Stratovarius: Destiny (1998)

34 év alatt 16 stúdióalbum – szép teljesítmény. Timo Kotipelto-ék az ezredfordulóra nőtték ki magukat a melodikus power metal egyik élcsapatává. A legnagyobb népszerűségnek – úgy gondolom – az Infinite és az Elements Pt. I-II. lemezek időszakában örvendtek; ennek a sikernek volt az előszobája a Destiny album, amely egy nagyon jól összerakott anyag, tele emlékezetes nótákkal.

Jómagam ezzel és az Infinite-tel ismertem és szerettem meg a zenekart, majd ástam vissza egészen a ’95-ös Fourth Dimension-ig, viszont az Elements-albumok táján el is vesztettem irántuk az érdeklődésemet. Úgyhogy számomra ezek az évek jelentik a Stratovariust, és azt mondhatom, a Destiny-t talán még csúcs-album Infinite-nél is jobban kedvelem.

Johansson, Kainulainen, Kotipelto, Tolkki, Michael

Az 1998-ig vezető út legfontosabb mérföldköveiről csak néhány szóban emlékeznék meg: az együttest 1984-ben, Helsinkiben – még Black Water néven – alapította három muzsikus, John Vihervä basszusgitáros, Staffan Stråhlman gitáros és Tuomo Lassila dobos. Kezdetben a Black Sabbath és Ozzy szólócsapata által inspirált muzsikát játszottak. Nevüket a következő évben változtatták Stratovariusra, és ezt követően jelent meg a soraikban a Stråhlman-t váltó Timo Tolkki, aki – mint fő dalszerző – hamarosan egy neoklasszikus, szimfonikus irányba vitte el a csapat muzsikáját, nem mellesleg pedig csaknem egy évtizeden keresztül az énekesi teendőket is ellátta.

1993-ban érkezett a zenekarba egy másik alapember, Jari Kainulainen basszusgitáros, két évvel később pedig Tolkki úgy döntött, hogy a jövőben kizárólag a hangszeres játékra kíván koncentrálni; ekkor került a képbe Timo Kotipelto, akinek első munkája a csapattal a Fourth Dimension album volt.

Még ugyanebben az esztendőben az utolsó alapító tag is távozott a csapatból: Lassala helyére az a Jörg Michael ült be a dobok mögé, aki eközben Axel Rudi Pell zenekarának és a Running Wild-nak is oszlopos tagja volt (és maradt is mindkettőnek, egészen 1998-ig). Az ugyancsak dobbantó billentyűst, Antti Ikonen-t pedig Jens Johansson váltotta. Így jött létre a Stratovarius klasszikus felállása, amely aztán egy évtizeden keresztül együtt is maradt. A csapat 16 albumának a felét ők hozták össze, első közös munkájuk az 1996-os Episode, az utolsó a 2005-ös Stratovarius volt.

Timo Kotipelto

A Destiny az együttes hetedik nagylemeze, a rajta szereplő dalok túlnyomó részét a gitáros Timo Tolkki szerezte. A felvételekre 1998 áprilisa és júliusa között, a a neves hangmérnök, Mikko Karmila irányítása alatt a helsinki Finnvox stúdióban került sor. Az anyag ugyanazon év október 5-én látott napvilágot.

A Stratovarius alapcsapatát egy négytagú vonóscsapat (amelynek egyik tagja az Apocalyptica csellósa, Eicca Toppinen volt), a Cantores Minores fiúkórus és háttérvokalistaként a basszusgitáros Marco Hietala (akkoriban Tarot, ma Nightwish) segítette ki.

A (bónusznótával együtt) csaknem egyórás anyagot egyik kedvenc Strato-számom, a címadó Destiny indítja. Kellett némi bátorság ehhez a kezdéshez, lévén, hogy egy több mint tízperces szerzeményről, a lemez legkomplexebb daláról van szó. Nem véletlen, hogy a klip nem erre, hanem az SOS című nótára készült.

Timo Tolkki

A finn csapat egyik legfőbb jellegzetessége és egyben érzékeny pontja is Kotipelto magas fekvésű hangja. Azt gondolom, akik nem szeretik a zenekar muzsikáját, azoknak elsősorban ezzel az orgánummal lehet problémájuk. Nagyjából a Helloween-es Michael Kiske frekvenciáján hasít, ám van egy-két kellemetlen regiszter is benne. (Hallgassuk csak meg a 4000 Rainy Nights elhalkuló, akusztikussá váló végét vagy a Years Go By refrénjét!)

Visszatérve a címadó szerzeményhez: már itt élmény hallgatni Tolkki és Johansson kettősét, és a már említett fiú (gyerek) kórus is sokat hozzátesz a dalhoz. A hatodik perc után történő belassulás miatt viszont olyan érzésünk lehet, mintha két számot tapasztottak volna egymáshoz, én legalábbis anno hiányoltam a végéről a visszagyorsulást.

Remek dalok sorjáznak egymás után; közülük inkább a tempós szerzemények állnak közel hozzám, a lírai nótákat – így a 4000 Rainy Nights-ot, a Years Go By-t és a Venus in the Morning-ot – kevésbé tudom értékelni. Persze ezek sem rosszak, ahogy a Malmsteen-esen száguldó Rebel-t és a középtempós Playing with Fire-t is meggondolatlanság lenne tölteléknótának nevezni.

A képzeletbeli dobogón azonban nálam – a címadó nóta mögött – három dalnak van bérelt helye (tudom, ez így már négy, de valahogy csak elférnek): a speed-tempóban hasító No Turning Back-nek (micsoda gitár-szinti kettőst hallunk benne!), a himnikus Anthem of the World-nek (bár Kotipelto a hangjával itt is feszegeti a tűréshatárt) és a ráadásnóta Cold Winter Nights-nak. Utóbbi szintén óriási refrénnel vesz le a lábunkról, a harmadik és negyedik perc között pedig zseniális a gitárszóló utáni építkezés és begyorsulás.

A fiúk jól feladták maguknak a leckét az anyaggal, a Destiny ugyanis egészen a finn slágerlisták csúcsáig juttatta őket. A következő albummal, a 2000-es Infinity-vel azonban ezt a sikert is meg tudták fejelni. Azt követően azonban érezhették, hogy érdemes egy rövid időre kiszállni a mókuskerékből, és mással foglalkozni. Az elkövetkező években Tolkki és Kotipelto is megjelentett egy-egy szólólemezt (előbbi a Hymn to Life-ot, utóbbi a Waiting for the Dawn-t, mindkettőt 2002-ben), az anyabanda rajongóinak éhségét egy feldolgozásokkal és egyéb bónusznótákkal megpakolt albummal (Intermission – 2001) igyekeztek kielégíteni.

A 2003-as visszatérés is ütősre sikeredett a kétrészes (10 hónap eltéréssel megjelentetett) Elements anyaggal. A folytatás túl hosszú és regényes ahhoz, hogy e cikk keretében emlékezzem meg róla. A lényeg, hogy a Stratovarius ma is él és virul, habár a klasszikus felállásból már csak Timo Kotipelto-t és Jens Johansson-t találjuk a fedélzeten.

A szerző: Coly604 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*