980-as években nálatok is játszott különböző fesztiválokon. Ő mutatott nekem különböző videókat azokról a rendezvényekről, és ez keltette fel a kíváncsiságomat a magyar metal színtér iránt.

Itt, Magyarországon nem nagyon hallottunk még rólatok. Az Egyesült Államokban mennyire számítotok ismert zenekarnak?

Ez bonyolult kérdés. Ha beírod az internetes keresőkbe a „St. Madness” kifejezést, láthatod, hogy nem nehéz ránk találni, több ezer találatot ad ki a rendszer. Egy csomó videónk van fent a YouTube-on, a dalainkat a Spotify-on, az iTunes-on, a Bandcamp-en és a Reverb Nation-ön is megtalálod. Úgyhogy nem egyszerű megmondani, hogy tulajdonképpen mennyire is vagyunk híresek.

Fontosnak tartod hangsúlyozni, hogy Tempe-ből származtok, ami nem más, mint Phoenix egyik külvárosa. Miért? Mitől speciális ez a hely?

Tempe mindenekelőtt számunkra bír különös jelentőséggel, mivel a csapat itt alakult 1993-ban, és mind a 11 lemezünket itt írtuk. 2014-ben az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy helyet kaptunk a tempei helytörténeti múzeum The Tempe Sound című, most már egy éve futó kiállításán. A St. Madness volt az egyetlen metal csapat, amelynek része lehetett ebben. A tárlat egyik „próbababája” az én ’90-es évekbeli színpadi öltözékemet viseli. Első alkalommal meglehetősen furcsa érzés volt besétálni abba a terembe, ahol fiatalkori önmagamat láttam viszont. Tempe-ben számos nagyszerű művész és zenekar alkot, mi pedig nagyon büszkék vagyunk arra, hogy közéjük tartozunk.

Prophet

Több mint két évtizede St. Madness néven működtök (előtte négy évig Crown Of Thorns-ként), amely idő alatt számos muzsikus megfordult a zenekarban. Ezt a bandát tulajdonképpen egy személyben működteted, és csak a dalok fel- és eljátszásához keresel partnereket?

Ez nagyon jó kérdés. Ha rajtam múlna, végig ugyanazokkal az emberekkel dolgoznék együtt, de a zeneipar egy kegyetlen világ: a muzsikusok megöregszenek, és más dolgok kezdenek fontossá válni számukra. Én ezt nem tragédiaként fogom fel, az új zenésztársak ugyanis friss vért, új ötleteket és lendületet hoznak a bandába.

A St. Madness ugyanúgy az én együttesem, mint, mondjuk, a Megadeth Dave Mustaine-é. A név kapcsán én birtoklom a tulajdonosi jogokat, és én felelek a csapatért. De ezzel együtt is úgy tekintek rá, mint egy közösségre, nem pedig, mint egy szólóprojektre.

Iszonyatosan büszke vagyok arra, hogy együtt dolgozhattam a St. Madness korábbi tagjaival, akiket mind a mai napig a barátaimnak tekintek. Megválni valakitől mindig fájdalmas lépés, és időbe telik, mire az új ember csatlakozását követően újra visszanyerjük az utazósebességünket, de azt mondhatom, hogy a St. Madness mindig jól jött ki ezekből a helyzetekből.

A dalszövegeket te írod. A zene közös munka eredménye?

Teljes mértékben. Olyannyira, hogy minden dalnál egyenlően osztozunk a szerzőségen, és így a jogdíjakon is (ami természetesen csak a négy állandó tagra vonatkozik). Időnként session muzsikusokat is felkérünk a közreműködésre, akik vagy egy jelképes összegért, vagy ingyen, tapasztalatszerzés céljából, esetleg a közös munka öröméért vállalják a játékot egy-egy dalban.

Idei albumunkon, a Bloodlustcapades-en egy jó barátunk, Dave Cornwall csatlakozott hozzánk, és játszott fel néhány futamot szintetizátoron, valamint 12 húros gitáron. David egy fantasztikus muzsikus, aki már előző sorlemezünkön, a 2012-es Canonizing Carnage-en is szerepelt.

Teljesen önerőből működő csapat vagytok: a pároddal, Margie-vel menedzselitek a zenekart, te vagy a lemezek producere, kiadója… Miért jó ez, szemben azzal, amikor egy nagyobb cég áll a hátatok mögött?

Egy nagyobb kiadó valóban segíthet, ugyanakkor arról is meg vagyok győződve, hogy – az ingyenes zenemegosztásokkal együtt – a nagy cégek is felelőssé tehetők az iparág tönkretételéért. A rögzített muzsikák, illetve a rocksztárok korának hajnalán a kiadók sokkal nyitottabbak voltak arra, hogy leszerződjenek viszonylag kezdő előadókkal vagy csapatokkal, és aztán felépítsék őket.

Ahogy teltek az évek, a cégek egyre inkább maguk akarták meghatározni, hogy mi váljon népszerűvé, és ezért kópiabandákkal (ő a cookie cutter, vagyis sütőforma-csapatok kifejezést használta – a szerk.) kezdtek szerződni, illetve igyekeztek ilyenné alakítani a velük dolgozó zenekarokat. Amikor a Van Halen-nek sikerült naggyá válnia, minden kiadó szeretett volna magának egy saját „Van Halen”-t. A piac túltelítetté vált – azáltal, hogy túl sok olyan banda volt, akik ugyanúgy néztek ki, és ugyanolyan vagy nagyon hasonló zenét játszottak. A cégek a kezdeti időszakban az eredetiségre vadásztak, az egyformaság receptjét követve viszont azt érték el, hogy a rajongók elfáradtak és unatkozni kezdtek.

Az 1980-as években egy csomó zenekar (köztük sok metal banda is) rengeteg pénzt keresett magának és a kiadójának, ezért utóbbiak olyan fiatal grunge csapatokat kezdtek szerződtetni, akik kevés pénzbe kerültek, ám annál többet hoztak a konyhára – már amennyiben népszerűvé és sikeressé tudtak válni. A kiadók érdeme, hogy ezeket a zenekarokat kívánatos árucikké tették a rajongók szemében. Az ebből levonható tanulság, hogy ha valamit elég sokáig népszerűsítesz, a közönség az esetek többségében el fogja azt fogadni.

Visszatérve a St. Madness-re, egy nagyobb kiadó segítségével nyilván több pénzt tudnánk keresni, ugyanakkor valószínűleg beleszólnának abba, hogy hogyan nézzünk ki, és milyen dalok kerüljenek a lemezeinkre. A magunk útját járva olyan nótákat írunk, és olyan albumokat készítünk, amilyeneket szeretnénk.

A pénz jó dolog, de nem minden. Mély szeretetet és tiszteletet érzek azon művészek iránt, akik igazi zenét alkotnak. Amikor az emberek túl sokat gondolkodnak a pénzről, ugyanazt teszik, mint a nagy kiadók, amikor kópiabandákat kezdtek szerződteti illetve kinevelni, annak a reményében, hogy – más sikeres csapatok elhasznált kliséit újrahasznosítva – még több pénzt fognak keresni. El tudod képzelni, hogy ilyen a valódi művészet világában is előfordul? Milyen unalmas lenne, ha minden festő ugyanolyan típusú képeket festene!

Ez a helyzet valamennyire be is határolja a lehetőségeiteket. Mi az, amit el szerettél volna érni zenészként, és ez mostanra sikerült-e?

A célom az volt, hogy megnézzem, a saját erőnkből milyen messzire tudjuk eljuttatni, hány emberrel tudjuk megismertetni a St. Madness nevét és muzsikáját. Amikor fiatalabb voltam, rocksztár akartam lenni, és birtokolni mindazt, ami ezzel együtt jár: pénzt, drogokat, nőket, de ez egy hamis vágy. Nézd meg, hány híres és sikeres zenész lett öngyilkos, drogfüggő vagy magányos!

Ha olyan csodálatos a hírnév és a vagyon, miért történt miattuk annyi tragédia? A ’80-as és ’90-es években mindannyian nevettünk a hullarészeg Ozzy-n és a hozzá hasonló sztárokon, ám miután láttuk, hogy közülük mennyien hagytak itt bennünket idő előtt, már nem is tűnt olyan mókásnak a seggrészeg rocksztár imázsa.

A honlapotokon azt írod, nem rocksztárok szeretnétek lenni, hanem hivatásos szórakoztatók…

Már rég nem érdekel a sztárság. Egyszerű szórakoztatónak tartom magam, aki szolgálja a rajongókat. Megtisztelőnek tartom, hogy szórakoztathatom az embereket, és egy kis vidámságot csempészhetek az életükbe.

Eddigi pályátok során mikor voltatok a legnépszerűbbek, legsikeresebbek?

Ezt azért nem tudom megmondani, mert még nem járunk az út végén. Negyedszázada indultunk, minden egyes évben voltak csúcs- és mélypontok. Soha egyiken sem gondolkodtam túl sokáig, csak leszegtem a fejem, és mentem tovább előre.

A sikert sokféleképpen lehet mérni. Nemcsak pénzben: az is siker, ha ugyanazon a fesztiválon közvetlenül a hőseim előtt léphetek színpadra – ahogy ez már számtalan alkalommal megtörtént. Vagy ha olyan előadók és zenekarok tiszteletét érdemlem ki énekesként, dalszövegíróként vagy producerként, akiket csodálok.

A jelenlegi zenésztársaid is Phoenix-iek? Van alkalmatok közösen próbálni? Sűrűn vannak fellépéseitek?

A kaliforniai Glendale-ben születtem, és egy csomó helyen éltem már, Hollandiától Hawaii-on és Kansas-en át Missouri-ig. 1986 óta viszont Arizona az otthonom. A gitárosunk, Sid Ripster Illinois államból származik, a dobosunk, Evil T Massachusetts-ből, a bőgősünk, Devlin Lucius pedig Észak vagy Dél Dakotából (már elfelejtettem, a kettő közül melyikből). A kezdetek óta heti három alkalommal próbálunk, amikor viszont a koncertezés kerül előtérbe, havonta maximum egyszer jövünk össze a próbateremben.

Európába sikerült már eljutnotok? Ha nem, van erre lehetőségetek? Egyáltalán, célja ez a zenekarnak?

Igen, játszanunk kellene már Európában, ez egy nagy álmunk. Az az igazság, hogy amióta magunk intézzük az ügyeinket, vagyis a kezdetek óta, még nem találkoztunk a megfelelő koncertszervező ügynökséggel vagy promoterrel, aki segítene nekünk összehozni a tengerentúli fellépéseket. Még nem játszottunk az Egyesült Államokon kívül, de nyitottak vagyunk arra, hogy nálatok is adjunk néhány koncertet.

Mit jelent számodra a St. Madness kifejezés?

Kitűnő kérdés! A „saint” és a „madness” szavak, sokkal inkább, mint a „crown of thorns” szókapcsolat, a jó és a gonosz ellentétére utal. A St. Madness zenéje arról szól, hogy emberi lények vagyunk, akik egyaránt képesek nagyon jó és nagyon rossz dolgokat tenni. Mivel valamennyi dalszövegünket én írom, elég csak körülnéznem a világban, hogy lássam, mi történik ott, a dalokban pedig az köszön vissza, ahogy érzek ezekkel a dolgokkal kapcsolatban.

A szerzeményeimben keveredik a valóság és a fikció, és néhány dalban szándékosan hagyok rejtett üzeneteket. Mindig is az volt a szándékom, hogy a lemezeink többek legyenek egy háromdimenziós hanghordozónál. Valamennyit úgy alkottuk meg, hogy komplex élményt, zenei kalandot jelentsenek a hallgatóknak.

Miért választottad a Prophet (Próféta) művésznevet?

A válasz egy kicsit együgyűnek tűnhet, de az az igazság, hogy néhai nagynéném, Judy egy Simeon Prophet nevű férfihoz ment feleségül. A kisteherautójának egyedileg engedélyezett rendszámtáblája volt, „Prophet” felirattal. Amikor itt, a bandában művészneveket választottunk magunknak, azt gondoltam, a „Prophet” jól passzol a „Crown of Thorns-hoz, majd ugyanígy voltam vele a „St. Madness” kapcsán is. Az évek során számos ember megkérdezte már tőlem: „Tényleg próféta vagy?”. Mire én azt válaszolom: „Fogalmam sincs. Szerinted az vagyok?”

Az elmúlt két évtizedben változott-e a stílusotok?

Az biztos, hogy a zenénk érettebbé vált, és különböző irányokba terjeszkedett. A stúdiótechnika is fejlődött, de mi is igyekeztünk minden egyes lemezünkre egy csomó újdonságot becsempészni – leginkább azért, mert unalmas mindig ugyanazt a dolgot csinálni, időről időre ugyanolyan típusú dalokat írni. És még most, 11 nagylemez után is szeretném kihívások elé állítani magam, próbára tenni vokális és dalszerzői képességeimet.

Amikor koncertezünk, jobban szeretünk olyan bandákkal játszani, akik idegessé tesznek bennünket a nagyszerűségükkel. Abban semmi poén nincs, hogy olyan csapatokkal állunk egy színpadra, akiket simán leradírozunk. Amikor az előbbi szituációban van részünk, elönt bennünket az adrenalin, ami segít abban, hogy jobban teljesítsünk.

Milyen szerepe van a zenétekben a humornak?

A humor mindig is nagy szerepet játszott a zenénkben és a koncertjeinken. Egy olyan színpadias banda vagyunk, amelyik igyekszik megnevettetni az embereket. Ugyanakkor olyan dalszövegeket is írok, és olyan show-elemeink is vannak, amelyek sokkolják a közönséget. Mókás látni a reakcióikat. Amit csinálunk, az szimplán a szórakoztatásról szól: az a célunk, hogy boldoggá tegyük az embereket, hogy amikor távoznak a koncertünkről, érezzék azt, hogy sokkal többet kaptak annál, mint amennyibe a belépőjegy került.

Mióta használsz/használtok arcfestést, és esetetekben mi ennek a funkciója?

Első alkalommal 1995 novemberében festettük ki az arcunkat, vittünk fel rá harci színeket. Abban az időben a metal, mondhatni, haldokolt az Egyesült Államokban, és a grunge uralta a listákat. Egy csomó grunge bandát szeretek, ugyanakkor azt látom, hogy a legtöbbjük zenéjéből ugyanaz köszön vissza: a depresszió. Márpedig nekünk semmi közünk ehhez az életérzéshez; mi abból a korszakból jöttünk, amikor a rock ’n’ roll és a metal a vidámságról, a szórakozásról szólt. Irritált, amikor láttam, hogy egy csomó általam ismert ember hátat fordít a metalnak, és csatlakozik a grunge mozgalomhoz.

Egy nap éppen Margie-val vásároltam valahol, és mondtam neki, hogy a következő koncertünkön kifestett arccal fogok énekelni, mert sokkolni akarom az embereket. Biztos voltam benne, hogy a zenésztársaim egyszerűen ki fognak ezért nevetni. Az akkori basszusgitárosunk, Randy Ax viszont azt mondta: „Ha te befested az arcod, akkor nekünk is be kell, különben hülyének fognak nézni bennünket”. Így onnantól kifestve léptünk fel, ami a koncertjeinket színpadiasabbá, a zenénket pedig súlyosabbá tette.

Az arcfestésed és a színpadi teatralitás King Diamond világát juttatja eszembe. Te hogy állsz a dán énekes munkásságához?

Nagy rajongója vagyok. 1998-ban játszottunk is előtte itt, Phoenix-ben, egy évvel később pedig a Milwaukee Metalfest-en, ahol a Mercyful Fate is fellépett. King Diamond-ot hallgatva tanultam meg, hogyan változtassam el a hangom, hogyan énekeljek különböző módon és stílusban. King olyan, mintha hangilag skizofrén lenne, amit mind a mai napig imádok. Ugyanakkor az ő arcfestésének semmi köze ahhoz, amiért mi is élünk ezzel a látványeszközzel.

Most szeptemberben egy különleges bulival ünnepeltétek a csapat fennállásának 25. évfordulóját: a zenekar korábbi tagjai is a színpadra álltak veletek. Milyen élményeid vannak erről az estéről?

Fantasztikus élmény volt, nemcsak számomra, hanem mindazoknak, akik ott voltak. Még egy nagyobb zenekar számára sem egyszerű feladat ilyen hosszú időn keresztül együtt maradni, nemhogy egy olyan underground bandának, mint mi vagyunk. Nem tudom szavakkal visszaadni azt az érzést, amikor végignéztem a színpadon, és ott láttam a régi haverokat, ahogy újra velem együtt játszottak. Egész este vigyorogtam, mert tudtam, milyen szerencsés vagyok, hogy még mindig a barátaimnak, a St. Madness család tagjainak tekinthetem őket.

Már az is hihetetlen volt, amikor a 2013-as, húszéves jubileumi koncertünkre öt korábbi csapattársam jött el. Most viszont hat egykori St. Madness-tag játszott együtt velünk.

Mit jelent, mit fejez ki legújabb albumotok címe, a Bloodlustcapades?

A címnek több értelmezése is létezik számomra. Szó szerint torz, véres látványosságot vagy ugyanilyen produkciót jelent. Mindez arra utal, amit már korábban is említettem: ha szétnézek magam körül a világban, ezt látom, egy torz és rendkívül véres látványosságot. Másrészt, a St. Madness külsőségeit tekintve mindig is egy vámpírcsapat volt, és a vámpírok, miközben gyilkolnak, egy igazi véres show-t produkálnak. Én elegyítettem ezt a két jelentést, és a grafikusainkat arra kértem, hogy ők is tegyék ezt, amikor elkészítik az album dizájnját.

2010-ben The Edge címmel szólólemezt jelentettél meg. Zeneileg miben különbözik ez az anyag a St. Madness-albumoktól?

A csapat neve, amellyel ezt az anyagot rögzítettem, Prophet & The Cowboys of Apocalypse. A zene végig akusztikus, és teljes mértékben különbözik attól, amit a St. Madness-szel csinálunk. A tagságot illetően ugyan van némi átfedés, de ez alkalommal inkább külsős muzsikusokat és barátokat kértem fel az együttműködésre.

Az album megjelenése évében a Phoenix Music Awards-on elnyerte az Év Lemeze címet. Az anyag meglehetősen nehéz körülmények között született, ugyanis amikor írtam, éppen rákos voltam, amikor pedig rögzítettük, az anyám halt meg ALS-ben, más néven Lou Gehrig-kórban.

Jelenleg éppen a folytatásán dolgozunk: a címe Last Days in Paradise lesz, és terveim szerint jövőre vagy 2020-ban lát majd napvilágot. A rajta helyet kapó muzsika a rock, a folk, a country és a blues keveréke. 10 dalt már rögzítettünk, a következő lépés az anyag keverése lesz. Nem sietek vele, a szabadidőmben dolgozom rajta.

Van-e olyan, amit még szeretnél elmondani, esetleg üzensz-e bármit a Rattle Inc. olvasóinak?

Először is neked szeretném megköszönni, hogy lehetőséget adtál arra, hogy mesélhessek az olvasóknak a St. Madness-ről! A rajongókat pedig arra kérem, hogy vegyék meg a kedvenc előadóik CD-it. Ezzel nemcsak a zenekarokat támogatják, hanem a kiadókat is, lehetővé téve, hogy ezt a tevékenységüket a jövőben is folytathassák.

A lemezek digitális formátumban történő letöltése, esetleg megvásárlása gyors és szórakoztató útja a zenéhez való hozzájutásnak, ám így egyrészt egy jóval gyengébb hangzásban lesz részed, másrészt ezzel megfojtod a bandákat, a kiadókat és magát a zeneipart is. Az együttesek nem véletlenül kötnek szerződést a lemezcégekkel, az albumeladások ugyanis mindkét fél számára a megélhetést biztosítják. Úgyhogy ha szeretsz egy adott bandát, támogasd azzal, hogy fizetsz az élményért, amit kapsz tőle!

Megtisztelő volt számomra, hogy mesélhettem nektek a St. Madness-ről. EGYÜTT ERŐSEK VAGYUNK – EGYÜTT EGY CSALÁD VAGYUNK – SOKÁIG ÉLJENEK A METALRAJONGÓK!!!

A szerző: Coly641 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*